Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, nagy vár, amit a lakói Európai Uniónak hívtak (a továbbiakban EU-ként fogjuk emlegetni). Ennek a szép és nagy várnak, szépek és gazdagok voltak a lakói, tisztelet a kivételeknek, akik elég sokan voltak.
Az élet ebben a szép és gazdag mederben folyt odabent, mígnem a váron kívül élő nem annyira szép és nem is annyira gazdag, de annál népesebb tömeg föl nem figyelt rá, hogy milyen jól élnek azok odabent, a kurva anyjukat. Azt gondolták, nekik is kijár ez a jólét, pláne úgy, hogy az EU régebben elszedetett tőlük mindent.
Ez a nincstelen, de annál elszántabb népmassza így eldöntötte: beköltözik az EU-ba, és ott fog élni csapatostól. És mivel abban az időben, amikor ez a döntés megszületett, az aktuális EU-s kapitány szélesre tárta a vár kapuját, gond nélkül beözönlöttek, amennyien csak tudtak. Az addig békében és nyugalomban, de főleg jólétben leledző EU-s lakosság ezt akkor nem bánta, mert a jövevények elvégeztek helyettük mindent, amitől ők irtóztak. Seperték az utcákat, hordták a szemetet, pucolták a szart, meg ilyesmi. Elvétve azért akadtak köztük tanárok, mérnökök, meg orvosok is, hogy tárgyilagosak legyünk. De a többség csak seperte az utcát, meg hozta vitte, amit kellett.
Aztán kiderült, hogy ezek a jövevények egyáltalán nem úgy jönnek be a várba, ahogy az tőlük elvárható. Nem vették át az EU-s lakosság szokásait, hanem ragaszkodtak a sajátjaikhoz, amelyek az EU-ban élők szemével nézve nem egy esetben barbárok voltak. Meg aztán ezek a jövevények össze is tartottak. Megvoltak a vezetőik, akiknek többet adtak a szavára, mint bármelyik helyi nobilitáséra.
Ez feszültségeket szült, de a joviális EU-sok inkább elnézték a feszkót, csak hogy ne legyen veszekedés. Bármi legyen, csak ne vitázzunk, és főleg ne pampogjunk a mainstream ellen, ami ez volt: szeresd a betelepülődet, mint temagadat. Csak hát ezt a magának való társaságot egyre nehezebb volt szeretni. Mondogatták is egymásnak az EU-sok: be kéne már csukni azt a bizonyos várkaput, nehogy az legyen, hogy a végén még mi szedegetjük fel a szart ezek után a füstös képűek után. Na jó, mindezt csak gondolták, nem mondogatták. Amit mondtak az sokkal árnyaltabb volt, de a lényeg arra futott ki, hogy a várkaput ideje lenne becsukni.
De mint annyi másban, a szép és gazdag EU-s polgárok ebben sem tudtak dűlőre jutni, mert hozzászoktak ahhoz, hogy semmiben sincsenek ugyanazon a síkon. Másként gondolták a becsukást a vörösek, és másként a kékek, meg persze a zöldek, akik legszívesebben a teljes várfalat lebontották volna, hogy méhlegelőt telepítsenek a helyére. De a helyzet fokozódott, és mert a jövevények száma nem csökkent, végül mégis odáig jutottak, hogy nincs mese, reteszt kell szerelni a kapura, és csak azt bocsátani be, akinek passzusa van, mint a malacnak.
Ám ekkor előlépett egy vén bölcs, aki bár EU-s őslakó volt, elég sokat látott. Előállt az öreg, és azt mondta: drága uraim, a várkapu nem olyan mint a kurvák p….ája, amit ha betakarunk, meg kitakarunk, mindig ugyanaz marad. A várkaput ha egyszer kiakarjuk, és az jön be rajta, aki akar, utána már hiába takarjuk be, mert b…hatjuk.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
