Bányai TamásRotterdamban nyolcvanezer muzulmán lakik, de rajtuk kívül is sok az idegen, alig minden második ember holland, ezért, ha a turista útbaigazítást akar kérni, legjobban teszi, ha mindig csak a második járókelőt szólítja le. Az elsőből sem hiányzik a jóindulat, legfeljebb helyismerettel nem rendelkezik.
A kétségtelenül hatalmas kikötőben rendezik meg évente a Világ Kikötőinek Napjai elnevezésű fesztivált minden szeptemberben. Erről sajnos lemaradtunk, mert október első napján érkeztünk meg. Mégis szerencsénk volt, hiszen egy csoportot ott felejtettek a fesztivál után, ők pedig lelkesen fogadták a hajónkról leszállókat.
A régi Rotterdamból kevés maradt meg, mert 1940-ben a Luftwaffe szinte porig bombázta. Érdekes, hogy a bombázást valami különleges oknál fogva, egyedül a városháza úszta meg épen. Hollandia második legnagyobb városa a háború után új köntöst kapott, mint egy dáma, aki ráunt régi ruháira. Éppen ezért javasoltam barátaimnak, menjünk át inkább Amsteldamba, mert ott jó sört lehet kapni. Javaslatomat elfogadták, azzal a helyreigazítással, hogy Amsterdam, ami valóban szép, tele a németalföldi építészet remekeivel, aranyos kis kanálisokkal és macskaköveken kopogó holland facipőkkel. És ha nincs Amstel, megteszi a Heineken is.
A kikötőből tehát a pályaudvarra vezetett utunk, ahol rövid tájékozódás után kiderült, az amsterdami látogatáshoz kevés az időnk. Kaptunk viszont nyugdíjas napijegyet a helyi villamosra. Az adott helyzetben ezt is megbecsültük. Elsőnek a város központjában található csarnoknál, a Markthalnál szálltunk le. A patkó alakú csarnok architekturális különlegesség, amelyben a gyönyörű fedett piac mellett irodákat és lakásokat alakítottak ki. Közvetlenül a csarnok közelében bolha- és virágpiac létesült, ennek ellenére bolhával nem találkoztam, sok szép és olcsó virággal viszont igen.
A város leghíresebb szülöttjéről, Desiderius Erasmusról három dolgot neveztek el: az Erasmus egyetemet, az Erasmus hidat és az Eras muskotályost, amit eddig még senki sem kóstolt meg, de biztos jó lehet.
A város másik, s talán világszerte egyedülálló nevezetessége a tízes villamos. Pofára nagyon emlékeztet a hajdan Újpesten közlekedő és hasonló számazású villamosra, azaz a régi szép időket idézi fel és Rotterdamban, mint Hop-on Hop-off villamos járja be síneken a várost. Erre sajnos nem szálltunk fel, mert ezért külön kellett volna fizetni. Így Rotterdamban is tapasztalhattam, hogy mindennek ára van.
A rendes villamoson fel és leszálláskor is érvényesíteni kell a jegyet. Mégsem ezért kevés a bliccelő, hanem azért mert minden kocsiban ott van egy kalauz vagy ellenőr, pedig nincs szükség rájuk. Ennek dacára nem érzik magukat feleslegesnek és lelkesen végzik munkájukat.
Gyorsan eltelt a rövidre szabott idő, ezért nem mondhatom, hogy sokat láttam Rotterdamból. Amit mégis, az tetszett.
Így maradnak meg az emlékek. Hiányosan, mégis újraélhetően.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.