Szőke fürtök, Martini koktél

Azon a napon ismertem meg őt, amelyen a huszonötödik oltásom felvételét ünnepeltem. Volt okom az örömre, mert az engedelmességemért ötven közösségi kreditpontot kaptam, és így végre megint kiszolgáltak alkohollal. Még meg is tudtam hívni őt, Martini koktélt ivott. Ma sem felejtem, ahogy vékony, szőke hajszálai meglebbentek fedetlen válla fölött, amikor előre nyúlt felszúrni az olajbogyót. Éjjelre spiccesek lettünk. A csapos, persze, lejelentette, mindketten harminc kreditet vesztettünk, de nem bántuk. Busz, metró nem járt már, záráskor derült ki, hogy ő is le van tiltva a taxirendelésről, így gyalog vágtunk át a hídon. A közepén hátát a korlátnak vetette, tágra nyílt pupillákkal a szemembe nézett, és olyan nagyon komolyan azt mondta:

– Ha nem csókolsz meg, leugrom.

Biztos voltam benne, hogy megtenné, de amúgy sem kellett sokat nógatnia, séta közben már percek óta hosszú orrát és vékony rajzolatú ajkait lestem titokban. Oda vagyok a hosszú női orrért és a vékony rajzolatú ajkakért. Mielőtt arcunk összeért volna, egy pillanatra láttam felragyogni az odalent, a folyón ringatózó, erős fényekkel kivilágított kampányhajó „ne feledd beoltatni házi kedvenceidet!” feliratát, aztán beleszédültem az illatába, elvesztem a csókjában.

Előbb ébredtem, mint ő, figyeltem, ahogy alszik, és azon fantáziáltam, mi lett volna, ha évekkel korábban találkozunk, sőt ha vele házasodtam volna össze. Elképzeltem őt az oltár előtt, aztán kismamának. Körülbelül ekkor nyitotta ki a szemét.

– Nem csinálnál egy kávét ahelyett, hogy a szemedet meresztgeted? – kérdezte, de a hangján hallottam, nagyon is örül, hogy őt bámulom. Valahonnan a párna alól kotorta elő a telefonját, miközben átnyújtott, ujjlenyomatával fel is oldotta a zárat. Könnyen megtaláltam az applikációt, két capuccinót rendeltem, és alig egy pillanattal később már hallhattuk is, ahogy odakint a konyhában dolgozni kezd a kávégép.

– Már nem tetszem neked? – kérdezte.

– Miért kérdezel hülyeséget?

– Mert már egy perce ébren vagyok, és még nem csókoltál meg.

Késve indultam dolgozni, de úgy éreztem magam, mintha megint húszéves lennék. Szerintem még fütyürésztem is, arra biztosan emlékszem, hogy a villamoson egy idős hölgy őrülteknek kijáró megvetéssel mért végig.

A szerkesztőség felbolydult méhkas volt aznap, nekem is lett volna elég dolgom, de csak úgy tettem, mintha dolgoznék, egyfolytában rá gondoltam. Tíz óra körül úgy döntöttem, felhívom. Egy ismeretlen női hang szólt bele, amikor újra próbáltam, megint. A harmadiknál a szolgáltatóm feltartóztatta a kimenő hívást, és figyelmeztetett, hogy ez zaklatásnak számít, büntetést kaphatok érte. Akkor megpróbáltam egy-egy szám helyett mást, valami hasonlót beütni, például 1-es helyett 7-est, de sosem őt értem el. Amikor a szolgáltatóm narancs jelzést küldött, felhagytam a próbálkozással. Átsétáltam a másik szárnyra, a bűnügyes kollégák termébe, és leültem a barátom asztalára.

– Ugye, nem olyasmire akarsz kérni, amire gondolok? – nézett föl rám. Nem tudom, mit csinált, kézzel írt valamit egy papírra, furcsa volt. Lettem elé a telefonszámot. – Csak annyit mondj legalább, hogy ki ez?

Nagy vonalakban elmeséltem neki a történteket, persze, betartva a diszkréció szabályait, mire ő ingatni kezdte a fejét.

– Fel sem tetted magadnak a kérdést, mit keres egy nő egy bárban egyedül? Egy olyan nő, akinek nincs elég kreditje taxit bérelni? – Rám nézett, és elkerekedett a szeme. – Te jó ég! Ez komolyabb, mint gondoltam. Jól van, negyedóra.

A vállalati applikáció segítségével kértem magamnak egy kávét, másfél perc sem telt el, feltűnt a pincérrobot. Másokkal ellentétben én kedveltem ezeket a még teszt alatt álló kis droidokat, nem kellett félnem tőlük, nem terjeszthették a járványt, nem beszéltek vissza, nem kértek borravalót. Azon is eltűnődtem, hogy ha egy ilyen meghibásodik, nem kell újat sem megszokni, egyik pillanatról a másikra fel tudnak installálni a rendszerre egy ugyanolyat. Amíg a kávét ittam, a televíziós közvetítést néztem az engedetlenek meghallgatásáról. Voltaképpen untam ezeket a műsorokat, mindegyik azt mondta, már sajnálja, hogy ellenszegült a világkormánynak, megszédítették mások, ma már nem tenne ilyet, bla-bla-bla.

– Ez valóban nem a barátnőd száma, soha nem is volt az – adta vissza a fecnit a barátom.

– És a lakáscím? Várj, odaadom.

Le akart rázni, de erősködtem. Azt mondta, nem kérhet ennyi szívességet a nyomozó barátaitól, aztán halogatni próbálta a dolgot, csak délután ér rá, mondta. Magára hagytam, de arra ügyeltem, hogy a cím ott maradjon az asztalon. A szerkesztőm előtt megpróbáltam úgy tenni, mintha valamilyen munkával kapcsolatos eseményre indulnék, végig szorított valami, amíg odaértem a ház elé. Hiába csöngettem, nem nyitott ajtót. Észre vettem, hogy a park felé nyíló kis terasz ajtaja résnyire nyitva van. Földszinti lakásról lévén szó, ez különösnek tűnt. Senki nem járt arra, az ablakokban sem láttam embert, átléptem a korláton, és beosontam. Nem kellett sokáig keresnem, a nappali asztalán ott volt egy nekem címezett rövid üzenet ez állt rajta: „tudtam, hogy ide fogsz jönni. Ne haragudj, kérlek! A tiéd volt az utolsó estém, soha nem felejtem el. Ne keress! Bocsáss meg mindenért! Ég veled!”

Ég veled? – kérdeztem magamban keserűen. Ki használ ilyen kifejezéseket a valóságban? A barátom rémült arckifejezéssel fogadott.

– Lekérdezted, ugye? – tettem fel a kérdést.

– Az lesz a legjobb, ha elfelejted. Ebből csak bajod lehet. Legjobb lenne, ha annak sem volna nyoma, hogy találkoztál vele.

– Miért?

– Ez a nő egy engedetlen. Már lefolytatták ellene az eljárást, megszületett a világbíróság ítélete. Ma reggel kellett jelentkeznie.

– De hol? Hol van?

– Ha minden igaz, már az északi átnevelő táborban.

Évekig figyeltem a televíziós műsort, hátha felbukkan a nyilatkozók között, háta ő is elmondja a történetét, amely így már nem lesz olyan, mint a többi, de nem láttam azóta. Vagy az is lehet, hogy összetalálkoztam vele, csak már más volt. Nem tudom. Folyton az lebeg a szemem előtt, ahogy vékony, szőke hajszálai meglebbentek fedetlen válla fölött, amikor előre nyúlt felszúrni az olajbogyót.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.