/

Régivágású terminátorok

53 olvasó

Amikor az egykor méltán nagy hírű Ganz-MÁVAG SE megszűnt, a birkózó szakosztályát az akkori egyesületem, a Budapesti Spartacus vette át tokkal-vonóval. A versenyzőket, edzőket és nem utolsósorban a Kőbányai úton lévő hatalmas birkózó edzőtermet együtt, egy csomagban. Tizenhét évesen ott ismertem meg két öreg, egykori birkózót. Bár az öreg jelzőt kissé pironkodva írom le, hiszen alaposan szemügyre véve ezeket a sportolókat, a legkevesebb, amit elmondhatok róluk, hogy két örökifjú úriemberről van szó. Egészen pontosan fogalmazva: olyan legendákról, akiket szinte senki nem ismert fel az utcán. Egyrészt, mert nem válogatott labdarúgók voltak, másrészt pedig: abban a korban váltak halhatatlanná, amikor még televízió sem volt minden háztartásban.

1989 nyarán Budapesten rendezték a junior kötöttfogású világbajnokságot. A Szpari, immár az egykori ganzos srácokkal kiegészülve két válogatott birkózóval képviseltette magát a világversenyen. A két öreg közül a fiatalabb, Feri bácsi szintén a Ganzból került át hozzánk edzőként. Néha egy-egy edzésen a másik öreg, Gyuri bácsi is megjelent, aki egykor még Feri bácsi edzője volt a válogatottban. Árgus szemekkel figyelték a világbajnokságra készülő két versenyzőt, mintegy különfoglalkozásokat tartva nekik. Főleg Feri bácsi volt aktív, Gyuri bácsi csak figyelt, és csupán néhány elszórt megjegyzéssel vétette észre magát.

Az egyik ilyen különórán én voltam a kijelölt áldozat, akin a 100 kilogrammos kategóriában készülő versenyző különböző fogásokat és szituációkat gyakorolt. Állásból küzdöttünk, amikor is Feri bácsi szigorú hangja csattant fel:

– Állj, állj, állj! Petikém, mit csinálsz!? – kérdezte válogatott versenyzőjét. – Hol van az leírva, hogy a vége felé már nem lehet akciózni? Nem látod? Már alig áll a lábán, csak jön előre és rakja a kart.

Mi tagadás, igaza volt. Egy-két perce már színes karikák cikáztak a szemem előtt a légzési nehézségeknek köszönhetően. Ez az az állapot, amit finoman úgy írnak körül, hogy az ember már az egyéb testnyílásain is próbál levegőt venni. Ezután Feri bácsi feljött a szőnyegre, megállt velem szemben, majd rám parancsolt:

– Gyere rám, tedd a kart! Keményen, mintha meg akarnál intetni!

Ez a rövid intermezzo elég volt ahhoz, hogy az oxigénadósságom egy részét törlesszem, és minden erőmet összeszedve nekirontottam. Feri bácsi nagyjából egy súlyban volt velünk, de arra nem számítottam, ami ezután történt. Először is, ahogy összekapaszkodtunk, úgy éreztem, mintha egy vastag betonvasat próbálnék elhajlítani. Hihetetlenül erős karjai voltak így negyven és ötven között is. Majd hirtelen, a lendületemet kihasználva eldobott egy válldobással. Ez volt még aktív versenyzőként a kedvenc és legendássá vált technikája. Akkorát dobott rajtam, hogy ha nincsenek a szőnyeg szélén zsámolyok meg medicinlabdák, még ma is ott gurulnék valahol a Kőbányai úton.

Ezután Gyuri bácsi lépett a szőnyegre – kissé bicegett már –, megállt szintén velem szemben, majd Petihez fordulva folytatta az okítást:

– Petike! A karbehúzásnál és a karlefogásnál itt! – mondta, majd két kézzel elkapta a jobb karomat. – Nem felkar és alkar, hanem csukló és könyök felett! – folytatta, majd a karomnál fogva előrerántott, hogy azonnal féltérdre estem.

Edzés után a villamoson ülve elgondolkodtam. Miből van ez a két öreg? Hogy lehet közel ötven-hatvan évesen még ennyi erő és keménység bennük? Egy-két generációval járnak előttem, mégis! Hogy lehetnek ennyire más anyagból, mint én? Teljesen más erő, kisugárzás és textúra. Már ahogy megfogtak, az is fájdalmas volt és szigorú. Egy átlagember azt érezné a markuk szorításában, hogy menten lemállik a hús a csontjairól. Ennek a két öreg birkózónak az erejét, a kisugárzását csak egy-egy percre éreztem meg, de amíg élek, nem felejtem el.

Gyuri bácsival többször együtt zötykölődtünk hazafelé a 28-as villamoson. Ilyenkor mesélt a régi időkről, egykori olimpiákról és világversenyekről, ahol versenyzőként, majd később edzőként járt. Mindig állva utaztunk. Én az edzések után legszívesebben lerogytam volna, de Gyuri bácsi szerint mindig felszállhat olyasvalaki, akinek jobban kellhet az ülőhely, akkor is, ha nem látszik rajta. Különben is! – mondogatta ilyenkor. Egy tizenhét éves sportoló mitől ne tudna a Blaháig állva utazni?

Az egyik ilyen alkalommal éppen benne volt egy sztoriban a mexikói vagy a tokiói olimpiáról, és én a Blaha előtt egy-két megállóval, a Teleki térnél leszálltam vele a villamosról, hogy végighallgassam. Gyuri bácsi valahol a nyolcadik kerületben lakott. Ahogy éppen a Bérkocsis utca környékén battyogtunk, egy neccharisnyás nő perdült elénk és csábos mosollyal egy rövid kérdést intézett hozzánk:

– Fiúk! Háromezer?

Egy magamfajta fiatal suhanc ilyenkor borzasztó zavarában azt sem tudja, mit feleljen, merre nézzen. Gyuri bácsi azonban megállt és a legtiszteletteljesebb hangon visszakérdezett:

– Mennyit tetszett mondani, kedves?

– Háromezer – felelte a pillangó.

– Értem – válaszolta Gyuri bácsi komoly arccal. – Nézze, kisasszony! Én már hatvanéves vagyok. És bár jólesik az ajánlata, azt azonban el kell mondanom önnek, hogy ilyesmiért még fiatalkoromban sem fogadtam el egyetlen fillért sem.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft