Traktátum arról, hogy az emberek nem olvasnak semmit

A legújabb nemzetközi felmérések kimutatták, hogy az emberek nem olvasnak semmit. Pontosabban olvasnak, de csak a címeket és a közösségi médiában posztolt rövid megnyilvánulásokat. Amit görgetni kell, az esélytelen. A hosszú, veretes szövegek ideje tehát lejárt, így innentől teljesen mindegy lenne, mit halmozok egymás alá, biztos lehetek benne, hogy az olvasót nem éri el, következésképpen nem fogja sem megsérteni, sem meghatni, és még kevésbé megnevettetni.

Ha a hosszas bevezetőm után, amely már jócskán meghaladta a modern ember olvasási képességének tűréshatárát, most lazán idevetném, hogy a kedves olvasó ezen a ponton keljen föl az ülőhelyéről, vonuljon be ama bizonyos helyiségbe, és egyen meg egy nagy kalap szart, haláli biztos lehetnék benne, hogy egy fölháborodott levél nem sok, annyit sem kapnék az önérzeteskedőktől. Mondhatnék, azaz írhatnék ennél sokkal durvábbakat is, céljaimat nem érném el vele. Ugyanez volna az eredmény akkor is, ha teszem azt, a másik végletet céloznám meg, és szóvirágokkal tükörsimára nyalnám az olvasó seggét. Nem gárgyulna el, nem csábulna és gerjedne rá a szövegemre, mert az számára nem létezik. A szöveg a modern ember szemében csupán egy betűhalmaz, hasonló a mezopotámiai ékíráshoz, amelynek értelmét alig néhányan képesek megfejteni. A natúr szöveg ugyanebbe az irányba nyargal. Néhány évtizede még az volt a trend, hogy az írás, ezen belül pedig az irodalom öncélú lett, mert az írók olyan köldöknéző irodalmat szorgalmaznak, amely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ekkoriban még a történettől várták a megváltást, és az írók nagy többsége kínjában hajlott is erre, mert futószalagon kezdte gyártani és publikálni a sztorizó irodalmat.

De most már kiderült, hogy a történetek elcsépeltek, unalmasak és érdektelenek. Részint, mert kibírhatatlanul hosszúak, részint, mert nem hoznak magukkal semmi újat. Ez a felismerés magával rántotta és a pusztulás feneketlen kútjába taszította az egész írásbeliséget. A könyv dísztárgy lett, az internetes szöveg bonyolult és érthetetlen ornamentika.

Nekünk, régebbi évjáratoknak mindez maga a gyalázat, ám nem tehetünk ellene semmit. Hiú ábránd lenne abba a tévhitbe ringatni magunkat, hogy az emberiség egyszer csak kijózanodik, és visszatér az évezredeken át próbált és bevált gondolatközlési formákhoz. Nagy tételbe mernék fogadni, hogy ez nem következik be, mert hiszen a világ remekül megvan könyvek és irodalom nélkül. Azt a szerepet, amit ez a kettős hosszú évszázadokon át betöltött, átvette a homályos és megfoghatatlan hátterű információ. Ezt faljuk, mégpedig olyan mohón, hogy a fölösleg a fülünkön jön kifelé. Olyanok vagyunk tőle, mint Homérosz lótuszevői, akik ezt a szert fogyasztva elfelejtették, honnan jöttek és hová tartanak.

A fentiekre visszatekintve úgy látom, terjedelmileg jócskán átléptem azt a demarkációs vonalat, amely szövegem elolvasását lehetővé teszi, és átgyalogoltam az érdektelenség senki földjére. Így hát kihasználva a páratlan lehetőséget, hogy láthatatlan vagyok, minden rosszat kívánok annak az olvasónak, aki nem ért el idáig a szövegemben, hanem a címet végigszkennelve messzire ható következtetésre jutott. Szinte látom magam előtt, ahogy a Facebookon fölháborodva kikéri magának a feltételezést, mert ő bizony olvas. Könyvet, újságot, mindent.

Innét, ebből az utolsó mondatból üzenem neki, hogy nyugi és csigavér: mint máskor, most sem róla van szó.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.