A Mennyei Atya egy földi másodpercig szinte tehetetlennek érezte magát, aztán eszébe jutott, hogy annak idején szabad akaratot adott ezeknek a porbafingóknak. Ez volt a nászajándék, amivel Ádámot meg Évát elbocsátotta a Paradicsomból, de azok ketten olyan fanyalogva fogadták, mintha egy vasalót adott volna nekik. Éva oda is súgta Ádámnak: nyugi, megvan a blokk, majd visszavisszük és beváltjuk valami hasznosabbra. A Mennyei Atya úgy tett, mintha nem hallaná ezt a megjegyzést, pedig tisztjénél fogva mindent látott és mindent hallott. Egy szavába került volna, és a párocska menten sóbálvánnyá változik, de ha ezt megteszi, magára haragítja az amúgy is folyton kukacoskodó mennyei médiát. A háta közepére sem kellett volna egy hatáskör túllépési botrány, úgyhogy nyelt egy nagyot, és jó képet vágva útjára bocsátotta a háztalan házasokat.
Azóta eltelt néhány ezer év, és a szabad akaratról lejárt a garancia. Ha most visszavonja, a mennyei média legfeljebb mínuszos hírben számol be róla, ami ugyebár kófic. A Mennyei Atya egészen belelkesült az ötlettől: igen, ez lesz a megoldás: visszaveszi a szabad akaratot! Az emberek a piszlicsáré ügyeikben továbbra is szabadon dönthetnek, elmehetnek például vécére, vagy a boltba, de a nagyobb, sorsfordító döntéseik előtt kénytelenek lesznek kikérni az ő véleményét. Most majd megtudják a tetvek, mit jelent az isteni bürokrácia!
Az égen még aznap megjelent egy lángoló felirat – mindenki a saját nyelvén olvashatta –, hogy mostantól a nagy, sorsfordító döntéseket az Úristennél kell kérvényeztetni. A teremtő a legújabb hollywoodi technikát használta, de az emberek csak derültek az egészen. Ez valami reklám?, kérdezgették egymástól, miközben mobiljaikkal fotókat nyomtak fel róla a Facebookra. Sokan azt sem tudták, mi az, hogy sorsfordító döntés, de nem is értek rá ilyesmivel foglalkozni. Beültek a kocsijukba és a munkahelyük, vagy egyéb tennivalójuk felé vették az irányt. Látszólag minden kifogástalanul működött, bár néhány kocsi nem indult be, hiába küszködött vele a gazdája. Ezek voltak azok a járművek, amelyek nagy, sorsfordító események – például közlekedési balesetek – felé röpítették volna az utasaikat.
Ahogy múlt az idő, úgy sokasodtak a furcsaságok: a bankokban néhányan fogcsikorgató erőfeszítéssel sem tudták aláírni a nevüket az elébük tolt kölcsönszerződésre, mások pedig képtelenek voltak be- vagy kilépni egy ajtón. Érthetetlen feledékenységből randevúk tízezrei maradtak el, és az üzleti megbeszélések több mint kétharmada egyszerűen kitörlődött a határidőnaplókból. A legkülönösebb mégis az volt, hogy egy bankrablásra készülődő társaság a kiszemelt pénzintézet elé érve lecövekelt és egészen zárásáig mozdulatlan maradt. Akadálytalanul folytatódtak viszont a vásárlások, a házastársi civakodások és a tanítás, ám az eminens tanulók, akiknek nagy valószínűséggel sorsformáló tényezőként szerepelt életükben a tanulás, mintha láthatatlan falba ütköztek volna, nem bírták átlépni az iskola kapuját. Estefelé, amikor az égre írt lézerbetűk még baljósabban tolakodtak az egyre idegesebben és tanácstalanabbul forgolódó emberek szemébe, már senki sem viccelődött a jelenséggel, sőt, egyre többen voltak, akik a templomok sarkig tárt ajtói felé fordultak.
A papok az ajtófélfáknak támaszkodva elégedetten dörzsölték a kezüket. Minden okuk megvolt erre, mert mind több és több tanácstalan, szégyenlős ügyfél merészkedett be a mennyei atya rájuk bízott okmányirodájába. Mire besötétedett, már végeláthatatlan sorok kígyóztak az imaházak előtt, ahonnét szinte özönlöttek a fohászok az úristen íróasztalára. Rövidesen el is lepték, úgyhogy a Teremtő kénytelen volt rendkívüli szómunkásokat toborozni a Mennyországban báván lézengő lelkek közül. De nem járt túl jól velük: az üdvözült lelkek csak ímmel-ámmal tologatták a lentről jövő kérelmeket, ráadásul egyiket sem merték engedélyezni a főnök jóváhagyása nélkül.
A Földön mindeközben soha nem tapasztalt káosz vette kezdetét. Hamar kiderült, hogy egy sorsfordító elhatározás mindig keresztezi mások ugyancsak sorsfordító elhatározását, ami nagyon komplikálttá tette az ügyintézést. És az is nyilvánvalóvá lett, hogy a látványosan nagy dolgok, mindig egy apró ötletszikrából keletkeznek, ezért a szabad akarat megszűnése lassan, ám megállíthatatlanul átterjedt azokra a piszlicsáré ügyekre, amelyeknek látszatra semmi közük nem volt a szabad akarathoz. Rengetegen voltak például, akik képtelennek bizonyultak egy olyan hétköznapi tevékenységre, mint a mosogatás, mert nekik ilyenkor támadtak a legjobb, sorsfordító ötleteik. Másoknak a vécézéssel akadtak gondjaik, mivel őket a lécen üldögélve szállta meg az ihlet. Ezek a szerencsétlenek többé nem vonulhattak be a fülkébe, hanem sebtében és kapkodva oda piszkítottak ahová a vak véletlen taszajtotta őket.
A Mennyei Atya alig leplezett kajánsággal leste a fejleményeket. Az ő nézőpontjából is jól látszott, hogy egyre több helyen csap fel füst, amelyet szapora lángnyelvek és még szaporább tűzvészek követtek. Sírás, jajveszékelés töltötte be a nemrég még csillogó nagyvárosokat. Ám a templomok továbbra is teljes gőzzel üzemeltek, sőt, már be sem tudták fogadni a rengeteg kérvénybenyújtási igényt. Aztán, amikor a szabad akarat nélkül is szabadon kivitelezhető, indulat és harag alapú bűncselekmények annyira megszaporodtak, hogy a Mennyország lakói csendháborítás miatt panaszt tettek a lentről fölhallatszódó fegyverropogás miatt, a Mennyei Atya belátta, hogy egy kissé túllőtt a célon. Újabb égi jelet küldött, amely szerint a jámborság terén példamutató életet élők szabad akarata visszaállítódik, ám erre már oda se bagózott senki. Mert hát kik voltak ezek a jámbor életűek? Csupa tesze-tosza, tutyimutyi, döntésképtelen alak, aki csak sodródott az eseményekkel. Egy zsebkendő telefújására elegendő szabad akaratuk sem volt, nemhogy sors- és közösségformáló döntésük. Mégis elég sokan lehettek, mert váratlanul megjelent a színen a szabad akarattal kifejtett üzletelés lehetősége. Ezek a nímandok, akiknek ez az adomány semmit nem ért, közvetítői segédlettel átruházhatták másokra az Úristentől kapott képességüket.
A Mennyei Atya mindent látó szemében nem lehetett kétséges, kik voltak ezek a közvetítők. Ahogy az a prohibíció esetén lenni szokott, most is megjelentek a mutyizók, akik suba- vagy pult alól kínálták a tiltott portékát. Ezek a sátánfattyak kezdetben húgyszagú kapualjakban, vagy lepukkant gyártelepeken közönséges üzértechnikákkal passzolták el a cuccot, de mire a teremtő kettőt pislantott, már az elitközönségnek szánt, minden igényt kielégítő klubok is megformálódtak. Ide természetesen csak alapos motozás után lehetett belépni, ám aki ezen a procedúrán túljutott, biztos lehetett benne, hogy a legjobb minőségű, príma szabad akaratnak juthat a birtokába.
A Teremtő éktelen haragra gerjedt, hiszen az örök világosságnál is fényesebb volt, hogy már megint a Pokol packázik vele. Legszívesebben azonnal rájuk szabadított volna egy sereg adóellenőr arkangyalt, hogy szaglásszanak egy kissé a Sátán erősen fingszagú büdzséjében, de inkább visszafogta magát. A Mennyországot kényes egyensúlyon nyugvó üzleti kapcsolat fűzte a Pokolhoz, amelyet szétszakítani több lett volna, mint meggondolatlanság. Mindenki tudta, hogy a Mennyben a Pokolból származó idénymunkások végzik azokat az alantas tevékenységeket, amelyek az üdvözült lelkeknek derogálnak. Például ez a lentről jött, füstös képű népség nyírta a pázsitot, suvikszolta a márványcsarnokokat, szolgálta fel a friss mannát, de ők gondoskodtak az esztrádról is. Ennél persze sokkal fontosabb volt, hogy a Mennyország a Pokolból biztosította energiaszükségletének csaknem teljes egészét, mert a világítást leszámítva innét importálta azt a hőmennyiséget, amellyel az egyébként jéghideg közösségi termeit felfűthette. A busás bevételből a Pokol légkondicionáltó készülékeket és egyéb luxuscikkeket vásárolt, és arra is futotta, hogy az egyébként kiéget tájból öntözéses technikával dús vegetációjú üdülőövezetet varázsoljanak. Ez a kétoldali megállapodás mindez idáig remekül működött, ám a szabad akarattal folytatott üzérkedés azt a veszélyt hordozta magában, hogy a pokol stratégiai előnyre tesz szert a lelkekből származó GDP növekedésben. A döntéshozatali képességét mindenáron visszanyerni kívánó emberiség ugyanis gondolkodás nélkül eladta a lelkét egy adag, príma minőségű szabad akaratért.
Hosszas vívódás után a Teremtő végül előkotorta az íróasztalán vastag imádságréteg alatt lapuló piros telefonját, amely közvetlen összeköttetést biztosított Luciferhez. A beszélgetésük rövid volt, de épületes. A mennyei atya kijelentette, hogy az érvényes dimenzióközi megállapodások szerint ez így nem mehet tovább. Lucifer a rá jellemző cinizmussal azt válaszolta, hogy a döntés, mint mindig, most is a Teremtő hatáskörébe tartozik, de részéről semmi akadálya, ha ez a téma sztornózásra kerül. A Mennyei Atya ebből arra következtetett, hogy azok odalent már jócskán bespájzolhattak lelkekből, ezért az idő visszapörgetése mellett döntött. Egy aprót biccentett, és a Föld máris visszaállt arra a pozícióra, amelyen az égi jelzés megjelenése előtt rostokolt.
Az emberiség észre sem vette a szabad akarat használatában bekövetkezett átmeneti zavart, ezért tovább pocsékolhatta és pusztíthatta a bolygó kincseit, ám a lelkekkel ugyan jócskán megerősödött, de a kétharmados küszöböt még így sem elérő Lucifer hál’ istennek nem jöhetett elő azzal a sokat hangoztatott igényével, hogy a lestrapálódott emberiség helyett inkább a földigilisztákat kéne a teremtés csúcsára emelni.
A Mennyei Atya végső soron tehát kimászott ebből a kis híján katasztrófával fenyegető politikai kalandból, amelyre a mennyei média szerencsére nem cuppant rá, ezért csak eldugva, a pletykarovatokban kapott helyet. Az a veszély még fennállt, hogy egy forrófejű földi írócska humoreszket fabrikál az ügyből, de a Mennyei Atyát ez már nem izgatta. Úgy volt vele, legyen meg annak az írócskának a szabad akarata. Úgysem törődik vele senki.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
