Szókimondó mese az illegális migrációról

2023-11-25
266 olvasó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, nagy vár, amit a lakói Európai Uniónak hívtak (a továbbiakban EU-ként fogjuk emlegetni). Ennek a szép és nagy várnak, szépek és gazdagok voltak a lakói, tisztelet a kivételeknek, akik elég sokan voltak.

Az élet ebben a szép és gazdag mederben folyt odabent, mígnem a váron kívül élő nem annyira szép és nem is annyira gazdag, de annál népesebb tömeg föl nem figyelt rá, hogy milyen jól élnek azok odabent, a kurva anyjukat. Azt gondolták, nekik is kijár ez a jólét, pláne úgy, hogy az EU régebben elszedetett tőlük mindent.

Ez a nincstelen, de annál elszántabb népmassza így eldöntötte: beköltözik az EU-ba, és ott fog élni csapatostól. És mivel abban az időben, amikor ez  a döntés megszületett, az aktuális EU-s kapitány szélesre tárta a vár kapuját, gond nélkül beözönlöttek, amennyien csak tudtak. Az addig békében és nyugalomban, de főleg jólétben leledző EU-s lakosság ezt akkor nem bánta, mert a jövevények elvégeztek helyettük mindent, amitől ők irtóztak. Seperték az utcákat, hordták a szemetet, pucolták a szart, meg ilyesmi. Elvétve azért akadtak köztük tanárok, mérnökök, meg orvosok is, hogy tárgyilagosak legyünk. De a többség csak seperte az utcát, meg hozta vitte, amit kellett.

Aztán kiderült, hogy ezek a jövevények egyáltalán nem úgy jönnek be a várba, ahogy az tőlük elvárható. Nem vették át az EU-s lakosság szokásait, hanem ragaszkodtak a sajátjaikhoz, amelyek az EU-ban élők szemével nézve nem egy esetben barbárok voltak. Meg aztán ezek a jövevények össze is tartottak. Megvoltak a vezetőik, akiknek többet adtak a szavára, mint bármelyik helyi nobilitáséra.

Ez feszültségeket szült, de a joviális EU-sok inkább elnézték a feszkót, csak hogy ne legyen veszekedés. Bármi legyen, csak ne vitázzunk, és főleg ne pampogjunk a mainstream ellen, ami ez volt: szeresd a betelepülődet, mint temagadat. Csak hát ezt a magának való társaságot egyre nehezebb volt szeretni. Mondogatták is egymásnak az EU-sok: be kéne már csukni azt a bizonyos várkaput, nehogy az legyen, hogy a végén még mi szedegetjük fel a szart ezek után a füstös képűek után. Na jó, mindezt csak gondolták, nem mondogatták. Amit mondtak az sokkal árnyaltabb volt, de a lényeg arra futott ki, hogy a várkaput ideje lenne becsukni.

De mint annyi másban, a szép és gazdag EU-s polgárok ebben sem tudtak dűlőre jutni, mert hozzászoktak ahhoz, hogy semmiben sincsenek ugyanazon a síkon. Másként gondolták a becsukást a vörösek, és másként a  kékek, meg persze a zöldek, akik legszívesebben a teljes várfalat lebontották volna, hogy méhlegelőt telepítsenek a helyére. De a helyzet fokozódott, és mert a jövevények száma nem csökkent, végül mégis odáig jutottak, hogy nincs mese, reteszt kell szerelni a kapura, és csak azt bocsátani be, akinek passzusa van, mint a malacnak.

Ám ekkor előlépett egy vén bölcs, aki bár EU-s őslakó volt, elég sokat látott. Előállt az öreg, és azt mondta: drága uraim, a várkapu nem olyan mint a kurvák p….ája, amit ha betakarunk, meg kitakarunk, mindig ugyanaz marad. A várkaput ha egyszer kiakarjuk, és az jön be rajta, aki akar, utána már hiába takarjuk be, mert b…hatjuk.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kipcsák Jakab

(1976., Budapest) Színi kritikusként debütáló, de több műfajban is magabiztosan mozgolódó újságíró, aki az utóbbi időben novellákkal veteti észre magát. Írásai társhonlapunkon, az Irodalmi Élet virtuális hasábjain is fellelhetők. Jelenleg Pitu Guli ösztöndíjjal a Szkopljei Egyetem vendéghallgatójaként a perzsa-ószláv nyelvemlékek irodalmi vetületeit kutatja, és első novelláskötetének anyagán dolgozik, amelynek címe: Dojráni lakodalom.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL