Utóirat a Renoiron

Zene az olvasáshoz:
httpsa://www.youtube.com/watch?v=z2e7oH1F7nI

Ez az írás a Rakéta Regényújság „Ön is lehet író” pályázatának díjnyertes munkája. A vastag betűs rész adott volt, befejezni tetszés szerint lehetett.

– Egy összejövetelen láttam meg. Emlékszel, vagy egy hónapja hivatalos voltam Brownékhoz, valami évforduló vagy családi ünnep volt, már nem is emlékszem.

– Tudom, én is ott voltam. Sőt, ha jól emlékszem, én vittelek oda. Akkor még azt sem tudtad, hogy Brownék a világon vannak.

– Na, szóval ott iszogattunk, amikor a szemem sarkából megláttam. Azt a ragyogást, azt a szépséget sosem felejtem el. Úgy döntöttem, az enyém lesz, bármi áron. Tudtam, hogy valahogy Brownékhoz tartozik, de semmi egyebet.

– És most mit akarsz tőlem?

– Segítened kell. Hónapok óta próbálok a közelébe jutni, de sehogy sem sikerül. Te régóta ismered őket, ha valaki, te közbenjárhatsz.

– Te nem vagy komplett. Én sütögessem neked a gesztenyét, égessem meg az ujjaimat, hogy aztán te bekaphasd. Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Tudod, hogy nem vagyok egy hálátlan típus. Ha megszerzed nekem, te is jól jársz.

– Egyetlen dologra vagyok hajlandó. Megadom neked, Brown titkárnőjének a titkos számát. A csaj valamikor velem futott, és biztos vagyok benne, hogy ha rám hivatkozol, szíves lesz hozzád.

– Hát persze! Tárcsázom a csaj számát – a mellesleg titkosat –, és érzéki hangon belebúgom, hogy miután Daniel barátom ráunt a kegyeire, haveri alapon átpasszolta nekem, mindennemű szolgáltatásaival egyetemben. A legjobb esetben is csak a fél rokonságomat hányja a szememre.

– Nézd, öregem, én nem diligyógyász vagyok, neked pedig most arra lenne szükséged. Rengeteg elintéznivaló vár még rám. Keresd meg a csajt személyesen, ha akarod, láthattad az összejövetelen. Igaza van az én barátomnak, rémlik egy fekete bombázó.

Daniel felhörpintette a maradék borát, elegánsan megtörölgette a száját, majd nagyvonalúan pénzt dobott az asztalra.

– A vendégem voltál, Rob. Sok sikert! – azzal fontossága teljes tudatában viharzott ki az elegáns étteremből, hogy a pár saroknyira lévő ügyvédi irodájában tovább turkáljon a város krémjének szennyesében. A megoldást valóban rám bízta, mert telefonszámot persze nem hagyott.

Nos, engem sem akármilyen iskolába járattak. Körülnéztem, majd felvettem a pénzt az asztalról, és intettem a fizetőpincérnek. Mire az asztalhoz ért, én már álltam, sőt türelmetlenül gyúródtam székem mellett, s mint váltófutó a botot, nyomtam kezébe a bankót „a többi a magáé” leereszkedő megjegyzéssel, és már sprinteltem is az asztalok között. Csak az utcán lassítottam.

Ami azt illeti, engem nem vár sehol bársonyszék, elit ügyfelek hada, de azért nem lehet okom panaszra. Csurran-cseppen némi pénz, ha nem is mindig a becsületes állampolgárok által jól kitaposott ösvényen járok. Hála művészeti ismereteimnek és gazdagék dagadó pénztárcájának, van mit a tejbe aprítanom. A világ minden tájáról dicsekedhetek barátokkal, akik tudják, hogy az itt-ott felbukkanó képekről, szobrocskákról, csetreszekről engem értesítsenek elsőként – sosem maradtam adósuk ezekért az apró szívességekért. Az én érzéketlen Daniel barátom is nekem köszönheti, hogy nappalijának falán egy eredeti Utrillo függ. Igaz, szegény fiúnak annyi érzéke van a művészetekhez, mint a ballábas cipőmnek, de imádja látni, amint vendégei sárgás színt öltenek a kép láttán.

De a fenébe most az összes Utrillóval, a világ minden pénzével! Egész nap nem tudok másra gondolni, mint Rá – magam előtt látom szabályos, érzéki arcát, lágy hullámokban leomló haját, gyönyörű testét. Ó, ha csak egyszer megérinthetném! Tartottam már a kezemben olyan táncoló Siva-szobrot, Ming-korszakból való vázát is, hogy a sok nagyfejű tudós kezét-lábát adná érte, ha csak egyszer rájuk pillanthatna. Mindez nem érdekel most! Teljesen megbolondultam! Hogy tud egy női test ennyire megbabonázni!? Nagy marhaság, hogy az ember mindenki problémáját orvosolni tudja, a saját gondjait pedig képtelen megoldani! Márpedig feltett szándékom, hogy ez a büszke szépség hamarosan engem tesz boldoggá.

Mélázva álltam a kirakat előtt, amikor megpillantottam üvegében egy ismerős nőt. Felém tartott. Illetve, ha precíz akarok lenni, az üzlet bejárata felé, amelynek kirakati tartalma ez idáig hidegen hagyott. Most élénk figyelmet szenteltem a próbababákra hajigált holmiknak, és arra gondoltam, hogy David barátom tehet nekem egy szívességet – és az nem Brown titkárnője telefonszámának a közlése. A kirakatüvegben felfedezett hölgy ugyanis nem volt más, mint a titkosított számú tündérke. Megvártam, míg bemegy az üzletbe, toporogtam még egy percig, majd, mint akinek megtetszett valami a zsúfolt kirakatból, belibbentem utána. Brown titkárnője épp egy kosztümmel a vállfán indult a próbafülke felé, hozzám pedig egy korosodó eladónő libbent, hamis fogsorát villogtató hamis mosollyal. Várakozón rám nézett.

– Tudja, hölgyem – kezdtem egyik lábamról a másikra állva – , kissé összekaptam a barátnőmmel. Szeretném valahogyan kiengesztelni, és mivel gyengéi a szép kosztümök…

– Igen, uram, értem. Szeretné a szép hölgyet meglepni valami különlegessel. Kérem, jöjjön velem, megmutatom a választékot.

– Nem, nem, köszönöm! Az előbb láttam egy hölgyet, aki kosztümöt ment próbálni…

Ahogy a fülke felé mutattam, a titkárnő már jött is ki az új kosztümben. Mit mondjak, nem volt utolsó látvány. Bíztam a csaj arcmemóriájának használhatóságában, no meg a szerencsémben, és a szolgálatkész eladóval a hátam mögött elindultam a divatos gönc felé.

Meghajoltam a titkárnő előtt, de mielőtt megszólalhattam volna, a műfogsor csattogni kezdett, és hosszas magyarázatba fogott haragvó barátnőmről, békülési szándékomról, miközben én pofátlanul méricskéltem a megfelelő helyeken domborodó, elegáns ruhát. Szememet továbbra is a kosztüm tartalmán tartva igyekeztem elállítani a jó szándékú szózuhatagot.

– Köszönöm, kedves hölgyem… de…azt hiszem, nem kell azt a békülést elkapkodni. Mégsem vásárolok most semmit. Kisasszony, önnek remekül áll ez a szín. Bocsásson meg tolakodásomért, de a szépségnek nem tudok ellenállni.

Újból meghajtottam magam / a fenébe, még kiújul a derékfájásom / , aztán hangos köszönéssel távoztam. A tarkómon felállt a szőr, ahogy a hátam közepében éreztem a csaj pillantását. Van ízlése az öreg Brownnak. Csoda, hogy az a tehén felesége még nem szekálta világgá ezt a csinibabát.

Szándékosan komótos tempót diktáltam magamnak. Jól számítottam: a csinos kis titkárnő utánam törtetett a tömegben.

– Uram! Hé, uram, várjon!

Körülnéztem, mint aki nem tudja, honnan és kinek címezték a felszólítást. Pihegett a csaj, mikor utolért, de ez ugyanolyan jól állt neki, mint az imént próbált kosztüm.

– Elnézést, uram… szóval… megvettem a kosztümöt.

Na, puff neki! Nem egészen erre számítottam. Kínlódva vigyorogtam.

– Valóban jól áll magának. Bizonyára a vőlegénye is ezen a véleményen lesz.

– Ó – kacagott fel – , ő biztosan nem. Ugyanis nincs.

– Akkor ez mégis az én napom! Volna kedve meginni velem egy kávét? – vágtam rögtön a közepébe.

– Tudja, nagyon ismerős nekem. Másként nem is álltam volna szóba magával.

Na, végre! Tényleg szerencsés ürge vagyok!

– Elképzelni sem tudom, hol találkozhattunk. Nyaralás, színház, mozi…? Üzleti ügy? Hol dolgozik?

– Mr.Brown titkárnője vagyok.

– Akkor megvan! Nemrégiben volt ott egy nagy banzáj.

– Úgy van, valóban ott láttam. Azzal a pojáca Daviddel jött. Hát akkor hol isszuk meg azt a kávét?

Jót vigyorogtam barátom rovására – talán jobb is, hogy nem ö adott ajánlólevelet a szép kis feketéhez.

Beültünk egy hangulatos kis presszóba. Aztán másnap, sőt harmadnap is. Ezt követték a közös ebédek, hetek múltán a vacsorák, aztán már nemcsak az asztalt osztottuk meg egymással. Ez idő alatt egyre többet tudtam meg Brownék szokásairól, időbeosztásáról, Brownné fogyókúrájáról, sőt, hamarosan, mint vőlegényt mutatott be gazdájának a szép Carolyn.

Attól kezdve többször bejártam hozzájuk azzal az ürüggyel, hogy Carolynért jöttem. Néha-néha Öt is láttam egy csukódó ajtó mögött, és egyre türelmetlenebb lettem.

Egy napon arra érkeztem, hogy az egész ház a feje tetején áll.

– Brownék lánya jön haza. Egy évig utazgatott a világban, hogy könnyítsen apuci pénztárcáján – magyarázta Carolyn, megnyúlt képemet látva.

– És ezért ki kell fordítani a Földet a sarkából?

– Dehogyis. Csupán kissé átrendezik a házat, ugyanis a leányzó vőlegényt is hoz magával.

Végignéztem a szervezett rendetlenségen, és arra gondoltam, hogy ha ebben a felfordulásban nem tudok Hozzá elég közel kerülni, akkor meg is érdemlem. Segítőkészen rohangáltam teli ládákkal, vonszoltam egyik szobából a másikba a böhöm bútorokat, felvettem a telefont, ha kellett. Tudtam, hogy igyekezetem gyümölcsöző lesz. Aztán amikor egy fotel taszigálása közben felpillantva megláttam a lépcsőfeljárói gardrób előtt, mégis elállt a lélegzetem. Olyan túlvilági mosoly játszadozott az arcán, hogy menten elszégyelltem magam az éppen félbehagyott méltatlan tevékenység miatt. Indultam volna Felé, amikor mögülem egy szobalány viharzott ki az ajtón, és buzgón noszogatott az ülőalkalmatossággal való újabb kapcsolatfelvételre.

„Még ma este visszajövök Érted” – súgtam némán. Káprázik a szemem? Mintha hunyorított volna.

A házból Carolynnal távoztam, de miután hazavittem, üzleti ügyeimre hivatkozva magára is hagytam. Tudtam, sosem fogja megbocsátani, hogy nem találkozunk többé. És senki mással sem. Vele fogok élni, és Vele fogok meghalni is.

Az éjszaka folyamán visszamentem a Brown-házhoz, és megnéztem, a helyén van-e a hátsó bejárati ajtóhoz dugott kis pöcök. Ott volt, így a zár nem a helyére kattant záráskor./ Micsoda felelőtlen emberek vannak! /

Beosontam a sötét folyosóra, és a szanaszét heverő holmik között szlalomozva nyitogattam végig a földszinti szobák ajtaját. Na, végre! Az ablakon beáradó sejtelmes holdfényben gyönyörködtem Benne néhány másodpercig, majd finoman ráborítottam a kabátomat, és sietve távoztam vele. Lakásomban óvatosan az ágyra fektettem, és kinyitottam a falba épített titkos ajtót. Mögötte volt az a kis szoba, ahová a még eladásra váró műkincseket spájzoltam be. Kitámasztottam a csak kívülről nyitható ajtót, és mindent kihordtam a hálóba, egy Renoir kivételével. Erre Davidnek fájt a foga, de ha rajtam múlik, örökké fájhat is. Miután ezzel végeztem, felnyaláboltam az én Szépségemet, és behoztam ide. Magunkra húztam az ajtót…

A szőke tévébemondónő itt felnézett a papírokból.

– Kedves nézőink! Eddig tart a Renoir kép hátuljára írt vallomás. Írója az a Robert Howard, aki több mint ötven éve a műkincsek feketepiaci értékesítésének egyik kulcsfigurája volt. A titkos helyiségre néhány napja bukkantak a ház bontásakor. 1940-ben ennek a háznak a hálószobájában számos műkincset találtak, amelyek az óta visszakerültek jogos tulajdonosaikhoz. Az akkori feltételezések szerint Robert Howard külföldre távozott. A kis kamrában azonban egy férfi viszonylag jó állapotban konzerválódott holtteste feküdt. A tetemet dr. David Mallock, az idõs ügyvéd azonosította. Dr. Mallock, miután felismerte Howardot, akihez egykor baráti szálak fűzték, ennyit mondott: „Megelőztél.” Hogy ezt mire értette, nem tudtuk meg, mert az agg ügyvéd kómában fekszik. A feljegyzésben szereplő Carolyn nevű titkárnő nem jelentkezett felhívásunkra. Annyit azonban sikerült kiderítenünk, hogy amit még a kis szobácska rejtett, az az évszázad szenzációja címre tarthat számot. A halott férfi karjaiban ugyanis megtalálták a vallomásban oly sokszor említett nőt: egy eddig ismeretlen Rodin-márványszobrot.

Köszönöm figyelmüket. Az esti híradóban részletes, képes beszámolóval szolgálunk az ügy fejleményeiről.

(1993)