Az öreg költő még a régi matériából készült, elnyűhetetlen volt. Minden reggel elballagott a közeli kisboltba, kiflit vett, hármat, meg egy tejfölt. Sanda pillantásokat vetett a tömény italok katonás soraira, aztán elfordította a fejét. Ilyenkor a kopasz foltra fésült hajtincs kicsit kacéran félre billent. Néhányan köszöntek neki, ő pedig fejbólintással viszonozta. Azt gondolhatták, gőgös, pedig csak elfelejtette betenni a műfogsorát. Azt majd olyan 10 óra felé, amikor – jó idő esetén – elsétál a parkba, és lejátszik egy-két sakkpartit. Június van, hát újra június – gondolta kicsit ingerülten. Régen mennyire várta! Minden könyvhétre megjelent néhány verse a legjobbak között, ott sorakoznak a faragott könyvszekrényben, az elsők borítója már megsárgult, a lapok halkan zizegtek, mint az őszi levelek, ha nosztalgikus hangulatában néha belelapozott. Háromszor önálló kötettel is kirukkolt.
Az elsőnél úgy állt a sátor előtt, mint egy büszke apuka a szülőszoba folyosóján. Hát megszületett – futott át akkor rajta a gondolat, és szerette volna megsimogatni a könyvhalmot. Aztán árnyékba húzódott, és figyelte, hányan állnak meg, fogják kézbe az elegánsan keskeny kis kötetet, és főleg, hogy hányan veszik meg. Nem voltak sokan. Sőt, ha őszinte akar lenni magához, két elegánsan öltözött nőn kívül senki. Egy könyv, egész délelőtt! Elszörnyedt, vigasztalta magát, hogy majd másnap. Vagy utána. Most még csak nézelődnek, de addigra rájönnek, hogy ki is ő, és mit alkotott! Dél elmúlt, amikor sajgó derékkal és átázott, csatakos ingben bement a patinás cukrászdába, és aprópénzét gondterhelten számolgatva kért egy limonádét. Senki nem ismerte fel, a pincérnő közömbösen vette fel a rendelést, és amikor nem kért mást, sanda kis félmosollyal megrántotta a vállát. Lassan szürcsölte a hideg italt, nézte a hullámzó tömeget. Volt, aki hatalmas szatyorban cipelte diadalittas könyvvadász mosollyal a zsákmányt. A nagy írók és elismert lírikusok persze ott ültek az árnyékot adó csíkos ernyős asztaloknál elegáns nyári öltönyben és magabiztos mosollyal dedikáltak. Őt nem kérték fel, a kiadó is kicsi volt, amelyik végül hajlandó volt felkarolni az ő verseit, s csak egy asztalkát kapott itt a téren. Talán valamiféle jótékonyságból. Még most, ennyi évtized után is heves gyomorfájást érzett a megaláztatástól. Amikor vége lett a könyvek és az alkotók ünnepének, a kiadó adott neki ötven könyvet, hogy próbálja elsózni, ez a honorárium, és kitessékelték az irodából. Aztán más szelek kezdtek fújdogálni, s ő megtanulta, hogyan kell helyezkedni, mit kell írni, melyik szerkesztőség ajtaján érdemes kopogtatni. Vagy megsértődök, vagy írok és élek – gondolta akkoriban, és egy pár év múlva már ő is ott ült egy nagyon jó helyen, közvetlenül a szabadtéri színpad mellett felépített pavilon asztalánál. Megzenésített verseit egy feltörekvő gitáros és egy csinos miniszoknyás lány adta elő, később ő lett az első felesége. Jó évek, sőt évtizedek jöttek. Alkalmi versei mindig megjelentek a közkedvelt irodalmi lapokban, persze nyomtatásban, akkor még sehol se volt ez az újféle módi. Nem jutott eszébe ez a kifejezés, de nem is törte rajta a fejét. Messzire elkerülte a teret. Már régóta nem ment ki, a kiadók és szerkesztőségek elfelejtették, egyszer megtalálta a könyvét – a másodikat – egy antikváriumban. „Selejtezve” – ez volt belepecsételve, valami kis kerületi könyvtárból került eladásra. Megvette, aztán beledobta az első kukába. Amikor erre gondolt, már nem is fájt. Az árnyékos kis mellékutcában osont, a tejföl csöpögni kezdett, távoli zeneszót sodort felé a szél. Megállt egy kirakatnál, kicsit behúzta a hasát, úgy nézte magát oldalról, lehúzgálta a kabátját. Ki kéne mennem, megnézni a felhozatalt , kézbe venni néhány könyvet, beleszagolni, átpörgetni a lapjait – sóhajtotta. Aztán legyintett, két vihogó kamaszlány nagy ívben kikerülte.
Egyidős vagyok a könyvhéttel – nézett megdöbbenve egy félig leszakadt plakátra. Egek, én is betöltöttem a 87-et! Leült egy kopott padra, túlságosan melege lett, fehér karikák kezdtek pörögni a szeme előtt, a tejföl cseppjei – futott át rajta a gondolat. S elhatározta, ha hazaér, megírja. A tejföl fehér csöppjei, ez lesz a címe. Aztán szól a dédunokájának, tegye fel a gépre. Online – jutott végre eszébe a szó. Aztán lassan felállt, és elindult a tér felé. A szatyrot ott hagyta a padon.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.