Sherlock Holmes és az egyiptomi kúpcsiga

Don Alejandro Mendozát, a széles körökben ünnepelt, nemzetközi hírű gitárművészt egy nappal a Royal Albert Hallban esedékes fellépése előtt holtan találták a szállodai szobájában. A Scotland Yard természetesen nagy erőkkel vonult ki a helyszínre, de az elegáns hotelszobában a zenész földön fekvő tetemén kívül nem fedeztek föl semmi rendkívülit. Mendoza hangszere ott hevert az érintetlen ágyon, és még csak rendetlenség, vagy más olyan jel sem volt körülötte, ami dulakodásra utalhatott volna. A holttest hasra fordulva feküdt a szőnyegen, így a helyszínelést vezető Gregson felügyelő teljesen kézenfekvőnek vélte, hogy az elhunyttal szívroham végzett, vagy megütötte a guta. A halottkém erre utaló jelentését figyelembe véve rögtön le is zárta volna az ügyet, ha nem lábatlankodik ott mellette Charles Pennington, a hotel igazgatója, akinek ez a tragédia komoly veszélyt jelentett arra nézvést, hogy a Savoy hírneve kiköszörülhetetlen csorbát szenved.

– Ha nincs ellenükre, elküldök valakit Sherlock Holmesért, hátha ő többet lát, és olyasmit is észrevesz, amit mi nem – mondta a felügyelőnek.

Gregson olyan fintort vágott, mint aki keserű gyümölcsbe harapott. Teljesen feleslegesnek vélte Sherlock Holmest iderángatni, amikor a napnál is világosabb volt, hogy a gitárvirtuózzal a rá jellemző temperamentum, és a minden bizonnyal évtizedek óta fogyasztott testes spanyol borok armadája végzett. De mert az igazgató olyan tekintettel nézett rá, hogy az felért egy inszinuációval, végül mégis beadta a derekát.

– Ám legyen, bár szerintem ez csak időveszteség – mondta, majd mint aki a munka érdemi részét elvégezte, megkérdezte, nem maradt-e egy kevés a tegnapi menüből, mert nyomozás közben bizony megéhezett.

– Inkább ajánlom a konyhafőnök mai ajánlatát, ami nem más, mint trüffellel töltött és arannyal mártott homár – jelentette ki Mr. Pennington szolgálatkészen, hozzátéve, hogy ez a fogás egy csavart ad a klasszikus homár Thermidor-féle receptjének, amelyet a trüffellel való töltés és az étel arannyal való díszítése tesz különlegessé.

– A homárt finoman párolva, majd a húsát kivéve összekeverjük a gazdag és krémes mártással, amelyet friss fekete trüffellel gazdagítunk, ami tökéletesen kiegészíti a tenger gyümölcseinek frissességét. A mártás tejszínből, mustárból, kis mennyiségű brandyből és frissen reszelt parmezán sajtból áll, amelyet a homártestbe töltünk vissza. Az étel tetejét finoman megszórjuk további trüffellel és aranyport használva díszítjük, ami nemcsak ínyencséget, hanem vizuális pompát is kölcsönöz az ételnek.

Gregson felügyelő eltűnődött a hallottakon, majd kurtán azt mondta:

– Jöhet.

Amíg Holmes és Watson megérkezését várta, a homár mellett elfogyasztott egy porció sáfrányos rizottógolyót is, ami kívül ropogósra sütött, belül pedig krémesen lágy, és egy könnyű, citrusos aioli mártással szolgálják fel.

Egy ilyen mennyei finomság után szinte kötelező megkóstolni a csipkebogyóval infúzált kacsapástétomot, ami egy rendkívül finom, sima textúrájú kacsapástétom, enyhe csipkebogyó-infúzióval ízesítve.

A felügyelő már a Dom Pérignon pezsgővel párolt kagylókat csemegézte, és a kávéra várt, amikor Sherlock Holmes és segítője, dr. Watson végre megérkezett.

– Köszönöm hogy idefáradt – mondta a felügyelő álságos udvariassággal. – Megiszom a feketémet, és már mehetünk is megtekinteni a bűntény helyszínét.

– Ne fáradjon – hárította el Holmes. – Már jártam odafent.

– Akkor gondolom, egyetért velem abban, hogy a helyszín nem árulkodik idegenkezűségről – jelentette ki Gregson, szinte rá sem pillantva a kávét szervírozó pincérlányra.

– Éppen az ellenkezője – mondta Holmes, és leült a felügyelővel szembeni székre. – A helyszín és az áldozat helyzete nagyon is árulkodó.

– Már megbocsásson Mr. Holmes, de nem tudom, mire véljem ezt – értetlenkedett Gregson. – A halottkém szerint eléggé egyértelmű hogy a gitáros természetes halált halt.

– Természetesen meghalt, de csak miután megmérgezték – humorizált Holmes miközben a távolodó pincérlányt figyelte. – Ugye Watson ön is megerősít ebben a feltételezésemben?

– A legteljesebb mértékben – mondta Watson, és leült a harmadik székre. – Indiában nem egy olyan esetet láttam, amikor az őslakosok méreggel végeztek az áldozatukkal. Az elhunyt ilyenkor ugyanazt a kicsavarodott pózt vette fel, amit ez a spanyol gitáros odafönt.

– Nem értem, hogy a hulla elhelyezkedését tekintve mi a különbség a mérgezéses halál és a szívroham között? – vonta fel a szemöldökét Gregson.

– A kicsavart kéz és lábtartás a haláltusa egyértelmű jele – magyarázott Watson.

– Tételezzük fel, hogy a spanyolt megmérgezték – adta meg magát a felügyelő. – De hogyan és mivel követhették el ezt egy belülről bezárt hotelszobában, ahol az embereim sem a poharakban, sem az italos üvegekben nem találtak méregre utaló nyomokat?

– Úgy, hogy a tettes nem a mérgezés hagyományos módját alkalmazta – mondta Holmes és pipára gyújtott. – Hallott ön az egyiptomi kúpcsiga mérgéről?

– Még soha – vágta rá Gregson meglepetten.

– Nos, az egyiptomi kúpcsiga, latin nevén conus geographus olyan mérget mondhat magáénak, amelyből egészen minimális mennyiség is halálos, ha a véráramba jut – mondta Holmes, majd felpattanva az ablakhoz lépett.

– Azt akarja ezzel mondani hogy a spanyol hegedűst…

– Gitárost – javította ki a szintén jelenlévő Pennington, aki mindez idáig némán hallgatta a beszélgetést. – Don Alejandro Mendoza korunk legnagyobb és legünnepeltebb gitárművésze volt. A halála fájdalmas csapás minden zeneértőnek szerte a világon.

– Idefelé jövet a kocsiban elolvastam néhány újságot, és mind egyetértettek ebben, bár a könnyedebb hangvételű lapok azért arra is kitértek, hogy don Mendoza nagy imádója volt a szebbik nemnek – mondta Holmes az ablakon kifelé bámulva.

– Mi tagadás… – vakargatta a tarkóját Pennington. – A tegnap esti vacsoránál is tanúja lehettem ennek.

– Valóban? – fordult el az ablaktól Holmes. – És mi miben nyilvánult meg ez?

– Don Mendoza a mondén körökben ismert Eleanor Westbury-t látta vendégül. Vele kívánt eltölteni egy kellemes, gyertyafényes vacsorát, így a lehető legkülönlegesebb vacsorát, a tüskés sügér carpacciót készítettük el számukra kaktuszvirág-szirmokkal.

– Erről az ételkülönlegességről soha nem hallottam – dörmögte Gregson meglepetten.

– Nem is hallhatott – mondta Pennington. – A fogás alapja egy vékonyra szeletelt tüskés sügér carpaccio, amely friss, citromos-olívaolajos marinádban érlelődik, és tálaláskor kaktuszvirág-szirmokkal van díszítve. A tüskés sügér, mint alapanyag, már önmagában is hordoz egyfajta veszélyességet és izgalmat a tüskéi miatt, de a konyhai előkészítés során ezek java része eltávolításra kerül. A carpaccio tetején elhelyezett kaktuszvirág-szirmok azonban megtartják enyhe tüskéiket, ami nem csak egyedülálló textúrát és ízvilágot ad az ételnek, hanem vizuálisan is lenyűgözővé teszi azt.

– Feltételezem, hogy ezt a különleges fogást óvatosan kell tálalni, esetleg egy figyelmeztetéssel a vendégek számára, hogy bár a tüskés díszítés lenyűgöző és ízletes, a fogyasztása során nem árt a körültekintés – mondta Holmes.

– Pontosan! – bólintott az igazgató. – Éppen ezért csak tapasztalt szakács készítheti el és ugyanilyen minősítésű felszolgáló tálalhatja. Tegnap este azonban el kellett értünk ettől a kívánalomtól.

– Mi volt ennek az oka? – üld vissza a székre Holmes.

– Henry Clifton a főpincérünk nem jelentkezett szolgálatra – mondta Pennington. – Húsz éve áll a hotel alkalmazásában, de még sosem tett ilyet.

– Mi történt vele? – kérdezte Watson.

– Nem tudjuk – ráncolta a homlokát Pennington. – A szállásadónője szerint a szokásos időben indult el otthonról, de hozzánk nem érkezett meg.

– Nagyon különös fejlemény – ráncolta a homlokát Gregson is. – Miért nem jelentették ezt a rendőrségnek?

– Arra gondoltunk, ez csak valami bagatell ügy lehet, és Mr. Clifton majd megadja rá a magyarázatot.

– Jól sejtem, hogy don Mendozának és madam Westburynak nem egy szakember tálalta fel a tüskés sügért? – kérdezte Holmes.

– Ahogy mondja, Mr. Holmes, kénytelenek voltunk erre a feladatra Elenát, az új pincérlányt kijelölni, mert a személyzet többi tagja a nagyteremben a híres vasúti iparmágnás, Edmund Blackwell klubestjén jeleskedett.

– Olvastam erről a jótékonysági estről – szívta meg a pipáját Holmes.

– Különös egybeesés, hogy éppen ezzel a tragikus kimenetelű vacsorával együtt rendezték – tűnődött Watson.

– Véletlennek látszik de nem az – pattant fel Holmes ismét. – Mondja Mr. Pennington, mióta szolgál önöknél ez az Elena?

– Alig két hete, de ajánlólevéllel érkezett, és igen szorgalmasnak bizonyult. Nincs semmi panasz a munkájára.

– Ellenőrizték, hogy honnan jött?

– Természetesen. A lakcíme… – Pennington a zsebében kotorászva egy papírt vett elő. – Elena Vega, 27 Frith Street, Soho, London.

– Elena Vega? – kapta föl a fejét Holmes. – Most már mindent értek. Nos barátaim ezzel a kirakós utolsó darabja is a helyére került.

– Úgy érti, hogy tudja, ki követte el ezt a gyilkosságot, és azt is hogy milyen módon? – kérdezte Gregson hitetlenkedve.

– Pontosan – bólintott Holmes. – A Sohoban főleg bevándorlók laknak, a pincérnőjük pedig nemrég olyan országban tartózkodott, ahol jóval többet süt a nap, mint szép hazánkban.

– Arra gondol, hogy… – emelte föl a mutatóujját Watson.

– Igen, arra gondolok, Elena is Spanyolföldről jött Londonba, mint az elhunyt gitáros. Ezt egyértelműen bizonyítja a napbarnított bőre színe, és az a katolikus kereszt amit a nyakában egy vékony aranyláncon visel.

– De hát honnét tudja ezt? Mármint, hogy Elena hozta ki az előbb a kávét Mr. Gregsonnak?

– A hölgy spanyol módon pukedlizett, amikor eltávolodott az asztaltól – mondta Holmes. – Ez minden kétséget eloszlatott a származásával kapcsolatban. Nem tévesztett meg az sem, hogy az angol szobalányok viselete szerint kontyba kötötte a haját, mert a nyaka ott fehérebb, ahol a haj eddig eltakarta.

– Bámulatos! – kerekedett el az igazgató szeme. – Nem is gondoltuk, hogy ez a lány külföldi. Az Elena Vega teljesen angol hangzású név.

– Ez a név mindkét kultúrában előfordul, így ennek alapján valóban nem tudhatták – mondta Holmes. – Elena tehát spanyol, és nemrég Egyiptomban is járt.

– Miből gondolja ezt? – csodálkozott Gregson.

– Abból, hogy amikora kávét letette, a csésze fülét az ön jobb keze felé fordította. Ez az apró figyelmesség az egyiptomi íráskultúrára utal, ahol a szövegeket hagyományosan jobbról balra írják, így a csésze fülének az illető jobb keze felé való fordítása tiszteletadás a vendég írási irányához.

– Akkor tehát tudjuk, hogy a pincérnő, aki tegnap a vacsorát felszolgálta ugyanúgy spanyol, ahogy a meggyilkolt művész – mondta Gregson. – De hogyan hajtotta végre a bűntényt?

– Mindjárt rátérek erre is! – emelte föl kissé a hangját Holmes. – Kéretem ide ezt az Elenát. Mondják azt, hogy hozzon nekem is egy kávét.

– Ha valóban ő az elkövető, már biztosan kereket oldott – jegyezte meg Watson.

– Akkor lényegében elismerné a gyilkosságot, és mert a saját nevét használta, nem úszná meg a letartóztatást – mondta Holmes. – Maradnia kell legalább addig, amíg a holttestet el nem szállítják.

Pennington intett a hátrébb álló inasnak, aki megfordult, és kiment a konyhába, hogy leadja Holmes rendelését.

Kisvártatva megjelent Elena a kávéval. Amikor letette az asztalra, most is ügyelt arra, hogy a csésze füle Holmes jobb keze irányába forduljon. Aztán spanyol módon pukedlizett, és már indult is volna vissza a konyhába, de Holmes megállította.

– Várjon kérem – mondta. – Ez az úr itt mellettem Gregson felügyelő a Scotland Yardtól, én pedig Sherlock Holmes vagyok. Don Alejandro Mendoza halála ügyében nyomozunk. A gyanúnk az, hogy a tragédiát valamilyen fatális ételmérgezés okozta, ezért fontos megtudnunk, mi történt tegnap a vacsoránál.

– Semmi különös – vágta rá Elena tökéletes nyugalommal. – Kihoztam az úrnak a főfogást, feltálaltam, majd távoztam.

– Nem észlelt közben valami rendkívülit?

– Egyáltalán nem. Letettem az asztalra a tüskés sügér carpacciót, és ahogy a szabályok előírják visszavonultam.

– És ezalatt nem történt semmi zavaró?

– Csupán annyi, hogy megbotlottam a szőnyegben, és a fogást egy kissé zajosabban tettem le az asztalra, mint az elvárható.

– Értem – mondta Holmes elgondolkodva. – És don Mendoza hogyan reagált erre?

– Teljesen úgy, mint egy úriember: odakapott, hogy megakadályozza a menü földre borulását.

– Micsoda blamázs! – dörmögte Pennington. – Miért nem jelentette ezt nekem?

– Azt hittem, az eset nem érdemel figyelmet. Leszámítva azt a kis balesetet, hogy a vendég ujját megszúrta az egyik tüske. A vére is kiserkent, de azt mondta semmiség, ne törődjünk vele.

– Egy gitárművésznek az ilyen sérülések komoly gondot okozhatnak – jegyezte meg Watson.

– Úgy van – erősítette meg Holmes, majd Gregsonhoz fordult. – Felügyelő, kérem, tartóztassa le Elena Vegát! A vád don Alejandro Mendoza meggyilkolása!

A pincérnő elsápadt, és riadtan hátralépett.

– De hát én nem csináltam semmit! Ami az asztalnál történt, az csak egy apró baleset volt! A művész úr vendége is tanúsíthatja ezt!

– Már megbocsásson Holmes – lépett előrébb Pennington. – De don Mendoza sérülésétől függetlenül a vacsorát rendben elfogyasztották, és utána még vagy egy órán át fecsegtek a vendégével. Semmi jelét nem láttam rajtuk sem rosszullétnek, sem egyéb kellemetlenségnek.

– Igaza van, ha a hölgy megmérgezte volna don Mendozát, a vendége is meghalt volna, mert ő is evett a fogásból – tűnődött Watson.

– Az úr jól beszél, én ártatlan vagyok! – védekezett Elena.

– Az nem hinném! – vágta rá Holmes. – Maga ugye annak a María Vegának a húga, aki Madridban botrányos viszonyt folytatott az elhunyttal?

– Ho… honnét tudja ezt?! – sápadt el a pincérnő.

– Erre jó a bulvár újságírás: egy bűntény kapcsán olyasmit is megírnak, ami a komoly lapok figyelmét elkerüli! – kiáltotta Holmes, és egy gondosan összehajtott újságot vett elő a zsebéből. – Idefejé jövet a kocsiban ebben a lapban azt olvastam, hogy a furcsa módon elhunyt Alejandro de Mendoza két hónappal ezelőtt botrányos módon faképnél hagyta az ön testvérét, María Vegát, aki egy közismert táncosnő. Gondolom, azóta már a baba is megszületett, merthogy María várandós volt a művész úrtól!

Elene sírva fakadt.

– Ez a cserbenhagyás vette rá önt arra, hogy bosszút álljon. Azzal tisztában volt, hogy ha pisztolyt vagy tőrt ragadva orvul meggyilkolja Mendozát, a testvérét is bajba sodorja, ezért rafináltabb módszert ötlött ki. Kapóra jött, hogy hosszabb időt töltött Egyiptomban, ahol alaposan kiismerte a helyi szokásokat, így tudomására jutott, hogy az országban számos esetben követnek el gyilkosságot a kúpcsiga mérgével, ami a Vörös tengerben honos állat. Egy kis utánjárással és némi pénzzel a kairói bazárban bárki beszerezhet egy fiolával ebből a szerből, amit aztán valahogy be kell juttatni a véráramba.

– A hal tüskéje! – kiáltott fel Watson szinte lelkendezve. – Azt mérgezte meg!

– Ha így tett volna, don Mendoza már vacsora közben összeesik, de Elena ennél sokkal rafináltabb módszert ötlött ki. A terve az volt, hogy a főfogás erősen túlméretezett és Mr. Pennington szerint is fokozott odafigyelést igénylő tüskéivel megsérti a gitárművész egyik ujját. Parányi seb lesz, látszólag bagatell, és hamar be is gyógyul, de mert a seb erősen vérzett, biztos lehetett benne, hogy a méreg még órák múlva is bejuthat rajta Mendoza szervezetébe. Azzal a színlelt botlással tehát elérte, hogy Mendoza belekapjon az egyik tüskébe, és ezzel a merénylet első fele teljesült. Aztán már csak be kellett osonnia a művész szobájába, és a gitárhúrokat be kellett kennie a nála lévő kúpcsigaméreggel. Biztos lehetett benne, hogy Mendoza a vacsora után ellenőrizni fogja, hogy a sérült kezével le tudja-e fogni a húrokat.

– Teljesen hihető a hipotézise, de sajnos bizonyíthatatlan – mondta Gregson. – Hiányzik hozzá a tárgyi bizonyíték.

– Megvan az is – mondta Holmes. – A fiola most is ott van Elena Vega kötényének zsebében, mert az ominózus ruhadarab azon a helyen egy picit kidudorodik. A magyarázat erre az, hogy Elena mindez idáig nem tudott megszabadulni a bűnjeltől, mert attól tartott, ha itt, a Hotel Savoyban elrejti vagy szemétbe dobja, az üveget megtalálhatják a nyomozók. Távozni viszont mindez idáig nem tudott.

– Kisasszony, ezennel fölszólítom, hogy mutassa meg, mit rejteget a zsebében! – mondta ekkor Gregson határozottan, amitől Elena Vega végre megtört és sírva fakadt.

– Pontosan így történt, ahogy a szigorú tekintetű úr mondja – mondta a könnyeit törölgetve. – De ne higgyék, hogy megbántam, amit tettem! Mendoza egy gazember, megérdemelte a sorsát. Nemcsak Maríát tette tönkre, hanem mindenkit, akire szemet vetett.

– Ezt én nem vitatom – fújta ki a pipafüstöt Holmes, miután átvette a nő kötényének zsebéből előkerült apró, arabmintákkal díszített üvegfiolát. – De a bűntény akkor is bűntény.

– Most már csak annak tisztázása maradt hátra, hogy mi történt a főpincérünkkel.

– A személyzeti öltöző kamrájában fekszik megkötözve – mondta Elena szemlesütve. – Azon kívül, hogy kénytelen voltam hátulról leütni, nincs semmi baja. Csak így érhettem el, hogy ezen a számomra fontos vacsorán én legyek a felszolgáló.

– Rendben – mondta Gregson és intett az ajtóban posztoló rendőrnek, hogy vezesse el a hölgyet. – Ez bámulatos volt Holmes, bár magam is gyanakodtam rá, hogy valami egészen bizarr rituálé lehet a háttérben.

– Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok, hogy megóvta a Savoy renoméját – rázogatta Holmes kezét a megkönnyebbült Pennington. –Ha nem derül ki, hogy ez egy szerelemféltésből elkövetett spanyol leszámolás, soha nem mossuk le magukról a megoldatlan gyilkosság bélyegét. Hálából meghívom önöket egy finom ebédre. A tegnap esti tüskés sügérből még maradt annyi, hogy mindannyian jóllakhatnak belőle.