Szögesdrót elé

Mi egy büszke nép vagyunk. Gyakran hivalkodunk csekély népességünkhöz képest sok Nobel-díjasunkkal, noha közülük csak egy élt Magyarországon, amikor kiérdemelte ezt a rangos kitüntetést. Hozzáteszem rögtön, néhány évvel később ő is elhagyta szép hazánkat. Volt, akit elküldtek, volt, aki elmenekült, s volt, aki egyszerűen csak eltávozott. Szánjunk rá néhány percet és gondoljuk végig, kiből mi lett volna, ha marad.

Az ismertebbek közül. Mert volt még rajtuk kívül többszázezer, aki máshol kereste boldogulását, s aki, miként hazánkra, úgy a befogadó országra sem hozott szégyent. Mindez elsősorban annak köszönhető, hogy akadt ország, nem is egy, amelyik menedéket nyújtott számukra.

Valóban sokat üldöztek el, sokakat egyszerűen csak ellehetetlenítettek idehaza, de még többen voltak, akik csupán egy jobb, élhetőbb élet reményében vették kezükbe a vándorbotot.

Még elképzelni sem könnyű, mi történt volna, ha ezeket a híres vagy akár kevésbé ismert, mi több, ismeretlen, egyszerű embereket sehol sem fogadják be. Hiszen rájuk foghatták volna: jött-ment népség, akikre semmi szükség nincs, elveszik előlünk a munkát, felfalják a kenyerünket, felhigítják nemes nemzetünket.

Pokolra velük! Ki velük!

Mi persze nem akarunk beengedni senkit. Szögesdrót kell a déli határra. Sőt, aknazár! Senki idegen ne élősködjön rajtunk, ne hozza hozzánk nyomorát. Még, ha van neki, a tehetsége, tudása sem kell.

Kétségtelen, hogy nem mi vagyunk az egyetlen ország, amelyik legszívesebben légmentesen zárná le határait a menekültek elől. Az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Olaszország, Németország és még sorolhatnám tovább. Ha régebben is ezt akarják (s mindig voltak, akik akarták), Franciaországnak sohasem lett volna Sárközy az elnöke. És hol lenne az angol filmipar a Korda fivérek nélkül? És vajon Amerika elsőként hozta volna létre az atombombát, ha nem bábáskodik körülötte megannyi náció megannyi idegen tudósa?

Ezt is lehetne sorolni napestig.

Verjen nyugodtan fejbe, akinek nem tetszik (biztos akadnak néhányan), de én bizony senki előtt nem zárnék le határokat. Mert képmutató sem akarok lenni, és személy szerint jogom sem lenne rá.

1972-ben elhagytam az országot. Disszidáltam, emigráltam, menekültem. Lehet választani, melyik hangzik jobban. Előbb Ausztria, majd az Egyesült Államok fogadott be. Ez utóbbi megadta a lehetőséget, hogy olyan életet éljek, amilyet szeretnék. Ott az esetleges rosszt és a gyakran tapasztalt jót is kizárólag magamnak köszönhettem. Mondhattam volna én is, miután már letelepedtem, hogy ide utánam már ne jöjjön senki. Zárjanak be minden ajtót, én köszönöm, jól vagyok, s e jólétben nem kívánok osztozni később érkezőkkel.

Nem mondhattam és ma se mondom. Sem ott, sem itt.

A reményt senki elől sem zárom el. Hiszen a menekülteknek, legyenek legális vagy illegális bevándorlók, politikai vagy gazdasági menekültek, már csak a reményük maradt. Semmi más.

Én biztos nem fogom kitépni kezükből az utolsó szalmaszálat.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!