Szrebrenica

Ma húsz éve egy kelet-boszniai kisvárosban, Szrebrenicában történt az a sokezer áldozattal járó tömeggyilkosság, amelyet szerb katonák hajtottak végre a fegyvertelen bosnyák lakosság ellen. Az ezzel kapcsolatos adatok nagyjából ismertek, mint ahogy az is, hogy a bosnyákok és a szerbek között azóta is zajlik a vita: népirtás volt-e Szrebrenicában vagy „csak” bűntény. Nem tudom elképzelni, mit érezhetnek az áldozatok hozzátartozói, és arról sincs fogalmam, mekkora elégtétel lenne az nekik, ha a szerb kormány elismerné, hogy ott és akkor bizony népirtás történt, de talán ennyi év után ez már nem is annyira lényeges. A halottak csontjai lassan elporladnak, a bűnösök pedig itt élnek és virulnak közöttünk.

Nem feltétlenül azokra a gonosztevőkre gondolok, akik 1995. július 11-én módszeres alapossággal tarkón lövöldözték Szrebrenica teljes férfilakosságát, mert ezt megelőzően történt ott más is.  A szerbek bevonulása előtti napokban, valamilyen ostoba, a valóságot átlátni képtelen politikusi döntés következtében a háborús feleket elválasztó holland békefenntartók lefegyverezték a bosnyákokat, majd, amikor látták, hogy a szerbekkel ez nem tudják megtenni, a bőrüket mentve nemes egyszerűséggel odébb álltak.

Számomra innentől a holland katonák lelki világa az igazán érdekes. Ők tudták a legjobban, mire lehet majd számítani, miután elhagyják a várost, de úgy gondolhatták, semmi értelme bekapni egy golyót ezekért a primitív balkáni népekért. Nem idegenlégiósok voltak, akik arra esküdtek föl, hogy ha kell, meg is halnak a hazáért, csak katonák, akiket a szolgálati idő után várt a civil élet. Szülők, barátok, család és a boszniaihoz képest dúsgazdag, krőzusi életszínvonal hívta, csábítgatta őket kifelé abból az átkozott katlanból, ahol a régi, illír időktől napjainkig gyakran visszatérő vendég a testvérháború.

A hollandokat abból a békére törekvő, joviális életszemléletből, amelyben Európának ezen a részén – határtalan szerencsénkre – per pillanat létezhetünk, talán meg is lehet érteni. A baj csak az, hogy  kéksisakos ENSZ katonák voltak, és a katonára nem azok a szabályok érvényesek, ami a közrend pisztolyos, gumibotos fenntartóira. A katona alapfelszerelésébe az is beletartozik, hogy feladatteljesítés közben néha ölnie kell, és bizony meg is halhat. Aki erre képtelen, mármint ölni és meghalni, nem katona, hanem rosszul öltözött civil.

A hollandok tehát elpucoltak Szrebrenicából, tovább erősítve azt a sejtést, hogy az európai politikusok realitásérzéke sosem ért föl egy kocsmai verekedésekben edződött matrózlegényével. Az utóbbi pontosan tudja, melyek azok a jelzések, amelyekből pillanatokon belül kipattan egy óriási balhé, mint ahogy azt is, hogyan lehet az ilyesmit megakadályozni. A hőzöngőt például még annak előtte le kell csapni egy sörösüveggel, hogy úgy istenigazából nekifog törni és zúzni, mert ha már behúz egyet valakinek, bizony megette a fene az egészet.

Tudom, nincs jogom ítélkezni a hollandok fölött, mert lehet, hogy csak naivak voltak, de ha ennek mások bőre a tét, akkor nincs mentség. Már az is egyfajta föloldozás lehetett volna nekik, ha visszaadják a város védőinek a korábban beszedett fegyvereket, és csak aztán húzzák el a csíkot. Számtalan megoldás létezett, de ők a lehető legrosszabbat választották, és ez szinte már iskolát teremtő hadművészet. Csakúgy, mint az idegenlégió 1863-as cameroni helytállása, amikor egy körülzárt csapat 62 emberrel szállt szembe a közel kétezres túlerővel, és az utolsó emberig folytatta a harcot, negatív értelemben ezek a holland fiúk is bekerültek a történelembe.

Szinte hallom, ahogy a légió hős őrmestere, Vincent Morzycki tiltakozva azt kiáltja erre: Merde!

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.