Szigorúan bizalmas tényfeltáró jelentés…

Szigorúan bizalmas tényfeltáró jelentés…

2016-09-30
712 olvasó

 …a berlini anomália néven elhíresült eseményről

 

Százhúsz évre titkosítva!

 

Kapják:
Őszentsége, Vatikán
Főmollah, Mekka
CIA főparancsnokság, Langley
Szövetségi Biztonsági Szolgálat, Moszkva
2. számú hírszerzési büró, Idegenlégió, Aubagne
Európai Rendőrségi Hivatal, Brüsszel

 

Mélyen Tisztelt Érintettek!

 

Mivel a sajtó teljesen elferdítette a Berlinben történt sajnálatos eseménysorozat körüli tényeket, úgy tálalván föl azokat, mintha csak egy meteorológiai jelenség keretében alakultak volna olyanná, amilyenné, szükségesnek mutatkozott az ügy teljes és kíméletlen föltárása, éspedig abban a tárgyilagos meztelenségében, ahogyan az egy szigorúan bizalmas jelentés keretein belül megvalósítható.

Most bizonyára csodálkoznak, hogy a jelentés tőlem, egy közönséges reptéri hordártól származik, de tudniuk kell: a történet nálam sokkal magasabb rangú szereplői még mindig kórházi ápolásra szorulnak, vagy ha nem, akkor a lábadozásuk stádiuma nem teszi lehetővé számukra azt, hogy az írásos önkifejezés bármely formájával kísérletezhessenek. Így aztán nekem, az események sodrába csupán véletlen módon belecsöppenő, közömbös kívülállónak adatott meg az a megtisztelő lehetőség – amely egyben feladat is –, hogy az igaz valóság hiteles és elfogulatlan krónikása lehessek.

Mint köztudott, hosszas és titkos szervezőmunka végeredményeként idén márciusban létrejött a megegyezés annak érdekében, hogy Berlin otthont adhasson egy nagyszabású konferenciának, amely a kontinensünket sújtó krónikus menekültválság újszerű aspektusainak megvitatása érdekében szerveződött. Azt talán fölösleges megemlítenem, hogy a találkozó az európai politikusoknak a témában kifejtett mérhetetlen impotenciája miatt nyert létjogosultságot, hiszen ha valaki, hát Önök aztán pontosan tudják, hogy ezek a hölgyek és urak mi mindent vittek végbe az egymás iránti utálatból fakadó eszelős gyűlölködés terén, egészen fals hangúvá csúfolva a humanitárius segítségnyújtás és a jogos önvédekezés két végpontja között feszülő cselekvési skála minden hangzásütemét. Velük szemben a kérdésben nem érintett országokból ideinvitált elméleti szakemberek a szakmai tisztaság éteri magasságából, a kölcsönös megbecsülés, a szelídség és a felebaráti tisztelet perspektívájából tekintettek erre a témára, ami szép reményekre jogosította föl a szervezőket. Kijelenthető hát, hogy a jeles alkalomra Berlinbe látogattak a menekülttéma legnevesebb független és elfogulatlan elméleti szakértői, akiket név szerint azért nem említek meg, mert a hivatalos rendőrségi jelentés függelékében a személyi adataikat már korábban kézhez kapták.

Szinte egyszerre ért talajt a grönlandi, a kelet-timuri, a baleári-szigeteki és a kecsuaföldi migránsügyi szakértő, és már ez is kisebb galibát okozott a Schönefeld repülőtér utas fogadójában, mivel a szervezők nem számítottak a protokoll ilyen mérvű tobzódására. Úgy tervezték, a delegátusokat diszkrét csöndben, közönséges turistáknak álcázva, egyenként fuvarozzák át a városon, abba a fitnesz-centernek álcázott mélygarázsba, ahol a lehallgatások és paparazzik ellen tökéletes védelmet élvezve diskurálhattak volna akár az idők végezetéig.

Minderre azért nem kerülhetett sor, mert Berlinben éppen akkor kezdődött a hagyományos melegfelvonulás, amely a maga természetes valóságában valahogy elkerülte a szervezők figyelmét, mint ahogy az is, hogy egy ekkora hajcihő gyakorlatilag megbénítja a város közlekedését. A szervezők egy ideig komolyan fontolgatták, hogy tán érdemes volna a küldötteket is szivárványszínű nacikba bújtatva, narancsszínű parókával a fejükön egyszerűen csak belelökni a forgatagba, ám ezt többen – közöttük is elsősorban a macsós grönlandi és a még macsósabb patagóniai delegátus – kategorikusan visszautasították. Az időközben teljessé vált küldöttlétszám tehát átmenetileg a vámmentes zónába kényszerült, és mint valami vesztegzárban várta sorsa jobbra fordulását.

A furcsa öltözetű férfiak és nők mélabúsan ücsörögtek egymás mellett, és mert a tolmácsszolgálat a rendezvény ezen pontján még nem állt rendelkezésükre, szót sem tudtak váltani egymással. De már ekkor is érződött a levegőben az a feszültség, amely később drámai módon kirobbanó tettlegességbe torkollva jelezte, hogy ahányan vannak, annyiféleképpen utálják egymást.

Ahogy múlt az idő, úgy vált egyre tarthatatlanabbá és tűrhetetlenebbé a helyzet. A grönlandi macsó elővette fókabőr tarisznyájából az elemózsiaként hozott füstölt bálnaszalonnáját, ami jeladás volt a kecsuaföldinek, hogy ő is csomagolja ki az undormány állagú kaktuszfőzelékét. És mert a jó példa ragadós, nem kellett sokat várni arra, hogy a többiek is beálljanak, pontosabban: beüljenek a sorba, elővéve kézipoggyászaikból a különféle színű, szagú és formájú ennivalóikat. Fogalmam sincs, hogy ezt a sok rondaságot miként sikerült átcsempészniük a reptéri ellenőrzéseken, de tény, hogy a grönlandi alaphang-felütése után negyedórával már az egész gyülekezet rágott, nyelt és csámcsogott.

A fogadásukra kirendelt hoszteszkisasszony tehetetlen idegességében már tövig rágta a műkörmeit, amikor a kipcsák menekültszakértő kipillantva az ablakon jelezte, hogy a repülőtér közelében, egy zöld mező közepén jókora vásári látványosságra emlékeztető hőlégballon incseleg. Csak én, a repülőtéri londiner tudtam, hogy a szerkentyűt egy macedón gastarbeiter, a ragyásképű Tripcsev Trajcse működteti. A hosszú tranzitvárakozás miatt unatkozókat beülteti az ormótlan kosárba, majd egy dróton fölengedve őket úgy ötven- száz méter magasba lehetővé teszi számukra, hogy szelfiket gyárthassanak a fölszálló gépek előterében. A cigarettaszüneteimben néha váltottam vele pár szót – felső-sziléziai tájszólással törte a németet –, így nem maradt rejtve előttem, hogy a komának minden álma egy kis parfümduttyán a szülővárosában, a kies szépségű Sztrumicában. Elmondása szerint már csak két-háromezer euróra volna szüksége, hogy a biznisz beindulhasson, de mert a napi nyeresége alig húsz-harminc euró körül mozgott, még nemigen látta az alagút végét.

Amikor a kipcsák valamilyen tört angol-eszperantó keveréknyelven megmagyarázta a hoszteszkisasszonynak, hogy az ott kint egy személyszállításra szolgáló légi eszköz, a hölgy rövid gondolkodás után kijelentette, mivel a gépkocsiforgalom a pride miatt gyakorlatilag megszűnt, ezzel az alapvetően prideszerű – értsd: szivárványszínű – ballonnal a küldöttség akár át is lebeghetne a város fölött. Mutogatásos és jelbeszédes alapon mindezt azonnal az érintettek tudomására juttatta, ők pedig, talán mert elgémberedtek az ücsörgéstől, vagy mert a sokféle élelmiszer kevert bűze miatt kiszáradt sivatagi vándorként szomjazták a friss levegőt, két kézzel kaptak a lehetőség után.
Magától értetődően engem bíztak meg, hogy tárgyaljak a macedónnal, de csak részben teljesítettem az elvárásaikat. Tény, hogy Tripcsev úr hajlandónak mutatkozott a ballon bérbeadására, de fejenként száz euró fuvardíjat számolt. Ebből hangos méltatlankodás kerekedett, mert a szerényebben eleresztett régiókból érkezőknek összesen nem volt ennyi vagyonuk. Némi telefonálgatás és szaladgálás után a hoszteszkisasszony egy bank automatából kivette a hiányzó összeget, amit aztán a rászorultak rendelkezésére bocsátott.

A pénzt én számoltam le a fölcsillanó szemű és szemlátomást izgatottá váló macedón markába, aki az összeget jó balkáni szokás szerint sietve megköpködte, majd rolniba tekerve a farzsebébe gyömöszölte. Azt mondta, számlát sajnos nem tud adni, legfeljebb csak kézzel kiállított nyugtát, ha valaki nagyon kekeckedne. Néhányan ettől megint morgolódtak egy kicsit, de mert ekkor már mindenkinek tele volt az űrmértéke, végül, ha nehezen is, csak legyintettek egyet.

A csomagokat a terminál megőrzőjében hagytuk, majd testületileg kivonultunk a ballonhoz és megvártuk, amíg a macedón elvégzi a súlykalkulációt. Fejben számolt, ahogy a keleti népek szoktak, ám ezt megnyugtató magabiztossággal végezte. Arra a megállapításra jutott, hogy az urak közül néhányan túlsúlyosak – és itt elsősorban a grönlandira célzott –, így kénytelen lesz extra teljesítményre srófolni a masinát. Ez viszont azzal a nemkívánatos mellékhatással jár, hogy a láng túl magasra emeli majd a cuccot, úgyhogy szükség lesz némi kiegészítő balanszra. A tizennyolc küldött, a hoszteszkisasszony és ő maga nem volt elég ahhoz, hogy a gép extra teljesítmény közepette ne szökjön föl az egekbe, veszélyeztetve ezzel a polgári légiközlekedés biztonságát. Így kerültem bele én is a kosárba, huszonegyediknek.

Az emelkedés rendben lezajlott, és a Brandenburgi kapuig nem is volt semmi baj. Úgy száz-százhúsz méter magasban siklottunk, mintha nem is a fellegekben, hanem valamilyen tavon ringanánk, idilli körülmények közepette. A macedón a hőkibocsátó eszköz mellett ácsorgott, kezét a szabályzókaron pihentetve, és bár többször is rápillantottam, nem láttam rajta semmi különöset, vagy csak annyit, hogy megvető tekintettel nézegeti a körülötte lustálkodó, tarka népséget. Aztán egyszer csak, mintha hipnotikus álomból ébredt volna, Tripcsev úr megrázta magát, a gázkart ütközésig húzta, majd egy erőszakos mozdulattal tőből letörte! Ezt követően a sarokból előkapott egy kis hátizsákot, fölcsatolta, és egy elnyújtott Winnetou csatakiáltást hallatva, csukafejesben átvetette magát a kosár peremén.

Megkövülten bámultunk utána. A ballon mindeközben megrázkódott, és akár a pányváról szabadult harci mén, amelynek búzakalászt dugtak a fenekébe, szilaj vágtába kezdett. Ám ez a vágta nem vízszintes, hanem eszement módon függőleges irányt mutatott. Csak a szemünk sarkából láttuk odalent azt a kapálózó, fekete emberkét, aki ugyanilyen, ámde ellentétes előjelű paraméterek szerint zuhant a tarka kígyóra emlékeztető pride-vonulat kellős közepébe.

Hirtelenében azt sem tudtuk, hogy a saját rémületünknek, vagy ennek a szörnyű véggel kecsegtető öngyilkosságnak szenteljünk több figyelmet, amikor a kapálódzó hangyaember fölött megjelent egy fehér hagymakupola, ami lazán elvitorláztatta őt az Alexanderplatz felé. Ekkor tudatosult bennünk a vészterhes fölismerés, hogy ott maradtunk a sebes iramban emelkedő ballon kosarában, pilóta nélkül!

A küldöttek néhány pillanatig sápadtan markolászták a kosár peremét, aztán kitört a pánik. Az addigi ültetésrendet fölbontva mindenki fölpattant, és a korláton áthajolva ordibálni kezdett. Ennyi egzotikus nyelven még sosem hallottam azt a szót, hogy segítség, de lingvisztikai szempontból nem tudtam kiélvezni a helyzet különlegességét, mert a gondola ettől a fejetlenségbe csapó kapkodástól természetellenesen billegni kezdett, és ez annál inkább fokozódott, minél elkeseredettebben próbáltuk megakadályozni.

A mongol és a vlahföldi menekültes a hőfejlesztőre csimpaszkodva próbálta visszavenni a teljesítményt, de bármit birizgáltak, bármihez nyúltak, annak még nagyobb lángkilövellés lett a vége. A gondola ekkor már ingaként himbálózott és csapkodott, úgy kergetve el a körülötte megjelenő felhőpamacsokat, ahogy a rutinmunkába belefásult szobalány veri le a pókhálót a szoba sarkából. Nem csoda, hogy erről az égi látványról az egyébként pride tudósításra kihegyezett sajtó teljesen hamisan azt írta, hogy – idézem –: „Húsz ember esett foglyul egy turisztikai ballonon, amit az erős szél dobált húsz percig Berlinben.” Szélről ugyanis egyáltalán nem volt szó, legfeljebb szellentésről, mert abban aztán nem szenvedtünk hiányt.

A terminálban kapkodva behabzsolt ennivaló ebben a bélgázképző helyzetben a messzemenőkig kifejtette átkos hatását. Felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy korra, nemre vagy politikai hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki fingott, akit abban az átkozott kosárban egységbe rázott a balsors. A grönlandi migránsszakértő éppen úgy röptette a galambokat, ahogy a tajvani vagy a szuahéli, nem beszélve a rostban gazdagabb táplálkozási szokásokat magukénak tudó szváziföldi és maori tudósokról. Közben mindenki az anyanyelvén üvöltött vagy imádkozott, és ez az a pont, ami indokolttá teszi jelentésem hosszas titkosítását. Ez a példa nélküli helyzet egyértelműen bebizonyította, hogy mondhatunk bármit, adhatunk neki ilyen vagy olyan politikai színezetet, a migránsügyben igenis megkerülhetetlen a vallási kérdés.

Az egymásba gabalyodó, egymás véknyát bökdöső, gyomorszáját öklöző, hátsóját rugdaló emberek bizony sokféle módon tisztelték az istenüket, és bár odalent, szilárd talajt érezvén a talpuk alatt még alapvetően béketűrőek voltak, de amikor a helyzet elfajult körülöttük, levetkezték magukról az álságos udvariasságot és vele együtt a jámbor felsőbbrendűséget. A satrováci hölgy belekapaszkodott a nyenyec asszonyság kontyába, amiről kiderült, hogy paróka, a deliblátói úr laza közömbösséggel tenyerelt bele a patagóniai menekülttudós képébe, és így tovább.

Nem csoda, hogy a sajtó által emlegetett húsz perc a fentebb emlegetett okok miatt a kosárban dupla ennyinek tűnt. Részint azért, mert a gázpalack kiürülése is elhúzódott, részint mert ezek a kezdetben véletlenszerű egymásba könyökölések, taposások a percek múlásával áttevődtek a szándékosság csapásvonalára. Amikor meggyőződtünk róla, hogy azon a nyomáskülönbségen kívül, amit a nagyjából nyolcszáz méteres emelkedés okoz a szervezetünknek, nagyobb baj nem érhet bennünket, a kezdeti idegeskedés vétlen pofonjai és beszállásai átmentek szándékos törlesztésekbe. Mintha valami futballmeccsen lettek volna, a derék menekültügyesek úgy gyepálták egymást, hogy öröm volt nézni. Szabályszerű jobb- és balcsapottak váltakoztak a mezei parasztlengőkkel meg a sztyeppei és sivatagi népek által preferált szívgödör ütésekkel, úgyhogy – bár lentről ez a magasban tomboló szél munkájának tűnhetett – valójában a vitustáncba fajuló csetepaté okozta a gondola ingamozgását.

Ki tudja, meddig tarthatott volna mindez, ha a gázpalack nem ürül ki egy öblös böffenéssel, és a ballonban feszülő levegő nem veszíti el annyira a fölhajtó erejét, hogy végül leengedhessen bennünket egy kordonnal körülvett játszótérre. Az egymást kékre-zöldre verő társaság ekkor már aléltan pihegett a kosár padozatán, én pedig észrevettem, hogy a csinos hoszteszkisasszony az események alatt végig a nyakamba csimpaszkodott. Úgy reszketett szegény, mint a nyárfalevél, és bár nem vagyok valami szálfa termet, bizsergetően boldogító érzés volt, hogy tőlem várta a biztonságot.

Remélem, nem merészkedek túl messzire a magánjellegű bizalmaskodásban és nem is sértek meg vele senkit, ha jelentésem záró részében rögzítem azt a tényt, hogy két hete szűk családi körben tartottuk meg az esküvőnket, a nászutunkat pedig Sztrumicába tervezzük.

Hátha találunk ott valami helyi parfümkülönlegességet.

Kelt helyben, a mai napon,
az alulírott saját keze által

 

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL