/

Úriemberek egymás közt

Csálingerek (3.)

31 olvasó

A 90-es évek közepére, az első szabad választások után 4-5 évvel már végleg maga alá gyűrte az országot a vadkapitalizmus korszaka. A rablóprivatizáció keretében már javában zajlott az állami cégek elherdálása és kifosztása, az egykori elvtársak urakká és üzletemberekké avanzsáltak, zavartalanul, lekenyerezett állami és rendőri vezetők asszisztálása mellett folyt az olajszőkítés, különböző maffiacsoportok járták és uralták az éjszakát áldozatokra lesve. Mindeközben tömegek váltak kisemmizetté, munkanélkülivé, vagy a szó szoros értelmében véve nincstelenné. Azon keveseknél pedig, akik ezen vadkeleti idők nyerteseinek mondhatták magukat, legtöbbször bebizonyosodott, hogy a hirtelen jött sok pénz nem feltétlenül jelent jellembéli gyarapodást is. Sőt, a kulturáltság, a jólneveltség, a jó ízlés és az intelligencia sem áll egyenes arányban a bankszámlán nyugvó, vagy a párnacihában rejtegetett összeg nagyságával.

A Kispesti Halásztanya főpincére dúlva-fúlva rohant át az esküvőre előkészített, megterített hatalmas termen, mérgesen berúgta a vendégtér és a tálalóhelyiség közti lengőajtót, és lerogyott az ott lévő székre. Ezt követően egy hangos, hosszas monológba kezdett, amelyben az egyik örömapáról adott egy röpke, ám felületesnek és hízelgőnek semmiképpen nem nevezhető jellemrajzot. A szűnni nem akaró, obszcén kifejezésekkel tarkított szóáradatot a tálalópult mögött lévő konyhában négyen hallgatták igen nagy érdeklődéssel, az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül.

– Halljátok ezt? Mindjárt felrobban! – mondta a séf, a visszaszorított nevetéstől elcsukló, nyüszítő hangon.

A mellette dolgozó két szakácstanuló és az egy szem konyhalány már szintén alig bírta türtőztetni magát. Apró, rövid, furán röfögő orr- és szájhangok és hevesen rázkódó felsőtestük jelezte egyre reménytelenebb emberfeletti küzdelmüket. Majd egyszer csak egy ideges hang hallatszott a tálaló felől, immár őket szólítván meg:

– Persze, mulassatok csak nyugodtan! Ne tartsátok vissza, mert még a végén összeszarjátok magatokat!

A kissé ingerült felszólítás hatására a konyhában végleg elszabadult a pokol. A séfből és három beosztottjából egyszerre szakadt fel az ordenáré, visítozó röhögés. A séf, miután kikacagta magát, az egyik hűtőláda mélyéről egy üveget húzott elő, majd a tálalópulton kihajolva meglóbálta a zaklatott lelkiállapotban lévő főpincér előtt.

– Gyere, Sebikém, ettől majd megnyugszol! Tavalyi főzés, isteni lett! Hozzál ide két féldekás poharat meg egy üveg sört nekünk!

– Látom, tudod, mire van szükségem – mondta a főpincér. Letette a két féldecis poharat a pultra, és két nagyobb pohárba kiöntve megfelezett egy üveg sört. – Na, isten-isten! Csak ezt az estét túléljük valahogy!

Az örömapa aznap is kora hajnalban kelt, mint mindig. Rövid, katonás utasításokban közölte a melósaival az aznapi teendőket, majd egy pányvás IFA teherautóval, egy sofőr és egy rakodó kíséretében a nagybani piac felé vette az irányt. Ott elrendezte az üzleti ügyeit, és mikor a kora reggeli órákban ismét hazaért, úgy döntött, hogy ledől és szunyókál még egy-két órát. Nagy nap ez a mai, ma mindennek tökéletesnek kell lennie! – gondolta magában. Majd tovább filozofált: Nem azért gürcöl nap mint nap, hogy az egyetlen leányát ne tudja tisztességes módon férjhez adni. Ej, ha belegondol, hogy az apja, aki még egyszerű napszámos volt – és akiből azért csináltak anno téeszelnököt, mert a régi padlásseprésekben segédkezett –, most milyen büszke lenne rá, ha még élne! Most, hogy a kollektív időknek is vége szakadt, majdnem az összes régi, zsíros parasztcsalád földje az ő tulajdona. Mert az élet végül mindig igazságot szolgáltat annak, aki megérdemli, és tesz is érte! Végül aztán ezek a jóleső gondolatok pár perc alatt álomba ringatták.

Mikor megébredt, már az ágya mellé volt készítve az ünneplő ruhája. Kiment a fürdőszobába, megmosakodott, megborotválkozott, és mire visszaért a hálószobába, már rendben be is volt vetve az ágy. Egy-két perc múlva a felesége nyitott rá.

– Szívem! Biztos, hogy ezt az öltönyt akarod felvenni a lányunk esküvőjére? Ne vegyem elő inkább a rendeset? – kérdezte félénken az asszonyka.

– Jaj, hagyjál már békébe! – förmedt rá az örömapa a nejére, miközben egy szál alsógatyában állva az ingét gombolgatta. – Ez neked mitől nem rendes? Nem fogom a másikat felvenni és kész! Nem azért keresem a pénzt, hogy még csak divatosan se járjak! Megengedhetem magamnak, vagy tán nem?

Az asszonyka ijedten bólogatott, majd kisomfordált és gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. Az öltözködés végeztével az örömapa a hálószobaszekrény ajtaján lévő tükörben nézegette magát. A látvány, ami a mágikus üveglap mögötti világból visszaköszönt rá, elégedettséggel töltötte el. A halványzöld, élére vasalt nadrág, a citromsárga ing és a sötétbordó, narancssárga díszzsebkendővel ékesített zakó harmóniája valósággal lenyűgözte.

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem! Ki a legfajinabb ebben a községben? – idézte egy széles mosollyal a Grimm testvérek meséjének híres sorát szabadon átköltve. Majd saját humora zsenialitásának adózva egy hatalmasat nevetett.

Miután felöltözött, leszaladt a hatalmas kockaház lépcsőjén, az előszobában belebújt a cipőjébe és bekiabált a konyhába a feleségének, aki éppen kávét főzött:

– Fél háromkor a házasságkötő terem előtt találkozunk. Ott legyetek időben!

Az asszonyka egy csésze kávéval a kezében kirohant az előszobába, és mikor megpillantotta férjurát a divatos öltözékben, egy pillanatra elakadt a szava. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy most sírjon-e, vagy nevessen. Mivel inkább utóbbira érzett ellenállhatatlan késztetést, gyorsan visszarohant a konyhába, hogy a veszekedést és a botrányt megelőzve lecsillapítsa kitörni készülő érzelmeit. Végül minden erejét összeszedve kiszólt az előszobába élete párjának:

– Hova rohansz annyira? Nem iszod meg a kávédat?

– Most erre nincs idő! – vágta rá a férje ellentmondást nem tűrően. – Sietek be Kispestre, a Halásztanyára, hogy a csálingereket eligazítsam.

– Mi dolgod neked ott? Tán fel tudnak azok maguktól is teríteni – felelte az asszony.

– Francokat tudnak! Nem tudnak azok semmit! Ócska, pesti, kurafi népség az a legrosszabb fajtából! – felelte dühödten az örömapa, majd bevágta maga mögött a bejárati ajtót. – De majd én gatyába rázom őket!

A polgári és a templomi szertartás végeztével a násznép egymás után, szép sorban szállingózott a lagzi helyszínére. Az örömapa érkezett elsőnek, és hangos, pergő utasításokkal dirigálta az ültetési rendet. Tette mindezt oly módon, hogy füttyentgetett, csettintgetett a rohangáló pincéreknek, miközben rövid, parancsszerű mondatokkal ugráltatta őket. És ezekből a felszólításokból bántóan hiányoztak az olyan kifejezések, hogy: kérem, legyen szíves, köszönöm. Miután a lakodalomra érkező sokaság elfoglalta a helyét, az örömapa a főpincér elé lépett.

– Na, akkor most elmondom, hogy lesz itt ma este! Az esküvői menü árában már megállapodtunk a maga főnökével, de azon felül itt bárki bármit kér, legyen az étel vagy ital, azt maguk kiviszik neki. Ez itt az én lányom esküvője, mindenki egyen-igyon annyit, amennyi beléje fér!

– Úgy lesz, ahogy akarja – felelte a főpincér.

– De nem ám csak úgy kiviszik, hanem előtte szólnak nekem, hogy miből mennyit kértek! Mert én is írni fogom külön, magamnak. Azért, mert sok pénzem van, nem kell engem hülyének nézni! – mondta az örömapa a kelleténél jóval ellenségesebb hangsúllyal.

– Nyugodjon meg, kérem! Minden az óhaja szerint fog történni.

– Hát még szép! Különben olyan hacacárét csapok itt, hogy összedől az egész csárda! – vetette oda az örömapa, majd sarkon fordult és otthagyta a főpincért.

A közelben tüsténkedő fiatal pincértanuló, aki végighallgatta diskurzust, a főpincér mellé lépett, és halkan, csüggedten csak ennyit mondott:

– Nagyon félek, főúr! Hogy fogjuk túlélni ezt az esküvőt?

A főpincér fortyogó érzelmeiből felocsúdva csak pár másodperc múlva kérdezett vissza:

– Mit is mondtál, fiam?

– Csak azt akartam mondani, hogy piszok nehéz esténk lesz.

– Az lesz. De legalább ti, fiatal kis bikák, most megtanulhatjátok, hogy kétszer is gondoljátok meg, kinek a lányát csináljátok fel – mondta a főpincér atyai hangon, miközben a fejével a menyasszony felé intett, akinek fehér ruhája alatt már erősen gömbölyödött a pocakja. Majd egy diszkrét kézmozdulattal az örömapára mutatva még hozzátette: – És, fiacskám! Ha csak egyszer is meglátlak egy ilyen zakóban, a kocsi után kötlek és végighúzlak az Üllői úton!

A lakodalom végén, hajnalban, mikor már az utolsó vendégek is távozni készültek, a már erősen kapatos örömapa a számlát kérte. A főpincér odament az asztalához, majd udvariasan megkérte, hogy fáradjon át vele a különterembe. Ott hellyel kínálta, majd egy perc türelmet kérve kiment, és kisvártatva egy tálcán két pohár whiskyt hozott a legdrágább fajtából.

– Ugye nem sértem meg, ha meghívom egy italra? – kérdezte a nyájasan az örömapától.

– Hát, ööö, nem… persze, hogy nem – felelte az örömapa kissé zavartan.

– Köszönöm! – hálálkodott a főpincér, majd az egekig dicsérte az ifjú párt, a násznépet, és magát az örömapát is, akinek végül a poharát koccintásra emelve gratulált.

– Köszönöm! – mondta ki a bűvös szót az örömapa, aznap talán először. – De szeretnék fizetni, mert mindjárt itt van értünk a kocsi.

– Természetesen! Nos, minthogy az esküvői vacsorát, a menüben foglalt italokat és az éjféli töltött káposztát már előre kifizette, csak a különfogyasztással van dolgunk. Ön is írta a rendeléseket, ugye, ahogy azt az elején megbeszéltük?

– Hát persze! Itt van minden a papíromon – felelte az örömapa elégedetten.

– Remek! – válaszolta a főpincér, majd elővett egy számológépet. – Akkor kérem, hogy segítsen nekem!

Egy árlapot, egy darab üres papírt és egy tollat az örömapa elé csúsztatott, majd így folytatta:

– Arra kérném, hogy az italok, kávék és a külön kikért desszertek és savanyúságok neve melletti strigulákat számolja össze a saját papírján és közölje velem!

Az örömapa a papír fölé hajolt, és gondosan, a strigulákat ötösével vízszintesen áthúzva, elkezdte összeszámolni őket. Majd miután az első tétellel végzett, a főpincérre nézett és már mondta is az eredményt:

– A kisüveges Heinekenből volt 113 darab.

– Köszönöm! Mennyi is szerepel ott az árlapon a 0,33-as Heineken mellett? – kérdezte a főpincér, mintha nem tudta volna már az egész étlapot betéve.

– 95 forint – felelte az örömapa.

– Köszönöm! Szóval akkor 113 kis Heineken, 95 forintjával – mondta a főpincér, miközben a számológép gombjait nyomogatta – az annyi mint 11 685 forint – majd a számológép kijelzőjét az örömapa felé fordította. – Kérem, írja fel arra lapra, amit az előbb adtam!

– Sima feketekávéból volt 152 darab – folytatta az örömapa –, darabja 32 forint.

– Köszönöm! Akkor az annyi mint 5 504 forint. Írja sorban egymás alá, legyen szíves!

Így közösen számolva, sorban végigvették az összes tételt, és mikor a végére értek, a főpincér az örömapa elé rakta a számológépet.

– Akkor most kérem, hogy adja össze az összegeket, melyeket felírt!

Az örömapa pár perc küszködés, számolgatás után felírta a lap aljára a végösszeget, majd a főpincérhez fordult.

– Nekem ennyi jött ki.

– Akkor annyi a számlája, uram.

– De hát, nem akarja maga is átszámolni? – kérdezte az örömapa csodálkozva.

– Na de kérem! – felelte a főpincér. – Én úgy látom, hogy ön egy úriember, és remélem, hogy ön is hasonlóan vélekedik rólam! Ugye nem tévedek?

– Nem hát, persze! Én is úgy gondolom, hogy maga is az – felelte az örömapa zavarában.

– Hál’ Istennek! Ezt igazán jólesik öntől hallani! Nos, én úgy vélem, hogy úriemberek között a bizalom alapvető kell, hogy legyen. Ezért teljesen szükségtelennek tartom, hogy ön után számoljak, mert ezzel csak megsérteném.

Az örömapa, a főpincér szavaitól immár teljesen lefegyverezve, kissé meghatottan, de megdicsőülve nyúlt a zsebébe, és a szóban forgó végösszeget busás borravalóval megfejelve számolta le a annak kezébe.

Mire begördült a kocsi, ami őt és a feleségét hazaszállította, már világosodott. Az örömapa elégedetten dőlt hátra a kocsi hátsó ülésén, mit sem sejtve az ármányról, melynek áldozata lett, és amiről a kedves olvasó egy röpke fejszámolás vagy egy számológép által könnyen leránthatja a leplet. Az élet szépnek tűnt, a lányát végre férjhez adta, és egyelőre arra a fránya másnaposságra sem akart gondolni. A fáradtságtól és a mámortól le-lecsukódó szemmel az út menti tájba révedt.

Ej, micsoda nap volt ez a mai! Bárcsak az apja láthatta volna mindezt! Most biztosan nagyon büszke lenne rá – gondolta magában, majd szépen, lassan elnyomta az álom.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft