A nők többsége csodára vár. Legfőképp olyanra, ami nem jár neki.
Mindenki azt gondolja, ő az Univerzum középpontja. Korábban még én is. Azt hittem, én leszek a rendszeralkotó nagy filozófus, aki legóból kirakja a Világegyetem modelljét, azután rádöbbentem, a filozófia tanszéken kissé előnyösebb helyzetből indul az az évfolyamtársam, akinek az apja akadémikus. Sőt még az is, akinek az apja a volt rendszer magas rangú titkosszolgálati tisztje. De ne politizáljunk. Saját magának mindenki Én, és Én, a világ tengelyében elhelyezkedő mag, akit Isten a tenyerén hordoz, a legjobbat érdemlem. Nekem csak a Tökéletes Férfi az elég jó, a Tökéletes Apa, a Tökéletes Családfő, a Tökéletes Szolgáltató.
Igen, igen, bólogatnak most Önök, megint egy frappáns mondattal kezdi, egy igazságtalanul cinikus mondattal, ami minden tárgyilagosságot nélkülöz. De hát tagadjam le, amit látok? Komolyan azt várják, hogy én is udvaroljak Önöknek? Lehetséges, hogy hiába mondom, tévednek, Önöknek nem jár semmi? Mindenki azt a párt kapja, amit megérdemel, s hiába rúgják ki Önök az ötödik olyan – megengedem, fogyatékos – férfit, aki Önöknek jár, nem jön jobb. Csak Hoolywoodban érkezik meg menetrendszerűen az Igazi Mindentudó, másutt nem.
Félretéve minden misztifikálást, lehetséges, hogy a házasság végső soron egy gazdasági érdekszövetség. Ily módon felfogható ésszerű gazdasági megállapodásként is. Két fizetés, egy háztartás. A költségek feleződnek, a munkamegosztás szintén. Ahogy a Biblia mondja: „Nem jó az embernek egyedül…”
A Bibliának igaza van, ahogy az idézet folytatódik, ha kigáncsolják a lábadat, a másik még fel tud segíteni, s újra harcba tudsz indulni pénzért, állásért, presztízsért, újabb devizahitelért. De hát minek nekünk az érdekszövetség? Egyenrangúakkal nem kötünk érdekszövetséget. Talán tudja ezt a férfi is, ezért utálja az elkötelezettség szót, mint a kukoricagölödint. Mert tudja, a nő mindig felfele szeretne házasodni. A társadalmi ranglétrán feljebb lévő érdekli, akire „fel lehet nézni,” s aki szükség esetén egyedül is el tudja tartani. Ha már elér egy szintet, az azon a szinten lévők már nem is érdeklik.
Van egy mondás: Az orosz nő nem tud szeretni, csak sajnálni. Biztosan azért, hogy a zord klímájú és szerencsétlen történelmű Oroszországban legyen valami kellemes és jól elrendezett dolog, amiért érdemes élni. Pusztán a vodka nem elég. A mi lányaink talán tudnak szeretni, de sok esetben már azért is hálásak lennénk, ha sajnálnának, többször engednének közel magukhoz és az ágyukba.
De üzletről akartam beszélni, s bevallom, nekem is megfordult a fejemben, a párkapcsolatot, én mint férfi is kezelhetném üzleti ügyként. Nos, akadt is rá vállalkozó szellemű üzletasszony, aki – kimondatlanul – hasonlóan gondolkodott, mint én.
A forgatókönyv a megszokott módon alakult: netes ismerkedés, levélváltások, majd randevú, ezúttal kényelmes körülmények között. Kocsival jött elém, egy kis pilisi kirándulásra invitált, valami tóhoz, amit romantikusnak talált. Hat év korkülönbség volt köztünk, az én javamra természetesen, hisz másképp hol lenne ebben az üzlet? Viszonylagos fiatalságom bocsájtottam áruba, mint sok csinos nő, de rosszabb kondíciókkal.
Az ördög a részletekben rejlik, nem kerülte el a figyelmemet, hogy a vastag sminkréteg ellenére milyen törődött az arca, a fogai milyen sárgák és elhasználtak. A fogai többet nyomtak a latban, mint a ráncai, hisz a ráncokat senki sem kerülheti el, még én sem, pedig hiába közeledem a negyven felé, csak néhány ránc barázdálja az arcomat. Ez egy megmagyarázhatatlan ízlésbeli dolog, van, akit egy szemölcs riaszt, van, akit egy túl vastag vádli, van akit egy nagy orr. Engem akkor a sárga fogai irritáltak.
S ha egy férfi nem indul be egy nőre, akkor… nem indul be. A beszélgetés egy idő után lezárul, mindenki megy a maga dolgára és többé nem hívják egymást.
De akkor valami furcsa dolog történt. A tónál még arról beszélgettünk, milyen elszállt elvárásaik vannak azoknak a nőknek, akik kívánságlistákat állítanak össze a regisztrációs lapjukon. „Legyen határozott, tudja, hogy mit akar, legyen igazi férfi, fel lehessen rá nézni, mindig tudjon megnevettetni… blablabla. Egyetértettünk abban, hogy ezek a nők egyáltalán nem tudják, mit akarnak, kivéve azt az egyet, hogy nekik minden körülmények közt a legjobb jár. De nem ez váltotta ki a fordulatot. Bementünk a városba, beültünk egy sörözőbe, ahol bevallotta, a leveleim mondataiból vont le következtetéseket rám. Az írásom fogta meg, az, ahogy a leveleimben a mondataimat formáltam. „Mert az írás maga az ember, abból, ahogy írsz, már kiderül, milyen ember vagy. Nem lehetsz más, mint ahogyan írsz, a valóságban sem” – mondta.
Valamikor tényleg mágikus hatása volt a szavaknak, az írás erejének a nőkre. Olvastam, hogy egykor, a kávéházakban a nyugatos írók, költők köré gyűltek a szép nők. S ahova a szép nők beteszik kecses lábukat, odasereglenek a gazdag emberek is. A szép nők a történelemben sokszor pártolták a művészeket, gondoljunk madame Pompadourra, Viktória vagy Erzsébet királynőre. Sissi maga is írt verseket. Ma a szép nők inkább Dubaiba mennek, ott keresnek mesés pénzeket.
Bár nem vagyok művész, hanem filozófus, „tudósember,” mégis szavakkal dolgozom. Tudom, hogy legközvetlenebbül a szavak közvetítik, valójában ki vagy. S azt a nőt, aki figyel a szóhasználatodra, valóban érdekli, hogy ki vagy.
Így van a nem macsó férfiember, kapaszkodik minden szalmaszálba, a szeretet minden megnyilvánulásába. Ha valaki elejt egy jó mondatot, nyerő helyzetben találja magát. Mennyire hálásak vagyunk egy kis törődésért, mi, elvált férfiak! Különösen akkor, ha volt feleségünk gondosan földbe tiporta önbecsülésünket, minden kedvünket elvette az élettől, és hirtelen hátat fordított tízegynéhány évnek, különösen akkor jegyzünk meg minden egyes szólamot, ami a javunkra írható. Igazolásul, mégis érünk valamit, mégis van bennünk valami, ami férfivá, mégpedig szerethető férfivá tesz.
Érthető, hogy e mondat után magam is úgy éreztem, igazul lihegtem a fülébe aznap, hogy kívánom. Azt válaszolta: „Ez nem így működik.” Vagyis várnom kell a következő alkalomra, az első randi tabu, ezt tanítják a gyengébbik nemnek az aggódó anyák. Fülemben csengtek Gyöngyvér mondatai: „ A nőknek úgy tanítják: ne add magad elsőre, nem szabad. Ha tetszik neked, akkor se mutasd ki, hagyd, hadd fusson még egy kört. Ha túl könnyen szerez meg, nem érzi az értékét. Én meg tojok az egészre és odaadom magam, ha bejön nekem.” Ezért is szerettem annyira.
Ahogy egy jó fiúhoz illik, kivártam egy hetet, újabb találkozásunk időpontját, és csak a második alkalommal tettem magamévá a hölgyet. Mindent megtett a kedvemért, az orális kényeztetés sem maradhatott el, hisz ez a férfiak titkos, mindennapos és „szuperlatívuszos” álma. De ezek után a kapcsolat sajnos kínos és kellemetlen fordulatot vett.
E naptól kezdve elkezdett sms-ekkel bombázni, este, reggel és napközben, nem győztem válaszolni. Minden percemet ellenőrizni akarta, és az apró szívességek elmaradása pedig teljesen kiborította. „Nem kaptam jó éjt puszit! (lefelé görbülő száj jele) – írta nekem dühösen már az első nap, miután megkezdtük az értelmezésem szerint könnyed viszonyunkat. Csakhamar átélhettem azt, amit Karinthy egyik humoreszkjének hőse, aki „végre egy könnyű kis, futó viszonyt akar kötni,” ám a dolog egyre komolyabbra fordul és végül beleőrül. Az írás címe – hátha valaki olvasásbűnözés csapdájába esik – „Na végre egy egészen könnyű kis futó viszonyt fogok kötni.”
Másnap moziba mentem, az Aranypolgárt néztem meg, Orson Welles művét. Természetesen kötelezőnek tartottam magamra nézve, hogy kikapcsoljam a telefont, nem szeretem, ha valahol mellettem kvaterkáznak, miközben a mű élvezetében merülök el, tehát én se teszek hasonlót. Az előadás közben azonban többször is hívott, s mihelyt kiléptem a moziból, újra csörgött a telefon. Elmondtam neki, Orson Wellesnek ezt a filmjét már igen ritkán vetítik, s mivel még nem láttam, viszont bőségesen hallottam, olvastam róla, úgy gondoltam, kár lenne kihagyni. Mindezt egyáltalán nem értette. „Nem szeretek moziba járni, sötét van, nem lehet semmit sem csinálni.” Ezt viszont én nem értettem. Miért kellene bármit is csinálni egy film vetítése közben? Az ellenőrző hívás ténye azonban jobban zavart minden sommás véleménynél. Nem szoktam hozzá az állandó kontrollhoz.
A harmadik napon már olyan tervei voltak velem, aminőkre még álmaimban sem számítottam. Be akart mutatni a fiainak, – három fia volt – sőt az legidősebb kézilabdameccsére is meghívott. Csodálkozva szabadkoztam, de hiszen csak kétszer találkoztunk! A második alkalommal ugyan megtörtént, amire mindketten vágytunk, de ilyen gyors családállításra nem számítottam.
Miért is ne lehetne gyorsítani – sorolta az érveket – az ő háza kétszintes, bőven lenne hely ott nekem is, ha odaköltözöm, csak jobb körülmények közé kerülnék. Látta a lakásomat, tehát tudta, miről beszél. Hímeztem-hámoztam, hogy több időre van szükségem, még alig ismerjük egymást, így sikerült a hétvégi programot elhalasztani.
A következő héten azonban szintén napi háromszori hívást kaptam tőle és minden este jó éjt puszit kellett adnom sms-ben. Ez már kínos volt, ráadásul a kétszintes házba való meghívás változatlanul fennállt. Sajnos, világossá vált előttem, az egyszerű, üzleti jellegű kapcsolat nem az én műfajom. A dekoratív fitness-cicáknak és a dubaiozóknak megvannak hozzá az adottságaik, de nekem nincsenek.
Úgy döntöttem, inkább kihagyom a látogatást. Most én hívtam fel őt, őszintén bevallottam neki (már amennyire egy férfi őszinte lehet), hiába vonzó nő még mindig, nekem sajnos más az ideálom, hiába jók a körülményei, hiába várna rám kényelmes élet mellette, nem tudom vállalni, számomra ez a tempó gyors és nem érzem azt, hogy ennyi idő alatt képes lennék belehelyezkedni az általa elvárt szerepbe. A gigolo szerepébe, gondoltam magamban, de a szót nem mondtam ki, ennek ellenére azt hiszem, értette, mire gondolok. A hír nem lepte meg, a társalgás mégis kellemetlen érzéseket ébresztett bennem. Vajon jól döntöttem-e, amikor megőriztem a tartásomat?
A kérdés komolyan felmerült bennem, én is láttam számtalan filmet, amelyben a korosodó, igencsak hervatag üzletasszony mellett egy vérbeli playboy horgonyzott le, s ennek a playboynak később igen jó élete lett. Nem tépázták szépségét napi anyagi gondok, testépítésre és szellemének pallérozására egyaránt jutott ideje, úgy élhetett, mint az angol lordok. Csakhogy, úgy vélem, ezek a gigolók született színészek voltak. Úgy tudtak folyamatosan színlelni, műlelkesedni a korosodó díva lankasztó teste és parttalan fecsegése iránt, hogy nem estek ki szerepükből egy másodpercre sem. Bármikor képesnek bizonyultak arra, hogy imádattal bámuljanak a kiszemelt objektumra, és vizenyős tekintettel, bárgyú ábrázattal nézzenek a képébe, ilyenkor a mocsárban döglődő borjúhoz váltak hasonlatossá. Jómagam csak ipari mennyiségű alkohol hatására tudtam volna felvenni a mocsárban döglődő borjú arckifejezését.
Utólag bánhatom, hogy tanulmányaimból kihagytam az amatőr színjátszó társulatban való részvételt, igazán belefért volna a filozófia szakon folytatott elménckedések mellett. De megőriztem egyenes tartásomat. Shakespeare mondása: „Színház az egész világ,” minden igazsága mellett sosem tetszett igazán. Minél tehetségesebb színészek vagyunk ebben a színházban, annál eredményesebb és kényelmesebb lesz az életünk. A legfőbb alkalmazott tudomány a színészet. Főleg abban a korban, amikor az írásbeliség időszaka után ismét visszahanyatlunk a szóbeliség időszakába. Ám én megmaradtam az írásbeliség emberének.
Tanácstalan voltam, mint egy kisközség, a rám bízott szerepet nem tudtam eljátszani, de a felkínált biztonság mégis kedvemre való lett volna. Kétségeimet megosztottam Robival, aki lélektani összefüggések kibontásába fogott.
– Ez elképesztő, ilyen történetet még nem hallottam – kezdte elemzését.
– Igen, mert tizennégy évvel idősebb vagy, korábbi időkben még nem volt divatban ez a fajta lekenyerezés. De most már kapitalizmus van, vadtalajváltó, elfogadottá vált, hogy jólszituált, sikeres, érett nők szívesen veszik magukhoz a náluk fiatalabb férfiakat. Ráadásul köztünk csak hat év korkülönbség van – fűzte hozzá.
– Viszont túl gyorsan szeretné, ha kötődnél hozzá. De hát ti nem vagytok Trisztán és Izolda, nem vagytok klasszikus szerelmespár, akik egymás nélkül nem tudnak meglenni. Aggasztó, hogy máris belekeveri a gyerekeket, pedig csak egy hete ismeritek egymást. Megfordítja a viszonyokat, női szerepet szán neked, amit nem tudsz vállalni, mivel férfi vagy. Egy nőnek nem okozna gondot, hogy gyorsan odaköltözzön egy jómódú férfihoz, hisz a kényelme megvan, ami a legfontosabb. Esetleg gyereket is szülhet a gazdagnak, ami neki nagyon fontos, neked kevésbé. Ám egy férfi nem tud hirtelen belehelyezkedni a női szerepbe, és nem is lehet ezt elvárni tőle.
Kivéve egy színésztől – gondoltam. De akkor a színész irányít. Én azonban átengedtem az irányítást, ami nem jellemző a gigolókra. Nem vagyok színész, hiányzik belőlem valami, ami azzá tesz. Adriana is sokat beszélt a „színészetéről,” ő profizmusra tett szert ebben a tárgyban. Férje elégedetten hirdette a világhálón: „húsz éve együtt az én Drágámmal.”
Sokszor jutott még eszembe Margó és az ő kétszintes háza olyan időkben, amikor minden kilátástalannak tűnt. Már-már gondolkodóba estem ilyenkor, hogy fölhívjam, kezdjük újra, de végül nem tettem. Pedig csábító lehetőségként lebegett a szemem előtt, hogy „elintézzem az életemet egyszer és mindenkorra,” de egy belső hang mindig megszólalt: ne tedd.
Kevéssel az esetem után, egy nap törzshelyünkön, a Vörös Kolibriben épp Márk példájáról beszélgettünk, egy öregedő charmeaur, a már hatvanas éveiben járó költő életút-keresési válságáról. Valaha nagy hódító volt, a nők kedvence, ma sem fest rosszul, de nyilván mindenkin nyomot hagy az idő. Midőn ezen érzékeny időszakba, az öregedés időszakába került, élettársa egyszerűen kidobta a lakásából. Márk visszaköltözött az anyjához és újból elkezdett keresgélni. Robi beszámolt a viszontagságairól. Társaságunkhoz „Tilinkó,” a tapasztalt életművész – becsületes nevén Tilkovszky Balázs – is csatlakozott. Ő sem volt már mai motoros, közeledett a negyvenhez.
– No, Márk találkozott ezzel az ötvenes nővel, miután az interneten megbeszélték a randit – fogott bele a történetbe Robi. – Beszélgetni kezdtek, de tíz perc után, mielőtt még belemelegedhettek volna a személyes ügyekbe és mielőtt még Márk ékesszólása megmutatkozhatott volna, a nő így szólt: válaszoljon csak neki három kérdésre, mielőtt folytatnánk, mert ettől függ a továbbiak sorsa. Első: van-e önállóan szerzett vagyona, saját nevén levő háza vagy lakása? Második: mekkora a nyugdíja? Harmadik: bírja-e a fizikai munkát, mert az ő telkén ám dolgozni kell, kerti munkát kell végezni.
Tilinkó a történetet hallva szükségesnek tartotta, hogy megjegyezzen valamit.
– Nekem is tettek fel hasonló kérdéseket, még ha finomabban is. Ezek a nők tisztán üzletként fogják fel a párkapcsolatot. De ha egy ilyenbe belemész, nagyon meg fogod fizetni az árát annak a heti két-három dugásnak. Szerintem nem éri meg. Úgysem lesz elégedett veled soha. Mikor elégedett egy vállalkozó az üzletmenettel? Akkor pedig jön a hiszti, a panaszkodás, ami a szexet is megkeseríti. Tisztább, ha azt a pénzt, amit ráköltenél, szépen félreteszed, s akkor hozzájutsz ahhoz, ami neked kell. Ha így döntesz, más előnyöket is élvezhetsz: azt csinálsz, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz, ennél nincs jobb.
– Igen, ezt már nekem is fejtegették. Sokan járnak abban a cipőben, amiben mi – mondtam. – Többektől hallottam, hogy tízezreket költenek egy nőre: vacsora, színházi program, buli, unalmas séták a parkban, s végül eredménytelenül zárják az ostromot. Míg ha azt a pénzt egy kurvához viszik, a dolog biztos. Hiába költesz egy nőre egy bizonyos összeget, attól a dolog még teljesen bizonytalan.
– Így van – vette át a szót Tilinkó. – Ez minden férfinak eszébe jut. De a kurvázáshoz is tapasztalat kell. Aki izgulós, kezdő ezen a téren, jobb, ha masszázzsal kezdi. Igaz, hogy az erotikus masszázsnál egyoldalú a „szerelem,” de legalább nem ügyetlenkeded el a luknál, nem lankadsz le vagy nem mész el túl hamar. Van egy lány, akihez rendszeresen járok, az ügyesen késlelteti az ejakulációt. Úgy a csúcspontra juttat, hogy a végén a szemed is kifolyik! Csak nyolcezer és ebben minden benne van. Persze akadnak lehúzós sztorik, de lehet tájékozódni a fórumokon, melyik lány unott, melyik utazik a pénzre, melyik akar túl lenni rajta minél hamarabb, ezek nem túl jó élmények. De van ahol egész barátnős a fíling, ahonnan jó érzéssel távozol. Sőt, van ahol még a nő még a nő is élvezi a dolgot.
– Szövődhet igazi érzelem a kuncsaft és egy ilyen nő között? – kérdeztem kétkedve.
– Meglehetősen ódivatú megközelítés ez. Ebben a szakmában elkerülik az érzelmeket. De hallottam már példákat, amikor mindketten élvezték… Ha egy jóképű, jól szituált fazon az illető és jól kavar, akkor még a lány is elmegy. Íratlan szabály, hogy a kuncsaft csak kuncsaft, leperkálja az összeget, megkapja a szolgáltatást, és mehet. De ezen a területen sem működik minden szabály szerint. Előbb-utóbb megtalálod a neked valót. Ha szerencséd van és jó fülest kapsz a lányról, már elsőre. A vendégek bejegyzéseiből már tájékozódhatsz a „szaktudományos oldalakon,” kit is érdemes kipróbálni. Ha találtál megfelelőt, vagy többet is, már visszatérő vendégként üdvözölnek. Nem árt, ha kicsit elbeszélgetsz vele, viszel neki ajándékot, ő is csak nő, örül neki, ha törődnek vele. Nem gépek ezek a lányok, van, akinek egyetemre kell a dohány.
– Nem túl felemelő, ha az embernek csak az az egy lehetősége van, hogy nőt szerezzen magának, ha fizet érte – mondta Robi.
– Így van. Ráadásul túl sokan fizetnek a semmiért és a vége meg csalódás – csatlakoztam én is a szkeptikus bölcshöz.
– Tudom, mire gondoltok. Arra amire a legtöbben, kiégett, unott pofák dugják a kiégett, unott kurvákat, ez a kurvázás. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Az igaz út megtalálása türelem kérdése, mint mindig. Nekem egy idő után már minden találat nyerő volt, mert megtaláltam azt a két igazit, akikhez mindig visszatérhetek. Az egyiknél minden benne van, orállal indítunk, aztán teljes erőbedobással, hátulról megbaszom. Általában ez a koreográfia, hátulról sokkal erotikusabb. A másiknál a visszatartott ejakuláció, a masszázs finomsága a vonzó. Az elsőnél, aki natúr franciával kezd, aztán mindent bele, a rutin érződik, ez okoz némi hiányérzetet. Ezt pótolja a masszázs, ahol a lány teljes odaadással van jelen, minden szaktudását beleadja a hosszan tartó, kéjes élvezetekbe. De amíg eljutottam eddig, csalódások is értek bőven. Az ezt megelőző alkalmakról azt mondhatom, a fizetett akciókból 6 csalódás, 4, ami éppen elfogadható, de semmi különös, 2 az, ami telitalálat. Na, ekkor kell úgy dönteni, hogy ennél a kettőnél maradok, nem kísérletezem tovább, hanem abban gondolkodom, ami nekem a legjobban hasonlított a legjobb barátnőm által nyújtott örömökre. Akkor a pénzemnél vagyok, nagyon is. Mert a fásult, „legyünkmártúlazegészen” szexen nincs mit szeretni, az átejtések változatos formái várnak e tartományban, s bizony itt nem érvényesül a kezdők szerencséje elv. Bár akad, akit elsőre is kedvesen fogadnak, a tapasztalatlanabb érdeklődőt olyan sablonszövegekkel etetik, hogy „éppen megvan, édes, nem baj, ha számba veszlek,” aztán lesz belőle egy rossz francia, vagy „sietek, és elég nehéz felállítani a farkad,” aztán gyömöszöli, rázza a faszod, míg el nem mész, ami az erőlködés miatt rendszerint bekövetkezik. Szóval vannak, akik rémálom-melóként fogják fel és minél előbb meg akarnak szabadulni tőled. Ezekhez nem érdemes visszatérni, azt a pénzt bebuktad és ennyi. De nem érdemes belőle azt az általános következtetést levonni, hogy ilyen ez az ipar. Nem ilyen az egész ipar, vannak lelkes mesterei a szakmának, akik ügyelnek arra, hogy az emberek a kedvességük emlékével távozzanak, vigyáznak a hírnevükre, gondolnak a visszatérő vendégekre, az elégedett kuncsaftokra. Hiszen ezek az emberek azért gürcölnek, hogy a lánynál vendégeskedve egy nagyon szép élménnyel legyenek gazdagabbak, és valószínűleg hosszú évek óta ezek a napok jelentik szürke napjaikban a fényt, ezeknek az élményeknek a segítségével görgetik tovább a sziklát, építik tovább a kapitalizmust. Erre gyűjtenek, ezért állítják élére a forintot. Aki ezt megérti, az okos nő és jó szolgáltató. Sokan fogják jó emlékezetükben megőrizni, s talán nagyobb dicsfény övezi őket az emlékezet kútjában, mint néhány feleséget. Persze nem fog senki a végrendeletében rendelkezni egy kurváról, de mielőtt lecsukná a szemét, lehet, ő jelenik meg előtte utoljára.
– Ez nagyon szép gondolat volt, Tilinkó – bólogattam. – Mintha csak magam mondtam volna. De mégiscsak arra kellene törekednie az emberfiának, hogy becsületesen próbáljon szerezni magának párt, nem?
– Alapesetben igen. Én is próbálok szerezni magamnak egy rendes lányt, hisz én is tudom, mit tartanak normálisnak. De te is tudod, milyen a társkereső oldalak hatékonysága. Azt mondanám, a netes társkeresés olyan, mint az aranymosás, a kurvázás pedig olyan, mintha egy jó bejárónőt keresnél magadnak. Vajon melyiknél van nagyobb esélye annak, hogy sikeres leszel?
Tilinkó ezen az estén – rendes szokása szerint – hamarabb lépett le a Vörös Kolibriból. Ketten maradtunk, Robi és én, elszánt filozopterek, akik hajnalig is képesek vitatkozni egy-egy aktuális témán. Arra gondoltunk, mégis csak nyomor az, amibe kényszerül az az ember, aki hivatásoshoz fordul. Nyomor ez a javából, nyomor, de nekünk való nyomor. Nem igazi nyomor az, amibe a társadalom kényszerít. Csak egy ésszerű választás, amivel rövid időre kiemeljük magunkat a malmok poklából.
