Tánc az esőben

2017-02-14
970 olvasó
Tizenegyen voltak a csapatban, de a félkezű Mojszi már az első munkanap hozzájuk csapódott, attól kezdve mindig ment velük, tehát ő is számított. Hivatalosan persze nem, túl is volt a koron jócskán, meg valami rokkantságit is kapott. Feltalálta magát, segítette a nőkből álló közmunkás csoportot, vigyázott rájuk meg a letett holmijukra, vitte nekik a vizet, sodorta a cigarettát.

A munkaügyön a szürke kosztümös, aranykeretes szemüvegét az orrán egyensúlyozó nő azt mondta, hogy ők egy brigádot alkotnak, felelősök egymásért. Lobó hosszú göndör tincseit dühösen hátra dobta. Meg a jó nyavalya, ha beleáll – dünnyögte. Őérte aztán nem volt felelős soha senki egész eddigi életében. Apját sose látta, anyja meg a poharat simogatta, nem a lányát. Korán megtanulta, ha már abban se bízhat, aki őt erre a keserves világra hozta, mit várhatna vadidegenektől?

Durcásan nézett egy szerencsétlen legyet, mindig visszacsúszott az ablaküveg tetejéről az aljára. Ilyen az élet a telepen is. Belenyugodtak, elfásultak az emberek, mert nem jutottak soha feljebb. Mire beértek a városba munkáért, nyakig sárosak lettek, utána már el se indultak. Negyvenévesen már csak ültek a szürkére kopott padokon vagy a töredezett műanyag székeken, szotyoláztak, csatos üvegből itták az olcsó lőrét. Néha hirtelen nekibuzdulásból összeszedték a szemetet, megigazították a kidőlt kerítéslécet, amire aztán kiteregették a besárgult lepedőket. Másnap ugyanúgy volt minden, szemerkélt az eső, a beázott plafonból megint levált egy darab, a gyerekek mezítláb tapicskoltak az udvaron. A kesernyés füst lelapult a bokrok közé.

Ő is kínkeservesen végezte el a hatot az általánosban, nem is nagyon emlékszik semmire. Ott ragadt rá a Lobó becenév, tán a haja vagy a természete miatt. Az egyik osztálytársa, olyan kis csenevész, nagyeszű kis szemüveges azt mondta, egy farkast hívtak így. Meg akarta verni, sokkal erősebb volt nála, mégse tette. Talán a fiú nefelejcskék szeme, vagy az tartotta vissza, ahogy lelkesen magyarázni kezdte, hogy ez a farkas szép volt, meg bátor, és sose sírt. Majd mutat róla képet. Sose mutatott, de ő elképzelte, ahogy áll feltartott fejjel egy magas sziklán, bundáját veri az eső, körötte villámok cikáznak.

Amíg gyerek volt, minden nap késő délután ért haza busszal, vagy heten jártak be rendszeresen. A megállótól még majd egy órát kellett gyalogolnia, a karját lehúzta az iskolatáska. Mi a francnak kellett mindig haza vinni? Nem volt náluk villany, ha akart volna se tudott foglalkozni a másnapi leckével. Meg nem is akart. Elege volt a napból, reggel 6-kor kelt, ott volt egész nap a teremben.

A nagyszünetben meg néha a napköziből kimentek a kopár udvarra. Szaladgáltak, verekedtek, a fiúk fociztak, de őt nem vették be, mert lány. Az ügyeletes tanárnő vérvörös arccal kiabált meg a sípját fújkálta, de csak az uzsonnaosztás csendesítette le őket. Az jó volt, hogy kaptak enni. Otthon már nem is számoltak rá, hogy este még neki is kéne valami. Korgó gyomorral feküdt le, a könyveit, füzeteit a matrac alá dugta. Öreganyjának mindegy volt, mivel gyújt be a rozsdás sparheltba, a szemetesből kiszedett reklámújsággal vagy a 6.-os nyelvtan munkafüzettel. Amúgy se tudott olvasni. Ő ugyan megtanult, de nem szeretett. Egyszer talált a buszmegállóban egy képes újságot, ételeset. Lassan kisilabizálta, hogy mi minden kéne egy szarvas raguhoz, sokáig nézegette a fotókat, aztán ezer darabra szaggatta. Ha nagy ünnep volt náluk, kakast főztek káposztával. Az öreg Mojszi fél kézzel hegedült, hóna alá szorítva a hangszert, valami fura tartással és kicsit hamisan, mert egy húr hibázott, de táncolni lehetett rá.

Most meg itt van ez a közmunka. Kapálták a ligetben futó kis ösvényekre burjánzó gyomot. Nem volt nehéz, csak unalmas, meg olyan feleslegesnek tűnt. Az elhanyagolt gyalogutakat senki se használta, a végén álló vendéglő évtizedek óta bezárt. A kilincseket meg az ablakokat elvitték, mindent, ami nem volt lebetonozva, bent csak pókháló volt meg az italos pult. Ki tudja miért, ehhez nem nyúltak.

Mojszi régen itt hegedült – így mesélte – fekete kabátban, fényesre pucolt lakkcipőben. Zenekara volt, a cimbalmos később felkerült Pestre, a másik meg egy nagy óceánjárón húzta piros zsinóros mentében. Szánakozva nézett az öregre, nem nyíltan persze, csak úgy féloldalasan. A bal kabátujja zihertűvel volt rögzítve könyök fölött. Nem kérdezte sose, mi történt, baleset érte, vagy verekedett? Őt se faggatta semmiről, pedig az unokájával élt vagy három évig, aztán egy vásározó asszonyság magával vitte, na, legyen benne sok öröme. Mert hogy neki nem volt, az hétszentség. Aztán maradt az öreggel, persze nem együtt, ő kint aludt a konyhában a dikón, korán kelt, a zaccos kávé a kis piros lábaskában már félre volt húzva, mire Mojszi kicsoszogott a szobából, harákolva ment ki az udvar végibe elvégezni a dolgát. Megvoltak. Hétszámra nem beszéltek, mert nem volt miről.

Péntek volt, délutánra járt az idő, leültek pihenni, úgyse jön ellenőrizni senki, meg szépen el is haladtak. Mindenki rágyújtott, aztán a csikkeket ő szedte össze egy horpadt bádogdobozba. A gyenge őszi napfénybe fordította az arcát, a feltámadó szél simogatta verítéktől összegubancolódott haját. Esni váratlanul kezdett, csak úgy, nem volt tán felhő se az égen, de hirtelen megdörrent, aztán már zuhogott is. A rég bezárt étterembe menekültek, mire mindenki berohant, az utolsók csatakosra áztak. Minden szégyenkezés nélkül csavarták ki a vizet levetett pólójukból, blúzukból.

Mojszi megsimogatta a pultot, aztán fütyülni kezdett egy szép dallamot. Cifrázta, ép kezével mintha vezényelt volna egy láthatatlan zenekart. Aztán azt mondta, ez egy régi filmdal, az a címe, hogy „Ének az esőben”, és kimutatott a lassan sötétedő ligetre. Fekete felhők súrolták a fák sudarát, és esett, mintha sose akarna elállni. Bekúszott a nyirkos hideg a kitört ablakon, a megvetemedett ajtó nyikorgott.

Az öreg Lobóra nézett, meghajolt előtte és táncra kérte. Újra elkezdte a fütyülést, a többiek ütemesen ringani kezdtek, ő meg büszkén lejtett az öreggel a felpúposodott betonon, és úgy nevetett, mint ahogy talán régen az a filmbeli lány.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL