Retro nyaralás

2016-08-12
861 olvasó

Az irodában öten dolgoztak. Öt nő. Már mindenki kivette a nyári szabadságát, csak ő nem. Neki mindegy, mikor megy – vonta meg a vállát még tavasszal, amikor a főnökasszony megkérdezte, melyik időpontban akar elmenni nyaralni. Így kérdezte, hogy nyaralni. Még jó, hogy azt nem kérdezte, hova. Mert volt, aki már februárban tudta, megrendelte, prospektusok és képek jártak körbe. A számítógép is már szinte magától dobta ki a jobbnál jobb ajánlatokat, ahogy közeledett a nagy nyári őrület. A férje mondta ezt mindig, kicsit affektált modorban, kigúnyolva az ismerősök vad utazási lázát.

Az irodában alig volt munka, légkondi meg egyáltalán nem, a meghosszabbított kávészünetekben kézről kézre jártak az okos telefonba zárt nyári emlékek. Persze Juditka volt a legegzotikusabb helyen, Bali szigetén. Ő bólogatott, nézte a képeken az ultramarin tengert, a hullámok tetején kis tejszínhabnak tűnő pamacsok libegtek, a koktélos poharakban színes ernyőcskék, gyümölcskarikák.

Mindegyikőjüknek hozott karkötőt, sásból fontat, az övé randa lilára volt pácolva, egy felvétel után szétbomlott. Na – húzta el az orrát a férje – nagy ajándékot hozott sznobné. Mert így gúnyolta, Pirskét meg gazdagnénak, Elvit szuperkórónak vagy néha anixnak, mert szerinte ilyen vékony csak az lehet, aki eszik ugyan, de rögtön kihányja. A karácsony előtti hivatali vacsorán mindenki a férjével vett részt, ezt nem lehetett kihagyni, még jó, hogy Laca ezt legalább megértette. Akceptálom a kérésed, ezt dünnyögte minden ilyen meghíváskor, és kegyeskedett elkísérni. Sok köszönet nem volt benne, utána hetekig azt hallgatta, hogy ki milyen volt, mennyire beszűkültek, nagyképűek, a nők felvágósak, a férjeket csak a pénz érdekli. A főnökasszony régen elvált, rossz nyelvek szerint nem is egyszer, most meg bagóhiten él valami nagyfejűvel. Ezt is a férje mondta, ő meg értetlenül nézte, életében nem hallotta ezt a kifejezést. Kiderült, hogy élettársa van, na bumm, ez most így járja – de persze hangosan nem mondta ki. Hallgatott, ezt jól megtanulta, meg bólogatott, amikor kellett.

Július végén aztán ki kellett vennie tíz napot. A szabadság első napján Laca szokatlan lelkesedéssel jött meg, a kocsit nem vitte be a garázsba. Kirándulunk! – kiáltotta fel, ő meg csak állt az ablakban, és a váratlan izgalom összeszorította a gyomrát. Sátorozni fogunk, kempingekben alszunk, és minden szép helyet megnézünk, amit diákkoromban láttam – hadarta a férje, és próbaképpen többször is felállította az udvar végében a kicsit alacsonynak és kényelmetlennek tűnő kölcsönbe kapott régi típusú sátrat. Pumpálta a matracot, plédek után koslatott pincétől a padlásig. Neki a kezébe nyomott egy listát a bevásárláshoz, egy másikat, hogy mit csomagoljon. Két napig készültek.

Szép idejük volt, tényleg gyönyörű helyeken jártak, még élvezte is volna, de Laca mindent úgy mutatott meg, mintha csak neki köszönhette volna az ország, hogy kibújtak a hegyek, kizöldültek a fák, a kastélyokat rendbe tették, a sétáló utcákon elegáns turisták sétálgattak, magyar szót alig lehetett hallani.  A vendéglők persze drágák voltak, de azért minden nap ettek főtt ételt, olcsón megúszva. A sör átlangyosodott, mert a hűtőtáska egy napot bírt, a közös hűtőbe meg nem tették a jégakkut, nehogy valami enyveskezű elvigye reggelre. Ezen kínjában röhögni szeretett volna.

A kempingekben nagyobb lakókocsik feszítettek, mint az ő lakásuk. A sátrakban konyha volt, meg több hálófülke, állva mentek be az előtető alatt, nem hétrét görbedve, mint ők, kékesen villódzott a tévé fénye. Az árnyékba tett asztalokon jeges vödörben hűlt a bor.

Ők mindig a hátsó részen táboroztak le, lehetőleg mindenkitől távol, de persze volt, hogy később is jöttek. Az utolsó éjjel vagy húsz motoros hangos csattogással, farolással érkezett, de alig volt még kilenc óra, semmit se lehet tenni, morgott sokáig a párja, ő meg izgatottan hallgatózott, mert érdekelte, mit beszélnek. Egész más világ volt alig néhány méterre, és csak egy vékony sátorlap választotta el tőlük.

Elképzelte, hogy felhúzza kopott farmerját, naptól kifakult haját összeborzolja, felül egy ilyen bőrmellényes tetovált fazon mögé, és elmegy vele, a hajnali nap pirosra festi az arcukat. Felnevetett,   maga elé képzelte Laca döbbent arcát, ahogy eljön a reggel, nincs kávé, aztán azt is észre veszi, hogy ő sincs. Nehezen aludt el. Vasárnap reggel összepakoltak, a motorosok már rég elhúztak. Várni kellett, mert még nem rendezték a szálláshelyet, fillérre kiszámolva ott volt a pénz egy tasókában.

Tíz óra volt, amikor elindultak, a táborlakók már a vízben lubickoltak, a vidám lárma áthallatszott az erdősávon.

A férje hirtelen gázt adva lükvercbe vágta a kocsit, és hangos csattanással nekivágódott a puszta közepén álló vastagtörzsű védett platánnak. Kiugrottak a gondosan megkímélt, mindig jól ápolt autóból, és hitetlenkedve nézték a kárt. Sírni tudott volna. Eszébe jutottak a csak kívülről megcsodált kastélyok, a drágának tűnő kiállítási jegyek, a pokrócon kuporogva megevett lángos ebédek. Alig mert oldalra nézni, de senki nem jött oda. A férje arca lángvörös volt, a keze remegett, de így profilból sokkal fiatalabbnak tűnt. S valahogy olyan védtelennek. Megfogta a kezét, aztán csendesen azt mondta: – Majd holnap beviszed a szervizbe. Még maradt egy kis pénzünk, a többit megspóroljuk. Ahogy Laca ránézett, olyan volt a pillantása, mint amikor udvarolni kezdett neki.

Retro szerelem – jutott eszébe, és elmosolyodott.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

1 Comment Leave a Reply

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL