Suttogás

Hallottad már a csend suttogását, láttad a sötétben pislákoló fényt, érezted a magányba burkolt léptek nyikorgó zaját? Veled van, mindent lát, érez téged az univerzum lüktető ereje. Ó naiv lény ki azt hiszi, hogy a fény gyermekeként a mindenség az övé, hogy rajta kívül nem létezik más és uralkodó fajként dübörög a Föld kerekén. Felnézve a csillagokra az kacéran mosolyog ránk, tudja, a létünk tőle függ, tudja, hogy bármit, s mindent megtehet csak egy gombnyomás a panelen és az élet fenekestül felborul, vagy végleg megszűnik.

A Creatores 1.1 (ejtsd: kréatoresz) tartja fenn a rendet a világok között. Ők azok a kezdet létrehozói, akiknek célja, hogy a méltóknak esélyt adjon az életre.

Klaus Floyd planetológus, akit a NASA rúgott ki többek között eszementnek tartott elméletei miatt, szilárd meggyőződéssel állította, hogy egy több millió fényévre lévő új bolygót vélt felfedezni kutatásai során, amelyről felvételeket is készített, de a képeken lévő új bolygót, csak ő látta, emiatt tartották őrültnek. Kutatásait nem hagyta félbe az elbocsájtása után sem, otthonába folytatta lopott, barkácsolt eszközeivel. A lakása falait képletekkel borított papír fecnik tarkították, csillagászattal, földtudománnyal, a Naprendszer egészével foglalkozó könyvek sokasága tornyosult a kicsiny zugban. A robotikai tudását elővéve olyan rádiófrekvenciás készüléket épített, amely nagy hatótávolságú kiterjesztéssel képes több millió fényévnyire üzenetet sugározni. A napok túlnyomó részét különböző üzenetek sugárzásával töltötte, megszállottan vágyott arra, hogy bebizonyítsa igazát. Telt, s múlt az idő válasz nélkül, Klaus egyre inkább magába roskadt, egy személy látogatta rendszeresen, barátja és volt kollégája David Small. Még az egyetemen ismerkedtek meg, mindketten a planetológia felé kacsingattak. Klaus bizalmasaként minden megfigyelésébe, kutatási anyagaiba bepillantást nyerhetett. Hogy hitt-e barátjának? Talán…

Egyik éjjel Klaus csillagászati távcsövén keresztül a csillagokat kémlelte sokáig, majd az íróasztalához ült, hogy könyveit elővéve belemélyüljön a munkájába. Kimerült volt és olvasás közben elszenderedett. Nem sokkal később vakító fénycsóva világított be a szoba ablakán, amire Klaus felriadt és nyomban felpattant az asztalától, hogy megnézze, mi lehet az, de csak egy teherautó lámpái világítottak. Amikor viszont az asztalához igyekezett a csillár mozogni kezdett, mintha földrengés lett volna, ekkor megrémült és a fotelje mögé kuporodott. A csillár leesett a mennyezetről és darabjaira tört, majd a plafon megnyílt és egy hófehér fényoszlop keretein belül egy emberi alak formálódott meg. Floyd kikandikálva figyelte, a történéseket, a fényoszlop eltűnt és a plafon helyén tátongó lyuk is nyomtalanul. Az alak emberi testet öltött, egy fehér latex anyagú ruhában, sportos testalkatú negyvenes, szőke férfi állt, szigorú tekintettel kémlelve a környezetet.

– Jöjj elő Klaus! – szólította az idegen planetológusunkat.

Klausnak minden porcikája remegett, de egyben izgatott is volt, mert úgy gondolta végre megérett a munkája gyümölcse és a rádiófrekvenciás üzeneteit megkapták. Klaus óvatosan előbújt félig feltett kezekkel.

– Üdvözöllek idegen, remélem, nem akarsz bántani! – érdeklődött Floyd remegő hangon.

– Bántani az egyik teremtményünket? Nem, nem kell aggódnod!

– Teremtményt, ezt, hogy érted? – csodálkozott Klaus.

– Mindent a maga idejében! Most jöj ide, mennünk kell!

Floyd félelmét és aggodalmát ekkor felváltotta a kíváncsiság és az izgalom. Odalépett az idegenhez, aki a jobb vállára tette a kezét, felnézett a mennyezetre, ami mint korábban megnyílt és a fényoszlop ismét megjelent, Klaus szemeit bántotta az éles fény, azért becsukta őket. Talán egy pillanat telhetett el, amikor egy csodálatos teremben találta magát, óvatosan kinyitotta a szemeit és ámulatba esett. A terem hatalmas volt az ablakain kinézve az ismert és eddig ismeretlen bolygók, mintha karnyújtásnyira lettek volna, felnézve a mennyezetet lebegő csillagképek tarkították. Az ablakok alatt ismeretlen nyelvezettel ellátott hatalmas irányítópult ékeskedett, a padló átlátszó volt, ahonnan három bolygót lehetett látni egymás mellett az egyiket felismerte az volt a Föld a másik kettőt viszont nem. Érthetetlen volt számára, hogy hogyan is lehetséges mindez? Ekkor automatikusan a háta mögött kinyílt egy hatalmas fém ajtó, amin három férfi lépett be. Az egyiküket felismerte, ő volt az, aki meglátogatta otthonában, a második férfi egy idősebb személy volt, lezserebb öltözékben és egy köpeny volt a vállain, a középső alak már egy idősebb, ősz, szakállas ember volt bordó ruhában és szintén köpeny pihent a vállain.

– Üdvözletem! – szólalt meg Klaus remegő hangon.

– Üdvözlet! – köszöntötték az idegenek.

– Kik vagytok, és miért vagyok itt?

– Nem tudod? – kérdezte a legidősebb.

– Nem uram!

– Te küldtél üzenetet nekünk, ezért úgy döntöttünk, hogy elhozunk ide, ahol még teremtett ember soha nem járt.

– Igen én küldtem az üzeneteket, de álmomban sem gondoltam volna, hogy választ is kapok, azt meg végképp nem, hogy ilyen látvány tárul a szemeim elé.

– Foglalj helyet és elmagyarázunk mindent.

Ekkor a semmiből előkerült egy lebegő székhez hasonlító ülőalkalmatosság, amire óvatosan felült Klaus.

– Figyeltünk téged, elhivatottságod és kíváncsiságod miatt döntöttünk úgy, hogy kiválasztunk és megmutatjuk neked az élet bölcsőjét. Innen indult minden, kezdetben egy élettel teli bolygó volt az Alfa1 hamar fejlődésnek indult, olyan technikai vívmányok tarkították a civilizációját, amit még álmodban sem gondolnál, ez lett a vesztük. A hatalomvágy, a vívmányok feletti uralom és végül a harc ellenük teljesen elpusztította az Alfa1-et. Maréknyian túlélték, akik máshogy gondolkodtak és mi a teremtés atyjai úgy gondoltuk, hogy adunk nekik még egy esélyt, de három helyen, hogy lássuk melyik lesz az a civilizáció, amelyik túléli, és nem szédíti meg őket az emberi gyarlóságból származó szenny. Ezért három bolygót alkottunk, különböző síkokban a Földet, a Planétát és a Mercurianust. A Planétán a civilizáció még nagyon kezdetleges, a Mercurianuson viszont már bőven előrébb járnak, mint nálatok a Földön és eddig úgy tűnik, hogy meg van az egyensúly a technológia és az emberek között. Viszont a Földön zajló kaotikus állapot aggasztó számunkra. De megadjuk az esélyt arra, hogy kiválasztottként jobb útra térítsd a Föld lakóit – mesélték a teremtők Klausnak.

– Én még is, hogyan tudnék bármit is tenni, hiszen még a munkahelyemen is bolondnak néztek, mert csak én láttalak titeket.

– Azért láttál, mert akartuk, hogy láss, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy elég bátor és kitartó vagy, eszed és szíved is a helyén van. Visszaküldünk a Földre, kezdj bele egy körútba, ahol a jóra buzdítod az embereket és, aki követ téged és igaz szívű az megmenekül, kiválasztottakként a Mercurianusra kerültök.

– Mi lesz azokkal, akik nem fognak követni?

– Lesznek kételkedő, de igazlelkű emberek, azok a Planétán kapnak helyet, hogy legyen idejük kiteljesedni az igazban, a jóban.

– És a többiek?

– A többiek, ahogyan az Alfa1 bűnösei, elvesznek a sötétségben.

Klaus visszakerült a Földre, a teremtők utasítását követve bejárta a Földet, népet gyűjtött maga köré, akik egytől egyik hittek. Egyetlennek hitt barátját is próbálta meggyőzni, de nem hitt neki, sőt ugyan azt kezdte állítani, mint a többiek, hogy Klaus bolond. Planetológusunk nagyon bánta, hogy legjobb barátja szépen lassan rossz útra tér, mégpedig azért, mert a NASA vezető pozíciót ígért neki és ő el is fogadta, ami nem is lett volna baj, amennyiben David Small nem lett volna korrupt és vak. A pénz és hatalom utáni vágy elködösítette a látását és bár a sokadik figyelmeztetést kapta a megfigyelőktől és tudósoktól, hogy egy több kilométer átmérőjű meteorit tart egyenesen a Föld felé, ami olyan kataklizmát idéz majd elő, ami mindent elpusztít.

David Small nevetségesnek és túlzónak találta az egészet a felsőbb vezetéssel együtt, ezért nem is vetettek rá ügyet. Egyik nap viszont Klausnak álmában megjelentek a teremtők, akik figyelmeztették őt arra, hogy huszonnégy órája van arra, hogy figyelmeztesse az igaz szívűeket, hogy a földi lét a végéhez közeledik. Klaus azonnal értesítette a többieket, akiknek megmondta, hogy ne aggódjanak, a végső pillanat előtt a teremtők át teleportálják őket a Mercurianusra. A becsapódás pillanatában az igazakat megmentették és helyet kaptak a Mercurianuson és a többiek a Planétán. Nem voltak emlékeik a régi életükből, mert újat kaptak a teremtőktől és úgy illeszkedtek be a bolygón, mintha odaszülettek volna, ahogyan a Planétára kerülők is. Klaus Floyd viszont kiválasztott maradt, az első, akinek olyan bizalmat szavaztak a teremtők, hogy megengedték, hogy velük maradjon és tanuljon tőlük.

A megmaradt két bolygó léte és lakóinak sorsa továbbra is az emberi magatartás függvénye. Hogy hogyan alakul a sorsuk? Csak rajtuk múlik. De mindig lesznek kiválasztottak, akik reménysugárként fennmaradnak.