1956 Mecseknádasd
Az éjszaka, ártatlansággal lepte be házunkat, s közben füzérként díszítette gyászoló fekete kapunkat. Pelyhedző bánata fékezhetetlenül lehullott ma ránk, s a múlt tétova vallomására sarjadt. Rémes álom tárta ki könnyes szemem. Apám hajolt fölém és meleg szeretete nyugalomra intett. Szemébe néztem mélyen és úgy éreztem végre megértettem, ami ott mélyen elbújt. Keserűség és boldogság vére menő harca alázatosságot ábrázolt. Kósza összetekintésünk mély nyomot hagyott bennem és sose feledem. Ha szeretet megfogható lenne, akkor ott megmarkolom, és sose engedem el. Fogta a gyapjút, ölébe terítette és mélybe zúduló titkot rejtő keze közé húzott, és onnét csendbe figyeltük a gyönyörű fehér pelyhek szép egymásba borulását.
Keserű titok mely felkarján egy ádáz kor szimbóluma.
Nulla.
Mint kínzó pecsét örökké ott ragadt. Borzalmas és fájdalmasan sötét múltját akkor még nem érthettem, hisz ifjú leány voltam, de szemének szikrázó vallomása elmesélte.
Elmesélte mit élt át az úton, mely ide vezette hozzám, hogy együtt megélhessük a sötét szomorúságát, mely a fénylő boldogságába tart immár.
Mária vagyok, a te leányod.
1944 Budapest
Teljesen kimerülten vánszorogtam a kihalt utcán, az alvás olyan erősen akart magához ragadni, hogy percekre feladtam a küzdelmet ellene. Sorsom kilátástalan és érdektelen semmiségnek tűnt csak. Már attól sem féltem, ha rám találnak. Nem akartam én már semmi mást, csak melegben nyugovóra térni. Homályba borult látásom, a lebombázott, füsttől sarjadó épületek mellet elhaladva végre megpillantotta a hangárt. Azt az erőt mely odavonszolt, már nem tudom honnét nyertem. Belépvén mindenhol takaró melegébe bujtatott alakok domborultak. Szemem a sötétség sóvárgásába borult, testem erőtlenül a földbe mélyedt. Álmok a közelembe se mertek merészkedni aznap éjjel, tudták, hogy nincs mit mondaniuk most nekem. Mély alvásom közelébe csak a hideg próbált befurakodni, a mellettem fekvő takarója akadt a kezembe. Nem kérte vissza, nem kérdeztem miért, csak hálás voltam.
A nap első sugarai kezdtek beszűrődni, a szememet résnyire tudtam csak kinyitni. Semmi mozgás. Megbököttem a mellettem lévő pajtit, akinek a takarómat köszönhettem az éjszaka folyamán. Kihűlt, élettelen teste megrázott és egy pillanat alatt kijózanított.
Halott.
Lelke most már egy szebb helyen csatározik és nem a földi ember béklyóit állítja karóba olyan emberekért, akiket sose ismert, s csak azért, hogy a családját, szerelmét vagy éppen a saját életét védje meg, egy jobb világ reményében. Felálltam és körültekintettem, a hideg, ami a helységben volt, nem fogható időjáráshoz. Emberi tetemek faltól-falig.
Halott mindenki.
Ott álltam élve, élettelenül.
Harsány érthetetlen szavak törték meg gyászos csendem. Féltem attól, hogy testközelből fogom hallani egyszer ezt a kopár nyelvet, hisz tudtam milyen következményei lehetnek, ha egyszer a fülembe cseng majd.
Mennyország vagy az élők pokla, melyet „Málenkij robotként” mesélnek.
Onnan a pályaudvarra vittek. Katonák, s nők félelemtől sarjadó tekintettei. Ott már tudtam, hogy valamilyen módon meg kell szökjek.
Mert inkább a kockázattal járó halál félelme, mint a hitbe kapaszkodó reménytelen senyvedés.
Szeparálva helyeztek el minket a vagonokba. Amikor megindult a vonat akkor tudatosult mindenkibe, hogy jövőnk kétely és fájdalom. Remegő lábú katonák vettek körül, volt akit a sírógörcs kerülgetett. Telis teli vagon, oly üresnek és lelketlennek hatot. Jeges leheletünk tüzes vallomása segítségért imádkozott. A kezdeti ijedelem után a lehetséges szabadulási esélyeinket firtattuk. A legkézenfekvőbb ötletnek a vonat padlójának felfeszítése tűnt. Többen féltek attól, hogy bajba sodorjuk ezzel őket, de mi erősen hittünk benne, hogy nem így lesz.
Mert hinni a jelenbe sokkal erősebb dolog, mint hitetlenül sodródni a jövővel.
Neki is láttunk mindenféle eszközzel a tervünknek, ami néhány óra után sikeredett is. Már csak az alkalom kellett és az, hogy ne bukjunk le addig.
Szolnoknál állt meg a vonat legközelebb az újra rakodás miatt. Csak bízni tudtunk abba, hogy ne vegyék észre a menekülő utunkat. Körülbelül két óra állás után indult útjára hitünk. Én ugrottam harmadiknak. A vonat egyre távolodott miközben fékezhetetlen futásom közbe párszor hátra tekintettem. A közeli erdőbe tartottam. Kifulladásig szaladtam. Öt óra járásnyira jártam már, mikor sötétség kezdte rám húzni titokzatos leplét. Mint a három királyokat vezeted vala, nekem is mutattad utam. Végtelen pusztaság, egy tanyát kínált bevetetlen ágyamnak, meleget remélve a jószágok rózsás bukéja mellett.
Reggel egy leány talált reám, miközben a malacoknak hozta a reggelire valót. Malac voltam én is. Belül a szőkés hazafiatlansága mardosott. Ide való vagyok közétek állataim, vagy még ide se. Szegény lány mikor észrevett rémületében apjához loholt. Nem futottam el, bár meg tehettem volna, valamiért azt éreztem, hogy maradnom kell. Szerencsémre, kedvességre leltem, ugyanis történetemet halva megértő fülekre találtam. Meleg ruhával és pár napi élelemmel távoztam tőlük, nem akartam én bajt hozni senki fejére.
Kalandos utam tovább vezetet; szekérrel, lábammal, erdőkön, mezőkön át. Mikor is a következő nagy akadályomba botlottam. Át kellett valahogy jussak a Dunán. A hidak sűrű tüzes őrzés alatt álltak. A nagy folyó jeges tekintette egyre jobban befagyasztotta a hangulatomat. Szerencsémre és bátorságomra egy halásszal meg tudtam egyezni, hogy csónakjával csempészen át.
Több napos haza utam végeredménye, hogy hazajutottam. Ami annyira tekintélyes diadal, mint amennyire komor gyalázat. Viszont a családi szeretet és a szemükbe lobogó boldogság elfeledtették minden borzalmat, aminek kitesz az élet jelenbe forgatott balgasága. Lelkem rút, s testem tisztátlan, de a szeretet megtisztít, és lelkemet büszkévé teszi.
Rejtekhelyemül; napközben az aranybánya, éjszaka az otthon melege szolgált.
Egyre szorítóbban nyomta terhét a falura az orosz jelenlét, de ingázásom kisebb-nagyobb sikerrel működni látszódott. Egy bizonyos esetig, mikor is igen nagy hibát vét a megszokás, ami ugye egy idő után nyugalom medrébe mártózik kéjes boldogságában.
Egy csenevész napon történik szeretet otthonomban, mikor a fák már ugyan új levelüket kezdenék lassan növeszteni, de még a sötétség azért korán érkezik, egy súlyos titokzatos árulással a derekán.
A sparhelt tetején már megfőtt a bab, a belsejébe meg már csak melegen tartás végett volt bent a héveklész*. Attól srégen a sarokba volt az ágy, amin feküdtem. Mellette a falon lévő házi áldást a pislákoló gyertyák épp annyira világították meg, hogy romantikus volt olvasni. Az ágy mellett folyosóra vezető utat egy csipkés függönyös ajtó választotta el a konyhától. Vele szemben a bejárati ajtó, jobbra tőle egy szoba és úgy egymás után a többi szoba. Az asszony éppen befejezte a tálalást az asztalon, amikor kopogás érces vaskos hangja hallatszódott be az ebédlőbe. A megfagyott levegőt, csak a kétségbe esett egymásra nézésünk súlyosbította.
Ilyen későn senki nem szokott már idelátogatni hozzánk! – gondolhattuk mind a ketten magunkban.
Újabb kopogás, melynek hangja vészjóslóbbnak hatott, mint az első.
− Nézd meg ki az. Én elbújok az első szobába. Ha veszély van, akkor a hátsó szoba ablakán fogok távozni. Persze csak abban az esetben, ha az lehetséges valamelyest. – vázoltam fel gyors tervemet.
Miközben megindult a bejárati ajtó fele, vele együtt surrantam át az első szobába. Rásimultam az ajtóra és hallgatózni kezdtem. Az elég nehezen átszökő hangokból megkönnyebbülésemre a szomszédasszony hangját véltem felfedezni. Megnyugodtam egy pillanatra, de sajnos csak annyira, mert az asszony nem úgy tűnt mintha sietne haza, ugyanis be nem állt a lepénylesője.
− Te, Mári! Nem invitálsz beljebb engemet, lefagy itt kint az ülepem? – szűrődött be a fenyegetettséget idéző selymesen karmoló női hang.
A skúló állt meg bennem. Mit akar ez itt ilyen későn, mikor épp a meleg vacsorám fogyasztanám? – tettem fel magamnak kétségbe esett kérdésem, s miközben haragos gondolataim fortyogtak éhes gyomromban, nagy csendre lettem figyelmes.
Nesztelenség terhe mély és fedhetetlen tiszteletet mutatót, s a szavak újra értelmüket keresték, hogy legyen, miért kimondanunk őket. A sötétség a szobában, homályos szürkeségé fakult. A kályha adta meleg miatt újra éledt bogarak, ismét megfagytak.
− Te, Mári! Csak nem engem vártatok, hogy egyel több főre terítettél?
Elfogásom után Pécsre vittek fogságba. Nem túl nagy szigor mellett tartva, sűrű látogatást kaptam szeretteimtől. Itt voltam addig, még a háborús események valamelyest rendeződtek. Hazaengedtek és nem sokkal később, egy újabb gyermekkel áldott meg a teremtő, s kivilágosodott az élet sötétsége. Ugyanis értelmet adott minden küszködésnek. A gyermeknek a Mária nevet adtuk.
Napjainkban egy Mecseknádasdi öregek otthonában; mamám Mária szavai:
„Valójában, ha édesapám hős lett volna, akkor én most nem tudtam volna elmesélni neked ezt a történetet, mert őt idézve; a hősök azóta is a temetőben alszanak.”
Dédpapám emlékére, akit Wekler Antalnak hívtak.
__________________
*héveklész: sváb kelt tészta
[Beküldte: Dobos Attila]
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
