Trója, az ellenség földje

2016-09-18
724 olvasó

Törökországi pillanatok – 3. rész

 

Sok a gond Trójával. Nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a Canaccalétól délre látható romok azonosak az Iliászból ismert város maradványaival, mert erre a címre a hettita Wilusa is komoly eséllyel pályázik. De még ha el is fogadjuk, hogy Schliemann az igazi Tróját találta meg, akkor is elveszünk az egymás fölé, alá, mellé tapadó várostörténeti rétegekben.

Aki azt állítja, nem Akhilleusz miatt megy el Trójába, nagyobbat lódít, mint egy megélhetési politikus. Ki az a kibicsaklott, elvetemült lélek, aki nem az achájoknak szurkolt gyerekkorában, hanem a nyámnyila, gej Párisznak, vagy a magas falak mögé húzódott, s onnét hősködő, színtelen Hektórnak?! Mert ugyebár az achájok a becsületet védeni jöttek ide, miután a gaz trójaiak gyalázatos módon elrabolták a kultikus szépségű Helénét. Ilyenformán Trója nekünk, gyerekkori Iliász rajongóknak, az ellenség földje. Úgy járunk-kelünk rajta, ahogy egy véres harcok árán meghódított idegen város romjai illik. A legnagyobb sztár ezen a helyen vitathatatlanul Akhilleusz. Egy ismeretlen török művész – bizonyos Musztafa – nem véletlenül festette föl a romváros melletti vendéglő falára azt a jelenetet, amikor a legnagyobb acháj hős épp a legyőzött Hektór tetemét vonszoltatja harci szekerével.

Az ősi falon graffiti is bizonyítja: tényleg Trójában vagyunk.
Az ősi falon graffiti is bizonyítja: tényleg Trójában vagyunk.

Az útikönyvek szerint Trója – vagy ahogy a törökök mondják Truva – csalódást fog okozni a hollywoodi filmeken edződött turistáknak. A jó isten sem képes kiigazodni a különféle történeti korszakok keltette rétegeken, ráadásul hiába tekingetünk sem a Szkamandrosz folyót, sem az istenek páholyaként ösmert Ida hegyét nem találjuk. Keleti felé, a kéklő messzeségben ugyan fölfedezhetünk egy apró dombocskát, de szinte kizárt, hogy Apollón onnét leste volna a városkörüli csetepatékat. A tudomány kiderítette, hogy a tenger kb. 15 kilométerrel messzebb van a falaktól, mint háromezerkétszáz éve lehetett, de a romok között sétálva ez is csak mondvacsinált bizonyítéknak tűnik.

Schliemannról azt tartják, kontár volt a kontárok között, és csak a kincskeresés érdekelte. A régészek mind a mai napig azon fáradoznak, hogy helyrehozzák, amit ő összekutyult. A szakszerűen feltárt Trója fél óra alatt kényelmesen bejárható, s ha netán megszédülnénk attól a tudattól, hogy ugyanaz a nap, ugyanolyan szögben süt le ránk, ahogy annak idején Akhilleuszra, máris ott tornyosul előttünk az Iliont romlásba döntő faló pontos mása. A fejtartása méltó egy harci ménhez, de lábai egy kicsit hátrafelé dőlnek, mintha pottyantani készülne. A testén ott virítanak azok az ablakok, amelyek az eredetin is ott kellett, hogy legyenek, mert másként Odüsszeuszék nem tudtak volna integetni a köréjük sereglő trójaiaknak. Mivel a ló befogadó képessége erősen korlátozott, a török kultuszminisztérium egy pótkabint szereltetett a hátára, ami nagyjából azt a funkciót tölti be, mint a londoni piros buszokon az emelet. Ez a tömény borzalom Trója legnagyobb látványossága, ide tódul és itt időz legtöbbet a bárgyú turistanépség, majd inal a Musztafa által megjelölt kocsmába Efes sört inni.

Ennek a makettnek alapján ácsolta össze Odüsszeusz az eredetit.
Ennek a makettnek alapján ácsolta össze Odüsszeusz az eredetit.

A kilencvenes évek elején, a jugoszláv polgárháború alatt írtam egy jegyzetet, amelynek A trójai kutyák voltak a címe. Az adta hozzá az alapötletet, hogy a földúlt, fölégetett drávaszögi magyar falvakban ott felejtődtek a kutyák, és mint fakó kísértetek bolyongtak az elárvult portákon. A szerencsétlenebbekre a szinte önkívületben lévő gazdáik rázárták a nagykaput, s az így fogságba került ebek később szabályosan megőrültek az ágyúzás robajától. Egyik barátom, aki megjárta ezt a poklot, azt mondta: az udvarokba zárt kutyák szálkásra kaparták a nagykapukat, de hiába, mert nem bírtak elmenekülni. A jegyzetben párhuzamba állítottam a drávaszögi és a trójai kutyák sorsát, sőt egy lépéssel tovább is mentem: feltételeztem, hogy Aeneász magával vitt néhány ebet a száműzetésbe, akikből később a római, majd pedig a drávaszögi kutyák leszármazottjai lettek. Nem lehetett túl ütős ez a jegyzet, mert egy író ismerősöm azt tanácsolta, ne írjak többet ilyesmit. Megfogadtam a tanácsát, de azért megmaradt bennem a trójai és a drávaszögi kutyák rokonságának furcsa, misztikus lehetősége. Talán emiatt vettem észre a romváros körül ólálkodó, letargikus közömbösséget mutató ebeket. Úgy sétálgattak a turisták között, mintha nekik is kommersz képekből álló leporellók lógnának a bundájuk alatt. Nem érdekelte őket a felhajtás, ha úgy hozta a kedvük, egyszerűen eldőltek a földön, és révetegen figyelték a kövek közt zsivalygó, tarka csődületet.

Ezek a romok körülbelül i.e. 1200-ból, vagyis az achájok idejéből valók.
Ezek a romok körülbelül i.e. 1200-ból, vagyis az achájok idejéből valók.

Erről a romvidékről majdnem ugyanazzal az érzéssel távozik az ember, amivel az achájok is annak idején: azután, hogy fölégették és kifosztották, Trója már nem volt nekik érdekes. Nem álltak meg belefeledkezni a táj szépségébe, az aranyságra és a mélyzöld felületek ritmusos váltakozásába, hanem nyomakodtak a hajóikhoz és irány hazafelé! Trója pusztulásával valahogy kiüresedett a világ, és ez az űr, ami keletről tátongott nyugat felé, úgy működött, mint valami vákuum: ideszívta északról a dórokat, akik már ismerték a vasat és szinte pillanatok alatt letiporták a bronzkorszakban megrekedt achájokat. Ez a szívóerő úgy tűnik, most is működik: a föld minden tájékáról özönlenek ide a turisták, és gyanútlanul belemerítkeznek a falmaradványok közé ülepedett szomorúságba. Pedig nem is sejtik, hogy az ellenség földjén járnak.

 

[info] A riport 2010-ben készült. [/info]

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL