Törökországi pillanatok – 6. rész
Antalyába eljutni majdnem olyan egyszerű – és nagyjából annyi ideig is tart –, mint kocsival megtenni az utat Soroksártól a Filatori gátig egy szép, esős péntek délután. Az ember becsekkol a Ferihegy kettőn, türelemmel megvárja a Mittomén Milyen Airlines érkezését, és úgy három óra múlva már ott is van a dél-törökországi turistametropolisban.
A nyugati civilizáció jótéteményeibe két kézzel kapaszkodó, és a nyaralást csak annak all inclusive formájában elfogadó európaiak nagy többsége habozás nélkül ezt a módszert választja, és annak tudatában, hogy Törökországról mennyi előítélet kering a nagyvilágban, meg is lehet őket érteni.
A török közlekedési viszonyokról olyan bányarémszerű statisztikák tolakodnak a neten, hogy hozzájuk képest a magyar belpolitika szereplői kerti törpéknek tűnnek. A halálos balesetek számához erőlködés nélkül is hozzá lehet képzelni a szűk hegyi utak mentén lesben álló rablóhordákat meg a középkori karavánszerájoknál nem több kényelmet nyújtó motelek sokaságát (a karavánszerájokról majd később). Az Égei-tenger partvidékén még úgy-ahogy biztonságban érezzük magunkat, de beljebb, a titkos és veszélyes Anatóliai felföldre már nem szívesen merészkedünk be, pláne nem bérelt kocsival. De ha túlteng bennünk a kíváncsiság meg az adrenalin, úgy is dönthetünk, hogy végigbuszozzuk az egész Izmir-Denizli-Antalya útszakaszt. Ha ezt a módszert választjuk, nem annyira a kalandjaink, mint inkább a tapasztalataink száma fog gyarapodni.
A kopár, vízben szegény tájat mesefilmbe illő színkombinációk ékesítik: a mélybarna és a haragoszöld együttesét például sehol a világon nem lehet olyan töménynek látni, mint itt Törökországban, augusztus közepén. Aprócska falvak és gondosan megművelt lapályok között visz bennünket az út, ügyesen fölfutva a nem túl magas, de magyar szemmel mégis irdatlan nagynak tetsző hegyekre, egészen a Taurusz – törökül Toros – hegyvonulatig, amely mint valami égig érő fal zárja el a Földközi-tenger felől érkező meleg, páradús légáramlatokat. A sötét, mitikus hegylánc mögött helyezkedik el Antalya, a kétmilliós tengerparti nagyváros.
A fáradt utazó a Taurusz-hegység északi oldalához érve mindig új erőre kap, mert azt gondolja, hamarosan véget érnek a megpróbáltatásai. Pedig nem ártana, ha még egyszer, utoljára teleszuszogná magát friss hegyi levegővel, mert a másik oldalon állandósult szaunaélményben lesz része. A jelenség magyarázata nyilvánvalóan az, hogy a Földközi-tengerről fölszálló pára beleütközik a több ezer méter magas hegycsúcsokba és megreked. Ezért van az, hogy Antalyában a nyári meleg legnagyobb hevében is képesek leszünk ködöt látni, azazhogy – némi túlzással – ezt látjuk és semmi mást. Ne is ábrándozzunk arról, hogy a szállónk legmagasabb teraszáról megpillantjuk a messzi távolban aranyláncként csillogó Afrikát, mert errefelé nem létezik tiszta idő, de még ha létezne is, Rodosz eltakarná előlünk a kilátást (nem beszélve arról, hogy ez a fejtegetés nem is annyira óhaj, mint amennyire fizikai képtelenség).
Így hát a fene sem érti, mi vonzza ide azt a rengeteg turistát, akik úgy jönnek, mint a nyű, a szezon idején megkétszerezve a város lakóinak létszámát. Ilyenkor el sem hinné az ember, hogy a múlt század hetvenes éveiben Antalya még csak egy közepes méretű kisváros volt. Mostanában szinte láncreakciószerűen épülnek a lakótelepei és a hotelkomplexumai, olyannyira, hogy az új utcák és sugárutak közötti utak készítésére sokszor nem is volt idő. Ezért van az, hogy bármerre térülünk-fordulunk ezen a történelmi helyen, előbb-utóbb biztosan belebotlunk egy útépítő brigádba.
A belvárosban szinte mindenütt zavarba ejtő a kettősség: a tengerpart fele-fele arányban alkalmas és alkalmatlan a strandolásra. Az utóbbi szakaszokon vadregényes, szakadékos sziklákat ostromolnak a hullámok, borzongató, ám fölöttébb kellemes érzéssel lehet rájuk letekinteni a luxusszállók teraszairól. A néhány tíz kilométerre északra húzódó Taurusz-hegységet szinte sohasem érzékelhető, ami nagy kár, mert itt is van egy Olümposz-csúcs, ami – állítólag – néha kénköves füstöt pipálgat (meg nem erősített helyi források szerint ez egy kordában tartott, mesterséges turistalátványosság). A szinte teljesen kihalt, ám rendkívül hangulatos óvárosban eszmél csak rá az ember, hogy itt nem a régi korok emléke, és nem is az ezerarcú török kultúra a mágnes, hanem az élményfürdős, akvaparkos, kalandtúrázós, vagy csak egyszerűen, napon tespedős holiday feeling.
A kimutatások szerint Oroszországból érkezik ide a legtöbb szállóvendég. A többségük azonnal ráveti magát a kirándulóhajókra, és vad diszkózenei aláfestéssel fedezi föl a környék nevezetességeit. A városból kiszabadulva egy buszos, hajókázós útkombináció után el lehet jutni például egy ógörög városka, Phaselis romjaihoz, amelynek az a legnagyobb különlegessége, hogy a főutcája két öblöcskét köt össze. A főutca tenger felőli oldalán, egy kicsiny félszigeten hangulatos színházrom is rejtőzik. Valóságos földi paradicsom ez a hely: évezredek óta meglévő falaival, mozaikjaival és azzal a nyugalommal, ami az oroszok vad lármáját is képes leigázni. Ez a félsziget az ókori rodosziakat is elvarázsolta, mert annak idején sózott halért megvették maguknak az egész várost.
Nem lehet kétséges, hogy az Antalya iránt tanúsított érdeklődést a környezete teszi elfogadhatóvá, sőt indokolttá. Az elviselhetetlenül zsúfolt és fojtogatóan párás levegőjű városból számtalan helyre ki lehet rajzani, sőt, a kénkövet pöfögő, hósapkás hegycsúcsok környékén még alpesi síelésre is lehetőség nyílik, de mindez mellékes a Földközi-tengerhez képest, mert valahol ez itt a lényeg. A víz ezeknél a partoknál betű szerint értelmezi a fölhajtóerőt, mert a hullámokon sütkérezve olyan érzése támad az embernek, mintha egy kellemesen langyos, jó szagú dunyhán hemperegne. Aki repülővel jön ide, ezek után biztosan az gondolja: bármilyen szép is Belső-Anatólia, egy földközi-tengeri fürdés után már aligha lehet érdekes, pedig csak az történt, hogy egy izgalmas könyv utolsó oldalát olvasta el.
[info] A riport 2010-ben készült [/info]
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.