Minden gazdagságnak ára van. A szegénységhez viszont mindenki hozzáférhet.
A rendszerváltás utáni magyar társadalom kétharmada évről évre rosszabb helyzetbe került és évről évre közeledett ahhoz, hogy megismerje a szegénység demokratizmusát. Mindig azt mondogatjuk, ennél már nem lehet rosszabb, aztán a következő évben kiderül, hogy lehet. 2008-ban bekövetkezett a legrosszabb, az eladósodott magyar háztartások zöme körül bezárult a devizahitel csapdája. Az én hitelem is duplájára emelkedett, s miközben Adrianával játszottuk a mi kis játszmánkat, a 2009-es év is lepergett, egyik adósságommal pótoltam a másikat, tömködtem a lyukakat, hasztalan.
Azt mondják, a szegénység megnemesít. Valójában ritkán van így, sőt ahhoz, hogy méltósággal éljük az életünket, legalábbis jómódúaknak kell lennünk. A szegény túl gyakran kényszerül lealacsonyító manőverekre, kisebb-nagyobb hazugságokra, miként nemesedhetne meg eközben? „Aki szegény, az a legszegényebb.” Ma is aktuális mondat ez. Nem elég, hogy csak vágyakozhat a javak után, még folyvást azt magyarázzák neki, ő maga tehet a szegénységéről, a társadalom számára csak nyűg és teher, s ez még nehezebbé teszi számkivetett sorsát. Egy vállalkozó ismerősöm így fogalmazta meg röviden korunk filozófiáját: „Ha van pénzed, emberként fogsz élni, ha nincs pénzed, féregként fogsz élni.” Tömör kifejezésmód, semmi mellébeszélés. Nincs mit hozzátenni.
Azt gondolnánk, ha már a magyarok egyharmada reménytelen helyzetbe került, egyharmadukra pedig fokozatos süllyedés vár, akkor az emberek belátják, a gyarapodás, az előbbre jutás útját sorompóval lezárták, más utakon kell keresni a boldogságot. Akkor inkább választják a társas kapcsolatok otthonos melegét, az összetartást és a szép egymásba kapaszkodásokat. De ez sincs így. A válság bizalmatlanságot szül, a kilátástalansággal szembenéző emberek ridegebbé, számítóbbakká válnak, s ez nem kedvez a szerelmek ébredésének. Mégis úgy van, hogy a szegény országok további nyomorodása kihat ezek életének minden szeletére: a kultúrára, a viselkedésre és magánéletre. S ahogy lenni szokott, előbb-utóbb a cenzúra is felüti a fejét, – nem mutatva meg magát nyíltan, a gazdasági érdekek álorcájába bújva-, a humán értelmiség kezéből kiütik a tollat, a szellemi életet pedig ellepik azok, akik mukkanni sem mernek. Olcsó szórakoztatás, celebek, az intellektuális humor teljes hiánya, csendes belesavanyodás. A fiatalok és a még szét nem roncsolódott tömegek számára egyetlen választás marad: a kivándorlás. Észre sem vesszük és több magyar esküvőt tartanak Londonban, mint Budapesten.
Hálás vagyok, hogy egy másfajta emberrel is találkoztam, aki számomra összefoglalta korunk mottóját: „Ha van pénzed, emberként fogsz élni, ha nincs pénzed, féregként fogsz élni.” Ez egy értelmiségi számára felér egy durva arculcsapással. Mégis áldani kell ezt az arculcsapást, mert csak ez józanít ki a mákonyból. Hiszen én is, mint annyi társam, mákonyból szőttünk hálót, amelynek csapdájába magunk estünk bele. Elhittük, hogy fogalmakból, érzésekből, igazságérzetből felépíthetünk egy ígéretes és boldog életet. Amikor gyermekek, kamaszok, fiatalemberek voltunk, még fennállt a szocializmus, azután folyamatos reménykedésben éltünk tíz vagy tizenöt évig, hogy az új világnak mégis csak lesz valamilyen emberi arca. De a világ végérvényesen megváltozott.
– Mit vársz a kapcsolataidtól, Kapolcsy, ha semmit sem tudsz felmutatni? – folytatta a példálódzást említett üzletemberem. – Komoly adósságod van, a fizetésed pedig nevetséges. Még hited sincs abban, hogy változtatni tudsz. Miért szeressenek a nők?
– Például azért, mert szerelmet akarok nyújtani nekik!
– Szerelem! Az már csak kihalt szó! Mit ér, ha nem érzik melletted biztonságban a gyereküket? Egy háztartást fenn kell tudni tartani, a számlákat fizetni kell, a gyereknek ruha, cipő kell, iskolába kell járnia. Fényből nem tudnak táplálkozni! Ma az marad meg, aki bírja a testi-lelki kiképzést, mindenki más elveszik.
Erre már nem tudtam mit válaszolni. Kultúra, kapaszkodók és példák híján természetes, hogy a kapcsolataink is eldurvulnak. De ki tette ilyen durvává a létezésünk? A férfiak alkotta világrend vezetett ehhez a szörnyű válsághoz. A bankárok, a pénzemberek, a gazdaság korifeusai talán nem férfiak? És a rendszerváltást elsikkasztó politikusok, vezetők talán nem férfiak? Többségük az.
Biztos vagyok benne, hogy a nők ugyanannyit szenvednek emiatt, mint mi. Igaza lenne Gyöngyvérnek és elrejtik az érzéseiket előlünk? Alkalmazkodniuk kell, ez így igaz. És ebben a barbár világban a magukat elnyomottnak, másodrangúnak érzők lelke még inkább torzulhat. Bár jobb lenne, ha megálljt mondanának. Bár jobb lenne, ha összefognánk.
Magam sem hittem volna, ahogyan a válság teljesen átitatta a mindennapokat és az emberi viszonyokat, úgy szűnt meg mindennemű intim kapcsolatom a nőkkel. Egyre furcsább eseteket sodort elém a sors. Rendszerint egy-egy alkalommal találkoztam valakivel, több esélyt nem is kaptam, de az sem fordult elő sűrűn. Akadt olyan, aki már az első randin, a további találkozások esélyét elvágva azt követelte tőlem, mondjam meg, szeretnék-e tőle gyereket. Előfordult, hogy megpróbáltak belerángatni valamilyen üzletbe, konkrétan az iránt érdeklődött a szemrevaló hölgy, nem vásárolnék-e aranyat, majd miután kiderült, hogy nem áll szándékomban, sietve távozott az étteremből. Hiába utaztam Nyíregyházára, Szegedre, csak a vonatjegy árával lettem szegényebb.
A legérdekesebb még egy fiatal gót lány volt, akivel nem a neten ismerkedtem meg, hanem egy Kierkegaard esten. A szubkultúrák lányai szeretnek filozofikus hangulatba esni, így némi népszerűségre számíthatnak körükben az amúgy halálra ítélt, „elborult” elmék. Már maga az, hogy lassú halálra ítéltettek, a szimpátia fényébe vonja őket, hiszen egy gótnak „a halál a barátja.” Komikus volt, hogy gótként egy katolikus templomban kántorkodott. Egy pap meg is jegyezte, a fekete a Sátán színe és változtatnia kell az öltözködésén. De felelősségre nem vonták. Sőt, a temetésekre néhányan kifejezetten a gót kántort kérték, hogy ő adja meg a végtisztességet. Ám túl fiatal volt hozzám, a tizenöt év különbség miatt nem igazán értettünk szót. Meghallgattam, de messze esett tőlem már az a világ. Viszont ő sem tudott kulturáltan búcsúzni, azt állította, sátánista vagyok és hogy zaklatom. Ez természetesen nem volt igaz. Robival, a hippipápával való közös szeánszunkon újabb szörnyülködési alapot szolgáltatott az esete. Néha mulattatott a világ sokszínűsége, bár a paletta fő színét alapvetően a fekete adta.
Nem ártott volna „tükör által homályosan látni” egyetlenegy dologban, nem pedig „színről színre.” De ez talán az egyetlen, amiben senki sem menekülhet az öncsalásba. A huszonegyedik század Magyarországán a banki szerződés kétségtelen valósága az egyetlen, ami elől nem lehet elbújni valamiféle dzsentris, patópálos halogatásba. A devizahitel ördöngös készítmény, elkap és nem enged, hiába kapálódzol ellene, mint a ragasztócsapdába került egér. A devizahitel végzetes csapda, akárhogy kerülgetjük, bárhonnan is nézzük, mindenhonnan nézve szörnyű: mindenképp óriási a veszteségünk. Mikszáth korában a váltó jelentette a vészkórságot, lejáratával sok nemes férfira várhatott vagyonelkobzás, börtön vagy még annál is rosszabb. Mai, modern világunkban a rossz emlékű váltót felváltotta a többoldalas, cikornyás mondatokkal teli banki szerződés, szép irodaházban, formás lábú, miniszoknyás ügyintézők közt kötheti meg az ember. Évek múlva azonban – s amit nem sejtett senki, egy „huszáros” bankválság nyomán, mely néhány nap alatt lezajlott – a havi törlesztés duplájának befizetését kérik számon rajtad. És nem telik el úgy nap, hogy ne hívnának fel, szívósan rád tapadva, követelve a fél fizetésedet, amit persze nem áll módodban kifizetni.
2010 szeptemberében én is eljutottam a végső pontra, már nem tudtam fizetni, és a telefonhívások egyetlen nap sem maradtak el. A bank kínosan akkurátus volt ebben a tekintetben, bementem hát az egyik fiókba és érdeklődtem, pontosan mennyi hátralék terheli a lelkemet. Mivel többféle hitelem is volt a négy év alatt, nem számítottam semmi jóra, de azért abban mégiscsak reménykedtem, hogy nem lesz több, mint az eredetileg felvett összeg. Összesen hárommillió-kétszázezer forintot vettem fel, amiből havonta törlesztettem előbb huszonötezer, majd 2008 szeptemberétől ötvenezer forint körüli összeget. Nos, kiderült, hogy ha rendezni szeretném a számlát, egyszer és mindenkorra, akkor négymillió-hétszázezer forintot kell befizetnem!
Ami azt jelenti, hogy nem marad nekem semmi. Értsük csak meg a képletet: négy éven keresztül pontosan fizettem, és még mindig ott tartok, hogy a felvett összeg majdnem kétmillióval több, mint amit adtak. Pont ennyivel kezdődött. Kétmillióval. Á, nem is érdemes ezen gondolkodni, kapitális nagy átverés az egész, de hisz kétmillió magyar honfitársam érintett az ügyben, rájuk csak tekintettel vannak, biztosan csak rossz tréfa az egész, a bankok megtréfáltak, hogy máskor igazán vigyázzunk a pénzünkre, hihi, jót mulattunk, megtanultuk a leckét, köszönjük, de most már lépjünk tovább, keressünk igazi megoldást.
Felkerestem egy ügyvédet, mert szerettem volna tudni, van-e kitörés a polip karjaiból. Az ügyvéd igen dörzsölt róka volt, ő segített engem a válásomnál is, amiből még viszonylag szépen jöttem ki. Ebben az ügyben azonban elég tanácstalannak tűnt.
– Nézze, be lehet perelni a bankot, mert ez egy egyértelműen hibás konstrukció, de nem fogja mindenki ezt tenni és így kétséges a siker. Aztán végül mégiscsak fizetni kell, ráadásul többet – tárta szét a karját. – A legtöbb ember kivárásra játszik, mint mindig, kölcsönre kölcsönt vesznek fel, mint ahogy maga is tette egyszer, végül ellepi őket az adósság, felélik a tartalékaikat és az utcára kerülnek. Tudom, mit érezhet. Kemény férfiak és sokat próbált, edzett egyedülálló anyák fakadtak sírva, amikor megtudták, bár évekig pontosan törlesztették még a duplájára nőtt összeget is, több pénzzel tartoznak, mint amennyit felvettek. Mert ugye „a tőkét törlesztették,” a hitel végső lezárása pedig beláthatatlan messzeségben van, életük végéig foglyai maradnak a bankuknak. De van közelebbi veszély is. Az állam próbálja megakadályozni a tömeges csődöt, de a bank mindenképpen hozzá akar jutni a pénzéhez. Szerződést bont, levélben fenyeget, naponta zaklat egyre durvább hangú telefonokkal. Nem mindenki bírja az iszonyatos nyomást. Ebben a házban az év elején akasztotta fel magát egy ötvenéves férfi, mert rettegett a kilakoltatástól. Nem akarom magát riogatni, de maga is tudja, mekkora erőkkel áll szemben. Az előző kormány nem csinált semmit, egyelőre ez a mostani is halogatja a döntést. Ki tudja, mennyiben felel meg majd az a részmegoldás magának, amit végre kidolgoznak?
– Mégis mit tehetnék azért, hogy mentsem magam? – néztem könyörgő tekintettel rá.
– Azt tanácsolom, ha van hová mennie, adja ki a lakást, abból a pénzből fedezheti a hitelt, amíg az állam ki nem talál valamit, amibe bele tud kapaszkodni.
Más megoldás tényleg nem kínálkozott. Ahogyan a dolgok alakulnak, hamarosan munkám sem lesz, mindenütt a megszorításokról dalolnak, ugyan mi vesztenivalóm van? Két hónap alatt – miközben a bankom már valóságos hadjáratot folytatott ellenem néhány százezer forint miatt – megteremtettem a lehetőségét annak, hogy elhagyjam az országot. Remek tervet dolgoztam ki. Hosszú idő után először éreztem azt, hogy még magamat is meg tudom lepni.
Ami régen nem fordult elő velem, reménykedő hangulatban készülődtem a 2011-es évre. Új élet várt rám, új élet, ami azzal kecsegtetett, hogy izgalmas kihívásokkal váltom fel a hazai vegetálást.
Semmit sem vártam attól az óévbúcsúztatótól, amely a magáncsődömbe torkolló 2010-es évet temette el. Alig ismertem azt a tagot, akivel végső soron meghívattam magam, mikor eldőlt, fennáll a veszélye annak, hogy egyedül töltöm a szilvesztert. Robi, a hippipápa családi körben ünnepelt, Tilinkó vidékre utazott valamilyen libát kergetni. Egy régi ismerősöm, az amatőr filmrendező, civilben tanár Barta Rudolf partijára voltam hivatalos. Nem érkeztem túl korán, no, nem mintha lett volna valami dolgom, csak épp nem érdekelt már, mi történik velem Budapesten azalatt az egy hét alatt.
A budai panelbe szívélyesen tessékelt beljebb a Barta házaspár. Nem jöttek el túl sokan, a barátságosság ennek szólt, hisz Magyarországon mindenki szeret többnek látszani, mint amilyen. Bartáék azzal büszkélkedtek, hogy rengeteg jó fej barátjuk van, de a szilveszteri partin csak tizenketten tették tiszteletüket. A konyhában öten csemegéztek, bennük nem láttam sok spirituszt. Beljebb indultam, a nappali irányába.
Beléptem a nem túl tágas helyiségbe. A félhomályos szoba sarkában, az egyik lámpa alatt, egy négyfős társaság beszélgetett. Félig háttal állt nekem egy piros harisnyás lány, karcsú teste megfogta a tekintetemet. Megálltam az ajtóban, hogy figyelhessem. Nem fordult hátra, tekintetem végigsiklott az alakján. Arányos és sportos vonalait szűk szoknya emelte ki, feneke csábítóan kerekedett alatta. Magas volt, picivel magasabb, mint én. Megpróbáltam elképzelni meztelenül. Nem tudtam levenni róla a szememet. Nem vette észre, hogy bámulom, de a vele beszélgető lány figyelmes lett a szokatlan érdeklődésre. Gyorsan odaléptem hozzájuk, mielőtt lelepleződött volna, hogy a háttérből figyelem a piros harisnyás lányt.
Amint odaléptem, rájöttem, hogy ismerem. Gimnáziumi szerelmem ő, Bihari Zsófi! Vörös csíkot festett a hajába, de kétségkívül megismerem. Nyíltan belenéztem a szemébe, mindketten rájöttünk, ki is a másik valójában.
– Bihari Zsófi! – kiáltottam fel. – Micsoda véletlen! Emlékszel még rám? Annak idején a gimis évekből… Kettővel alattam jártál. Amikor végeztem, megtiszteltél egy lassúval. Forever young, I want to be, forever young – kezdtem énekelni, kissé zavartan.
– Persze, hogy emlékszem! Kapolcsy Márton! Igen, tudom, együtt lassúztunk, amikor letetted az érettségit. Utána pedig hazakísértél.
Az emlékek előkúsztak rejtekhelyükről, s amit nem hittem volna, visszatértek hozzám ezek a régi történetek, amikor már azt gondoltam, a húsz év, az ezerkilencszázkilencven utáni sivár kudarctörténelem törölte őket. „Ahogy tizenöt évesen gondoltad / Amikor a haverok a buliban tomboltak” – énekli Pajor Tamás, és bizony nem úgy van, ahogy tizenöt, tizenhat, tizenhét évesen gondoltam. De „Elő a metélttel, elő a mákkal / Elő a régi, jó dumákkal” – idézem újra Pajort, és így is cselekedtem, nem mintha az este során szükségem lett volna frappáns anekdotákra, lenyűgöző, élményszerű előadásra, éppen az volt a nagyszerű, hogy Bihari Zsófi előtt nem kellett egy szemernyit sem alakoskodnom. Végigbeszéltük az óévet és még az újévből is két órát, aztán… hazakísértem. Nem siettem, tudtam, találkoznunk kell még, még egyszer, hisz az idő már sürgetett.
Felhívtam Zsófit a következő héten, és elmondtam neki, mire készülök. Kissé megdöbbent, de úgy éreztem, megérti. Csak egy utolsó találkozót kértem tőle, hogy elbúcsúzzunk. Habozott egy kicsit, de megígérte, hogy eljön.
Egy blueskocsmában találkoztunk. Mi az, amit mondhatnék neki? Hisz tudom, semmit sem tudok kínálni, ami számára fogódzót nyújtana. Legegyszerűbb, ha a tényekkel kezdünk. Amit a dánok kínáltak számomra, az mindenesetre megmentette az én életemet. Mások életével nem számolhattak józan ésszel, a bonyolult, kelet-európai összefüggésrendszerekre nem gondolhattak. Szabad emberek, akik nem meggyötört egyénekben gondolkodnak, másképp vélekednek a szabad döntés jogáról. Az az utazás, amit a dán szervezet biztosított számomra, megnyithatott előttem egy új világot, de el is zárhatott más lehetőségektől.
– Zsófi, tudod, hogy el kell mennem – kezdtem. – Aláírtam a szerződést, amire már vágytam, nem hátrálhatok meg a célegyenes előtt. Egy dán szervezet segítségével Afrikába megyek. Igen, tudjuk, hogy szeretjük egymást, és ha maradnék, egy pár lehetnénk. De már nem tudok abban bízni, hogy bárkiért feladjam a terveim. Meddig tart a szerelem? Egy évig, három évig, hét évig? Meddig tart a szerelem? Nem tudok már úgy gondolkodni, abba belenyugodni, hogy a ciklus végén mindennek vége. Mindent szeretnék, de tudom, a mindenre nincs esélyem.
– De hosszú az az idő, amire elszántad magad.
– Tudom, hosszú ez az idő. És jövő héten indul a gép. Nehéz ezt megérteni, nem is kívánom, hogy teljes mértékben elfogadd. Ha szeretnél nekem ígérni valamit, szívesen fogadom. Ha nem, azt is megértem. Visszatérek, ígérem. Itt van a családom, amely a lakásomról gondoskodik, ők beszedik érte a pénzt és várnak rám. Itt, hát… Itt nagyon nehéz… Szorít a bankom, ami követeli a pénzét és szorít a sok intrikus kolléga, akik legszívesebben kitennének az állásomból, mert van oda már egy közeli rokon… Belefáradtam már ebbe, Zsófi, belefáradtam az örökös harcba. Odaát is harcolnom kell, de legalább látok új tájakat, megismerek új vidékeket. Ilyen lehetőségem még egyszer nem lesz.
– Ha visszatérsz, ugyanazzal állsz szemben megint. Nem menekülhetsz el a gondjaid elől. Ha egyáltalán visszatérsz.
– Persze, hogy vissza akarok térni, most már tudom, hogy egymásra számíthatunk. Mikor szilveszterkor megláttalak, azonnal rájöttem, hogy folytatódni fog a mi történetünk, ami a gimnáziumban megszakadt. Akkor csak fél évünk volt együtt, azután, hogy én már leérettségiztem, és ebben a fél évben benne volt a kamaszszerelmek minden csetlése-botlása, gyermekbetegsége. De már akkor is ismertük egymás személyiségét, amikor az csak formálódott. Látom, hogy nagyon erős a kapocs köztünk. És érzem, hogy építhetek rá.
– De nem veszed a bátorságot, hogy itt és most építs rá. Elmész a világ másik végére, hogy ott keressed magad. Holott megtalálhattad volna itt is.
– Nem számíthattam arra, hogy most találom meg a kincsem. Elmehettem volna anélkül, hogy egymás létezéséről tudtunk volna, s ahogy mondani szokás, a kutya sem ugatott volna utánam.
– De nem így történt, betoppantam az életedbe! És máris próba elé állítottál. Mondd el nekem még egyszer, mennyi időre mész… Egyszerűen nem hiszem el…
– Pedig nincs rajta semmi hihetetlen. Egy héttel ezelőtt még örültem, hogy másfél évre elhagyhatom az országot. Fél évig Dániában készítenek fel minket az önkéntes munkára, s aztán irány Afrika, ahol rengeteg feladat vár rám…
– Igen, igen, hős akarsz lenni?
– Nem illik ide az irónia. Ha hős, akkor legfeljebb a saját hősöm. Még mindig jobb, ha ott lehetek hasznos, mint hogy elviseljem a lenézést itt, amiért nincs pénzem.
– Ne fogd a társadalomra a saját döntésed következményeit. Nehéz választás elé állítottál. Aki bízik bennem, nem tesz ilyet.
Igaza volt. Ha őszinte mertem volna lenni hozzá, bevallhattam volna, nem vagyok képes lemondani az útról. Még felbonthattam volna a szerződést, de ha megteszem, akkor egy kitörési lehetőségről mondok le – egy nő miatt. Ezt nem akartam. Nem bíztam már annyira egy nőben sem. A szerelem múlandóságának törvénye megtanított arra, ne mondjak le semmiről. Talán önzés ez? Lehetséges, hogy az. De ma, amikor a legszebben induló beleszerelmesedésekről sem tudjuk, hány hétig, hónapig vagy esetleg évig tartanak – a másfél év valóságos örökkévalóságnak tűnik.
Néhány nap múlva a reptéren búcsúzkodva még odasúgtam neki: „Ne engedd el a személyes történetünket.” Ismerős fájdalom kúszott szívtájékomhoz, ahogy a lépcsőn ballagtam a gép gyomra felé, már többször éreztem ezt, és néha valóban nagyon fájt, szorított és lüktetett. Arra gondoltam, ha a forró Afrikában szívszélhűdést kapok, még mindig szebb halált halok, mintha szétfagyok a pesti utcán.
Szonya hét évig várt Raszkolnyikovra. Másfél év csak „kacagság” – ahogy Petőfi mondja. Visszatérek még, ha megfizettem már azért, hogy ellenálltam a saját személyes történetemnek.
