Tisztán emlékszem azokra a didergős reggelekre, amikor az ómoravicai vasútállomásra bedübörgött a cservenkai gőzös. Nem sokkal voltam magasabb a peront a sínektől elválasztó kerítésénél, de még ma is a lábamban érzem azt a bizsergést, amit a mozdony okozott. A talpam alatt remegtek a betonlapok, a tenyerem alatt vibrált a vaskerítés, a járda mellé szólt kavicsok meg úgy ugráltak, mint a bogarak. A mozdony eközben lustán ráfeszült a sínekre, és nagyokat szusszanva kúszott be elém.
Szabadkára utaztunk anyámmal a poliklinikára, ahol összevissza nőtt fogaimat szabályozták.
Ez a beavatkozás akkoriban még fájdalmas volt, ezért a cservenkai gőzös nekem olyan volt, mint Khárón ladikja: elvitt a kedves, szeretett világomból abba a kiismerhetetlen, orvosságszagú, véget nem érő várakozással elviselhetetlenné tett környezetbe, ahonnét minden ép elméjű ember menekülni igyekszik. Ebből a perspektívából Szabadkára vonatozni maga volt a kínszenvedés. Néhány alkalom után már fejből tudtam az állomásokat, és mindegyik egy stáció volt a pokolbéli kínok vonulatán. Pacsérra olyan hamar megékeztünk, hogy jóformán a helyünket sem foglaltuk el. A vonat kidöcögött az állomásról, és egy éles kanyar után már ott is vörösödött előtte a bástyára emlékeztető víztorony. Ebben a csodálatosan szép faluban laktak Anti sógoromék Maris nénémmel, akiket békésebb időkben gyakran látogattunk. Pacsér így olyan otthonos volt nekünk, mintha csak kimentünk volna az udvarunk végébe: ha megfordultunk, és hátra néztünk, csupa ismerős fát, épületet láttunk magunk mögött.
A vasúttal képzeletbeli zsinórra fűzött falvak állomásai közül ma már csak Djurdjin képe van előttem a két nagy szilfával. Erről a településről sokáig azt hittem, Misityevóhoz és Kisboszniához hasonlóan a világháború után ideköltözött hegylakók alapították, de később, amikor már Szabadkán az elektrotechnikai középiskolában tanultam, egy osztálytársam elárulta, hogy ez a falu valójában Györgyén és árpád-kori múltra tekint vissza.
A cservenkai gőzös ugyan nem mindegyik települést érintette, de a bekötőutakkal egyben tartotta ezt a képzeletbeli láncot. Szabadkától a Közép Bácska legfontosabb vasúti csomópontjának számító Cservenkáig hozta-vitte az árut és az utasokat. A Szabadkáról érkező vonatok itt adták át a rakományukat a Zomborba nyomuló szerelvényeknek, amelyek aztán egy másik, újabb vonalon az országhatárral mintegy párhuzamosan rövidebb úton is visszaérhettek kiinduló helyükre, Szabadkára. A Zombor-Bajmok-Szabadka pálya villanyvonatokat is kiszolgált, így aki a rejtett összefüggéseket kereste, nem is érthette, mi szükség erre a másik, falunkat is érintő délebbi vonalra.
A választ Anti sógorom adta meg, aki félig cigány, félig szláv származású, de teljes egészen magyar ember volt. Ha nem a földet túrta, akkor legszívesebben lovakkal seftelt, de mert nagyon szerette a pálinkát, a kupeckedései nem egyszer ráfizetéssel értek véget. Mondhatjuk úgy is, egy kis közös italozás után könnyedén rávették valamilyen számára előnytelen üzletre, aminek a legnagyobb kárát szegény Maris néném látta. Nem csoda, hogy már fiatalon összeszedett egy gyógyíthatatlan szívbetegséget.
De mindeközben Anti sógor ismerte a Cservenkai vasút nem mindenki számára hozzáférhető titkát is, és ezt egy emelkedett pillanatában velem is megosztotta. Lehet, hogy éppen Mária napot ünnepeltünk, lehet csak úgy, minden ok nélkül átruccantunk hozzájuk, tény, hogy vizes, latyakos idő volt, így nekem és az unokatestvéremnek el kellett viselnem a felnőttek társaságát, ahelyett, hogy kicsaptak volna bennünket az udvarra.
Nem tudom, miként terelődött a szó a vasútra, ám egyszer csak a konyhai díványon heverésző Anti sógor arról kezdett beszélni, hogy hamarosan meg fogják szüntetni a vasutat, és bár a síneket valamelyik fejes biztosan megszerzi magának, a talpfákra az egyszerű emberek is rámehetnek.
Azt, hogy ebben mi az üzlet egy lókupec parasztnak, nem fogtam fel, de azt a rossz emlékeim ködén is súlyos igazságtalanságnak éreztem, hogy egy ilyen intézményt, mint a vasút csak úgy, egyszerűen föl lehet számolni. Meg is kérdeztem, miért van erre szükség, mire Anti sógor azt mondta: régóta pedzegetik, hogy erre a vidékre elég egy pálya is, és ezt a Zombor-Bajmok-Szabadka vonal testesíti meg. De azt sem árt tudni – folytatta –, hogy a mi vasutunkat ez az ország úgy kapta, mint szamár a fület. A trianoni békeszerződéskor a térképek fölé hajoló politikusok nem arra figyeltek, hogy melyik területen milyen anyanyelvű népek élnek, hanem, hogy hol húzódnak a vasútvonalaik. Ha a Szabadka-Cservenka pálya nem létezett volna, a határt is meghúzzák lent, a Ferenc csatornánál, és ha a mostani Romániában a Temesvár –Arad –Szatmárnémeti vonal nem épül meg a Monarchia idején, Nagyvárad és Temesvár még ma is Magyarország része lenne. Ezek a határmenti vasútvonalak okozták a régi, nagy Magyarország igazi vesztét, mert ütőerek voltak, amelyek működtették és keringésben tartották a gazdaságot. Kézenfekvő volt, hogy el kell vágni őket, mert akkor a maradék, kicsiny Magyarország kiszolgáltatott lesz, és lassan, de biztosan elfogy Európa térképéről.
Ezzel az útravalóval döcögtünk haza aznap Pacsérról a most már szeretett cservenkai gőzössel, amelyet néhány évvel később valóban megszüntetnek. Egészen kicsiny, szinte elenyésző volt csak a méltatlankodás, hogy ennek tán mégsem így kéne lennie. A hatalom azzal nyugtatta meg a munkahelyek miatt aggódókat, hogy a hepehupás makadám utakat hamarosan leaszfaltozzák, és az maga lesz a fejlődés.
Így is történt: a Szabadka–Cservenka vonal megszűnt, a régi, strapabíró diósgyőri acélsíneket a boszniai kohókban felolvasztották, a talpfákról pedig kiderült, hogy a rájuk kent szurok miatt legfeljebb kerítésoszlopnak használhatók, így Anti sógor tervei füstbe mentek. Az egykori vasúti töltés ma már kivehetetlenül beleolvadt a tájba, és egyre kevesebben vagyunk, akik a sejtjeinkben érezzük azt a bizsergést ami az a régi, testes gőzmozdony okozott. A monarchia korabeli vasútállomások egyike-másika talán még megvan, de ezeket is hamarosan eltünteti majd az enyészet. A Cservenkai gőzös is elsüllyedt, maga alá temette a gesztenyefák lehulló levele, ami csak a felületes nézelődő szemében az, aminek látszik.
Nekünk, akik a bőrünkön éreztük a szuszogását még mindig valóság.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
