Zöldellő fák sűrűjében karcsú nőalak közeleg, lágy léptei alatt az avar zajtalan marad. Hosszú fekete haja zászlóként lebeg, ruhája szövete az erdő színeit utánozza. Örökfiatal arcára aggodalom szabdal ráncokat. A fájdalom, mely belülről emészti, ismeretlen számára. Ilyet fajtájának évezredes létezése óta nem kellett átélnie. Lassítja lépteit, a sok évszázados tölgyhöz ér, törzse mérete háznak is kiváló.
Megkerülve egy nyíláshoz lép, magas hangján bekiált az odú sötétjébe.
– Lysander, merre vagy?
– Itt vagyok Isolda. Miért keresel ily kétségbeesve?
– Nem hallottad a hírt? Jó Tristanunkat megölték.
– Megölték? Az lehetetlen. Ki képes ily förtelemre? Tán valamely alvilági lény? Az nem lehet. Luciferrel megegyeztünk, többé egymás fiainak nem ártunk. Kevesen maradtunk. Mégis, ki követ-hette el a gaztettet?
– Az erdő állatai nem látták, jó Lysander. A hajnal első fényei, még a kakasszó előtt történt az újabb förtelem. Mikor még a nappal virgonc erdőlakó alszik, az éjszaka osonó már pihenni tér.
– Azt mondod újabb? Volt hát több is?
– Igen, jó Lysander. Árgírus, Csongor, Puk, Babvirág, Moly, Pókháló és a többi mind. Még tün-dérszép Ilona is. Már csak mi ketten maradtunk jótündérek. Királyunkról és feleségéről semmi hír. Elérni őket nem lehet.
– Ennek véget vetek. Utánajárok ki okolható e rémtettekért. Felkeresem Oberont, királyunkat is. Szomorú hírt neki is hallania kell. Legyen bármily messze, csúf tettekről értesítem. Figyelj rám, Isolda! Este a tónál megtalálsz, a Hold hídján érkezem. Addig is vigyázz magadra, rejtőzz el jól!
–Vigyázni fogok, jó Lysander. Holdtöltekor a tónál várlak.
Erdei otthonát hátrahagyva, szelek szárnyán távozik. Utána mi maradt; a hajnali eltaposott har-mat. Isolda félve bújik a fa odvába, igyekezve kipihenni az éjszakai fáradalmat. Mélyen alszik, még akkor is, amikor egy vékony kötél szorosan ejti foglyul, nem eresztve őt el többé. Riadtan sikolt fel. Szeme előtt egy arca felé közeledő buzogány képe, élete utolsó emléke.
Halovány felhők állják útját a csillagoknak, távol tartva fényüket az erdő közepén lévő tótól. A Hold is ott bújik mögöttük valahol. Nem rég még narancs színben kelt fel a föld rejtekéből, mostanra ezüstösen tündököl az égen. Lágy fuvallat, felhők rebbennek széjjel, a tó vizén a Hold hídján karcsú férfialak közeleg. Partra lép, nyomában egy csepp víz sem merre lép. Kíváncsian tekint körbe, kit várt, sehol nem látja.
A sűrű, sötét erdő felé mereszti tekintetét. Nem lát mást mint a fák, bokrok suhogó levelét. Apró rovarok, piciny állatok nesze hallatszik. Nagyobb állat nincs most itt. Furcsállja, nem érti. Isoldának rég itt kellene lenni. Körbejárja a tavat, Isolda nyomát sehol nem találja. Egy fürt haj a földön, is-merős, ezért közelebb hajolva veszi szemre. Tündöklő feketeszín, mely az éji fényt tükrözve vissza-veri. Ilyen haj csak egy volt a földön, mégpedig Isoldáé.
Ág halk reccsenése riasztja meg, zavaros gondolatai szertefoszlanak. Robosztus emberalak lép ki a cserjék rejtekéből. Léptei keltett zaja bántja Lysander fülét. Nincs más lény, mely két lábon jár és ekkora lármával képes taposni a földet, mint az ember. Mi dolga vele, nem érti. Rég nem keresték már e ormótlan teremtmények társaságát. Kincset akar vajon? Azt ugyan ma nem kap. Bosszús na-gyon Lysander, bűbájt bocsát a közeledőre, melytől majd a lábai előtt hajlong, lesve minden kíván-ságát. Egyre közelebb ér az ismeretlen, már szagát is jól érzi, bűbája miért hatástalan, nem érti. Szőke hajú ifjú áll tőle pár méterre, ajka résnyi mosolyra áll, kezében feltekert kötél lóg. Furcsán fényes, esése selymes. Az egyetlen dolog ami egy tündért képes fogva tartani. Szűzlányhajból font kötél.
– Azt gondolod hagyom magam megkötözni? Nem tudom, társaimat mily módon vetted rá, én biz nem hagyom magam.
– Csak szeretnéd – fröcsögi a szavakat a férfi. A kötél kihull a kezéből a földre. Iszákja mélyére nyúl. Lysander döbbenten mered rá, ereiben meghűl a vér. A férfivállán lévő iszákból egy fémesen csillanó fa kerül elő, ágai közt egy angyal.
– Azt honnan szerezted? Az nem lehet? A rézfán fütyülő rézangyal! Rég elfeledett város mélyén hevert, ember nem képes eljutni oda. Mégis hogy?
– Pedig sikerült megszereznem – kezdi maró gúnytól csöpögő szavakkal. – Atlantisz mélyén he-vert. Ostoba sellőitek segédkeztek felhozni, miután meggyőztem őket, a jó tündéreket a gonosz ül-dözi. A sok rémséget, a sötét lelkű tündérek végzik. Bizonyságul Oberon gyűrűjét mutattam fel. – Lysander eddig is fehér arcából a maradék szín is kifut. Az ember szavai nem jelentenek mást, mint a Tündérkirály és asszonya, Titánia halálát. A férfi folytatja mondandóját. – Megtiszteltetésnek vet-ték, hogy engem segítettek.
Lágyan az angyalba fúj, a tópartot bódító dallam tölti be. Lysander, bármennyire is küzd, gúzsba köti az évezredes dallam, mozdulni egy tapodtat sem képes. Mozdulatlan testtel nézi végig, ahogy a szikár arcú férfi alaposan megkötözi. Mire a bódítóvarázs elillan, keze és lába szorosan megkötve a Szűzlányhajból font kötéllel. A férfi szemeibe néz, a lélek tükrébe. Semmit nem lát benne csak ürességet. Színe sem volt a szemének. Egyedül a mélységes üresség néz vissza rá.
– Hiába is próbálkozol szemmel elvarázsolni. Első dolgom volt a csalárd varázslatotok ellen vé-dekezni. Lelkemet Lucifernek adtam, hüvelyét izzó katlanba dobtam.
– Mivel vagy képes megölni a tündéreket?
A férfi elővesz zekéje rejtekéből egy üvegfiolát. Benne ezüstösen csillogó folyadék. Lysander megrökönyödve nézi, szemében a könnyek lassan, peregve arcára gördülnek.
– Tündérkönny – szakad fel a sóhaj Lysanderből.
– Igen, az – vigyorog tele arccal a férfi.
– Miért gyűlölöd ennyire a tündéreket?
– Nem emlékszel apámra, igaz? A jó István gazdára, Penyebabnya határában?
– De emlékszem. Arra nem, hogy jó gazda lett volna. Állandóan a testvérei ellen volt. Amikor csak tehette, ártott nekik. Én a testvéreinek segítettem azzal, hogy varázst küldtem rá. Nem tudott többé hazudni, az igazat kellett mondania.
– Arra nem gondoltál, ha hazugságokból lett gazdag, az igazmondásával elveszti mindenét?
– Elvesztette a vagyonát, az életét nem. Mi fontosabb lehet az életünknél? – hitetlenkedve hall-gatja a férfi szidalmazó szavait, akit látszólag az anyagi javak elvesztése érdekel, a lelki üdve nem. Szavai nem maradnak hatástalanok, a földről felpattanó ember, arcán kegyetlen dühvel lép felé.
– A gyerekeink élete, te mocskos szemét! – üvölti, közben buzogánya feje fölé emelkedik, ha-talmas erővel csapódik Lysander fejébe.
Csontszilánkok és agyvelő repül szanaszét.
– Apám a gyermekeiért tett meg mindent. Hosszú éveken át éheztünk, mert becsületes volt. Egy nap, portyá-zók raboltak el engem, váltságdíjat követelve. Apám szegény volt, nem tudott fizetni. Az életemért sarcot kértek. Évi tíz arany. Apám robotolt, éjt nappallá téve próbálta megtermelni az évi tíz arany sarcot, miközben a többi kistestvérem éhezve, betegen nyomták az ágyat. Ketten közülük meghaltak a télvíz idején, mert nem maradt semmi, amivel a kirurgusnak fizethetett volna. A táltos meg csak a száját tátotta, a maradék tyúkunkat fogyasztotta. Apám testvérei rá sem nyitottak egyszer sem. Mi-kor segítségért ment, vasvillával kergették el. Ezért kezdett el csalárd módon élni. – Keze újra és újra lendül. – Mindent feláldozott a neki legfontosabbért. Még a lelkét is eladta tán az ördögnek, hogy a gyerekeit és szeretett feleségét élve lássa. – Mikor a testből már csak egy pépes húskupac marad, fáradtan guggol le mellé a földre. – Én tíz évig voltam fogságban a portyázóknál. Rám ragadt ez meg az. Így tanultam meg mindent, s lett belőlem Tündérvadász.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Tetszett!
Nagyon tetszett a történet, egy mondat pedig különösen megfogott. „Mikor még a nappal virgonc erdőlakó alszik, az éjszaka osonó már pihenni tér.”
<3