férfiak nehezebben kötelezik el magukat a családalapítás mellett, de ha már elkötelezték magukat, életük mindennél fontosabb része lesz. Hogy általában nem sikerül megmenteniük a házasságukat mégsem, az leginkább a másik oldal elszántságán és azon múlik, hogy nem tudják, hogyan fogjanak hozzá.
Tudom, ezeket a mondatokat is sokan vitatnák, hiszen a kötelező udvariasság és a politikai korrektség azt diktálja belénk, hogy még véletlenül se vegyünk észre nyilvánvaló dolgokat. Vagy, ha már észrevettük, titkoljuk el. Ha nem titkoljuk el, retroszemüveges egyetemi tanárok és ilyen-olyan jogvédők hada csördít ránk keményen: nem, nem lehet a társadalom rétegeiről csak úgy általában beszélni, mindenki csak egyénként létezik, és sehogy máshogy. Aki közösségekről, nemzettudatról vagy csoporttudatról beszél, szélsőséges!
Nem értem, ennek alapján vajon, miért nem tiltják be a különböző szociológiai felméréseket? Hiszen bűnös általánosítás! De legalábbis azt az adatot mindenképp el kellene rejteni a nyilvánosság elől, miszerint a válások nyolcvan százalékát nők kezdeményezik. Ennek okait kutatni pedig tilos, maga a megtestesült szélsőség!
De hagyjuk is, úgyis egy kiváltságos réteg tartja fenn magának a jogot, hogy a magyar társadalom kérdéseit boncolgassa. Úgy és olyan módon, ahogy neki tetszik… Beszéljünk inkább a saját érzelmeinkről!
Nincsenek arra szavak, milyen veszteséget jelent egy apának elveszíteni a gyermekét, akinek életpályáját csak távolról szemlélheti, és azt is csak akkor, ha szerencsés esetben minden a megállapodás szerint alakul. Egyszerre mindent elveszítenek, a nőt, akit szerettek, s aki hirtelen hátat fordít nekik, a gyermeket, akiben csak a hiányérzet marad és az otthont, ami melegségével várta őket a mindennapi munka után. Mindent elveszítenek, ami a biztonságot jelentette számukra. Egy férfi számára nem a havi fizetés jelenti a biztonságot, hanem mindez együtt, s ha egyik percről a másikra elveszíti, felborul a világ rendje. Kifordul a világ gyémánttengelye, és többé már nem lesz képes helyretolni azt, amiért csak önmagát okolhatja. Csak önmaga ellen fordulhat, és ha nem elég óvatos, útja önpusztításba torkoll, felemészti önmagát. Talán azt is gondolja, minél előbb, annál jobb.
Képzeljük el, amint ez a bűnös ember szükséglakásában az ágyán kucorog, egy lyukban, ahol a berendezés szegényes, és ami a legkevésbé sem otthonos. Emészti magát, sorra veszi a hibáit, morfondírozik, hol hibázott, önmagát korholja, ha akkor így, akkor úgy, hosszas lelki vívódásokon és lelkiismereti konfliktusokon keresztül elemzi cselekedeteit, sőt azt is, amit feledékenységében elmulasztott. Arra a következtetésre jut, mindennek vége, a pálya végső pontjára érkezett, nincs tovább. Semmi esélyt sem ad magának, hogy talpra álljon, úgy látja, minden erőfeszítés hiábavaló, s csak arra lenne jó, hogy meghosszabbítsa a szenvedéseit. Leírták, mint férfit, mint embert, és nehéz lesz bebizonyítania, hogy függetlenül is megállja a helyét. Hiányzik belőle az ehhez szükséges talpraesettség – a felesége talán pont ezért hagyta el – és nem biztos, hogy egyedül is boldogul. Ott van ellendrukkerként a volt feleség, aki átnéz rajta, ez sem segíti önbizalmát. A „volt kedves” legfőképp akkor érzi jól magát, ha lenézheti volt férjét. Minél lejjebb csúszik a férfi, annál elégedettebb lesz a volt a nej.
Eszembe jut egyik levelezőtársam története. Erdélyi volt, (nagyváradi) talán ezért tudott olyan részvéttel beszámolni az esetről. Megkérdeztem az elvált asszonyt, mi történt a férjével. Őszintén megválaszolta. „Ivott, agresszív volt velem és a gyerekekkel szemben, elváltam tőle. Nem tudta elviselni, hogy kiesett a védő-óvó anyaölből, ezért öngyilkos lett.” Írtam erre, hogy őszinte részvétem. Visszaválaszolt, hogy nem számít, már túljutott rajta, a gyerekek is feldolgozták. Milyen jó, hogy hamar túllépnek az emberen, gondoltam, de tudtam, ez a sors mindannyiunknak ketyeg. Sok hasonló tragédiáról hallottam már, ahol a férfi váratlanul magára maradt és nem tudván gondoskodni magáról, egyszerűen végzett magával.
A kitett férjek legtöbbször úgy érzik, legjobb esetben is csak hónapokig húzzák. A válási hercehurca a munkájukra is kihat, s aztán ahogy egyik baj a másikat követi: kirúgják a munkahelyéről is. Senki sem érti, hogy mi történt, de családja és rokonai, sőt barátai is őt okolják, ha szépen beszélt volna az asszonnyal, ha nem csavargott volna el a haverjaival, biztosan nem kergették volna el.
A valóság sokkal prózaibb. Ha a kisfizetésűek csoportjába tartozol, ha nem vagy sikeres a munkádban, ha egyik munkahelyről a másikra sodródsz, ha nem találod a helyedet a világban, lehetsz jóképű, olvasott vagy művelt ember, a szeretett nő előbb-utóbb elválik tőled. A nők semmit sem utálnak jobban, mint a bizonytalanságot és a pénztelenséget. Úgy érzik, ellensége vagy a gyermekeinek, nekik pedig alapvető anyai feladatuk, hogy védjék a gyermekeiket. Bár éhező gyermekekről ritkán hallani – legfeljebb a tengődő roncstársadalom tagjainál, ahol viszont szinte ismeretlen fogalom a válás! – ha a helyzeted nem sugározza a biztonságot, vesztett ügyed van.
S ugyanez fordítva, ha szilárdan állsz a lábadon, és talicskával tolod haza a pénzt, úgysem kapsz útilaput. Hiszen egyedül is megállnál a lábadon, de ugyan miért hagynának egyedül, ha egy családot is elbír a jövedelmed? A gazdag férfiak túlnyomó része nehéz ember, valóságos zsarnok és kiskirály, mégis mindegyik mellett áll egy feleség. Vagy élettárs, aki csak azért élettárs, mert üzletemberünk nem hajlandó őt elvenni.
Jobb, ha megszokjuk, egy kelet-európai válságtársadalomban, amely emberemlékezet óta válságos gazdasági helyzetben volt és még egy jó darabig abban is marad, ez a felállás.
Meghallgattam én mindenkit, akinek számomra ebben a tárgyban mondanivalója volt. De azt gondolom, mélyebben, behatóbban csak a férfiakat foglalkoztatja a kérdés, miért van annyi válás, mi vezethetett ideáig, miért hullnak szét olyan könnyen a házasságok. Nekik valóban az életükről volt szó, ők bármikor otthagyhatták a fogukat egy rosszul sikerült válás után. Véleményüktől, megérzéseiktől tehát létezésük vagy haláluk függött.
– Úgy képzeld el, hogy a nő egy radar – elmélkedett egy ismerős bohém cimborám, aki remekül értett a számítógépekhez és a sörökhöz. (Ha rendezvényre készült, mindig volt nála egy tarisznya, amiből időnként kiemelt egy-egy „vizezett csapos sört erősítő” dobozos sört és a vécében egy szuszra lehajtotta.) – Miközben beszélsz, a fejében lévő radarral beméri a helyzetedet. Nem érdekli őt, mi van a fejedben, mit alkotsz, milyen értékek mentén gondolkozol, a társadalmi pozíciód, az előmeneteled, a jelened és a jövőd érdekli. Hiába próbálod félrevezetni, ő pontosan fel tudja mérni, látja rajtad, hova tartozol. Eszerint ítéli meg, ad-e esélyt neked vagy sem. De fiatalabbal kezdj, mert a negyven körüli macák már mindent tudnak rólad, érted, mindent! Úgyhogy ne is próbálj színlelni nekik, ahhoz túl dörzsöltek!
A legjobb mondatokat a kocsmában hallja az ember. Polgári környezetben megvetően szokás beszélni azokról a kocsmatöltelékekről, akik naphosszat a pultot támasztják, és persze én is bólogatok, ha tisztességes emberek közé kerülök, de az igazság az, hogy a rendes polgáremberek napokig törhetik az agyukat, akkor se képesek ilyen tömör bölcsességgel beszélni az őket körülvevő világról.
Magam is úgy láttam, minél idősebb egy nő, annál szkeptikusabb és kiábrándultabb. Az ember azt gondolná, egy negyvenes nőt könnyű elcsábítani, hiszen aligha válogathat az ajánlatok között, ám a látszat csal, ő úgy gondolja, minden csak csel és fogás. Nem hiszi, hogy egy férfi őszintén lehet romantikus, őszintén udvarolhat neki, őszintén csodálhatja. Úgy tartja, a férfiak csupán rutinból alkalmazzák ezeket a jól bevált módszereket.
Nem biztos, hogy igaza van. A férfi lehetőségei az évek számával ugyanúgy fogynak, mint a nő lehetőségei. A nő jelszava éppen akkor válik idejétmúlttá, amikor kiismerni véli a férfi természetét. A negyvenes nő, amennyiben néhány csalódást már megélt, azt hiszi, minden hangzatos nagyotmondás csupán, csak át akarják verni. Holott a férfiak negyvenes éveik közeledtével alaposan változnak; ugyanarra vágynak, amire a nő: nyugalomra, békességre, harmonikus életre. Vágyaink nem különböznek annyira, legyen az nő vagy férfi, ugyanazok a mozgatórugók, ugyanazok az ösztönök, ugyanazok az illúziók mozgatnak minket. A sikeres gazdagok, a furfangos győztesek, akik mindig is jeleskedtek a nők átverésében és akik a férfiak egy százalékát teszik ki, addig már rég egy csinibaba mellett üldögélnek, időnként meglátogatva aktuális szeretőjüket. Azok a férfiak, akik negyvenes éveikben magányosak, sohasem fogták fel versenyként az életet, ezért veszítenek.
A házasság válságáról és a válások terjedéséről még azoknak a nőknek is markáns véleményük van, akik sosem voltak férjnél. Ők is hiszik, megtalálták a bölcsek kövét, pedig igazi fogalmuk nem lehet a házasságról.
Egy zongoratanárnő ismerősöm, akinek válásom után udvaroltam, kifejtette nekem, hogy a nők számára fontosabb a házasság, mint a férfiaknak. A kijelentést úgy módosítottam, hogy ez csak részben igaz, mert az elején valóban pártolják az intézményt, később ez megváltozik. Öt, hét vagy tíz év után megunják a házasságot és ki akarnak lépni belőle. A statisztikák is ezt igazolják. Mire ő így replikázott:
– Igen? Hát lehet… Ha már eltelik jó néhány év, megunják a rabságot. A rabság ellen lázadnak fel. A férfinak nincs oka lépni, hisz megvan a kényelme.
Ez az egyik legelterjedtebb tévhit, amely a férjekkel kapcsolatban tartja magát. Csakhogy a statisztikák itt is a segítségünkre sietnek. Ezek szerint a munkaviszonyban álló apák ugyanannyi időt töltenek mellékes munkával, mint az asszonyok. A barkácsolás, a kisebb javítások, a fűnyírás, ház körüli munka vagy gyerek tanítása, ha mindezt összeadjuk… Azt se felejtsük el, hogy a férfi ideje nagy részét a munkahelyén tölti. Nem beszélek azokról, akik két állást vagy két műszakot vállalnak azért, hogy a családjukat eltartsák. Ha egy asszony két gyermeket szül, hat évig maradhat ki a munka világából, hat évig pihenhet. Ez az, amiről egy férfi csak álmodhat.
Egy nőnek, ha független, ugyanúgy mosnia és takarítania kell magára. Ha két gyereke van, azokat sem lehet leadni az államnak, csak azért, mert bepiszkolják a ruhájukat. A férfit vissza lehet adni az államnak, kezdjen vele, amit akar. Költse a pénzt csak az állam a rehabilitációjára, mert mi meguntuk…
– Sok olyan nő van – folytatta a zongoratanárnő – aki szereti felkarolni a férfiakat, aki szeret gondoskodni róluk, aki dédelgeti és gondoskodik róla, mint Teréz anyu. Ugyanúgy istápolják a férfit, mint a saját gyermeküket. És ebben kiélik magukat, elégedettek a házasságukkal.
– Sok ilyen nő van? Hol? – néztem körbe a presszóban. – Jó lenne tudni, hol találhatóak? Én nem tapasztaltam ezt a Terézanyuságot. Hallottam róla, még könyvet is szenteltek neki. De nem láttam még ilyeneket. Vannak ilyen nők? Erősen kételkedem benne.
– Azért vannak ilyenek, nem? – húzta össze a szemöldökét a tanárnő – A nők egy részében kialakulhatnak ilyen érzések.
– Nem tudom, talán az egészen fiatalokban kialakulhatnak. Azok még kellően naivak ehhez – mondtam, de úgy éreztem, a legendák földjén járunk, és ez a legenda legalább olyan régi, mint a legvidámabb barakk legendája. – Várj csak – jutott eszembe hirtelen egy idevágó példa – Volt az életemben egy nő, akire ráillik ez a leírás – Adrianára gondoltam – de az nem volt magyar. Egy másik kultúrkörből származott, talán ott még él a Terézanyuság.
Igen, talán egy másik kultúrában még él a jószívű, gondoskodó nő, a Terézanyu, egyre inkább meggyőződésemmé vált ez a vélemény. Valahogy úgy éreztem, más kultúrákban nagyobb tisztelettel bánnak az emberekkel, még nem vertek gyökeret azok a vadkapitalizmusbeli farkastörvények és üzleti viszonyok, amelyek miatt örök csalódások érnek. Jobban megbízom egy határontúli magyar nőben, mint bármelyik honfitársamban. Legalább tudom, hogy nem árul el, talán azért, mert egy másik országban megismerte a szenvedést, és a másság elfogadása miatt érzett veszteséget. Szembesültek azzal, hogy nem ők „az elsők,” és ez önzetlenebbé tette őket.
Meg aztán nemcsak a kultúrájuk, a vallási nézeteik is mások. Magyarabbak, mint az anyaországiak, de a többségi társadalomra is figyelniük kell, vagyis nem melldöngetően, délibábosan nacionalisták. Megtanulnak tisztelni egy másik népet, mert muszáj nekik. A határontúli vidékeken a protestantizmus tanításai, a reformáció, az unitarizmus honosodott meg, amely a tisztesség, a becsület, az emberség fogalmaira helyezi a hangsúlyt, szemben a katolicizmussal, amely az önmegtartóztatásra, a miszticizmusra és a szenteskedésre. A reformátusok nem tekintik bűnnek a testiséget és nem fojtják el úgy, mint a katolikusok, akik emiatt állandó küzdelemben élnek, frusztrációt okozva ezzel saját maguknak. A vallás mássága az ateistákra is kisugárzik, hisz befolyásolja a közvélekedés irányát.
Elkerülhetetlenek az összeütközések anyaországiak és határontúliak között. Ám megtörténhet, hogy mikor egy határontúli rádöbben, milyen világ is van itt, feladja tanult mintáit, viselkedését és átáll a gyűlölet logikájára. Egy erdélyi leányzó bánatosan mesélte nekem, miért nem gondolkodik már anyaországi férfiban. „Sokat bántottatok” – vonja le a végkövetkeztetést a történtekből, majd rátér az élményeire. Szerinte a magyar férfiak kényelmesek, nem szeretnek dolgozni, csak szórakozni, s ha olyan nőt találnak, akire támaszkodhatnak, azt kihasználják. Első férjét hozta fel példának, aki a katonai ranglistán néhány év alatt jó néhány grádicsot lépett fel, de „otthon nem csinált semmit,” miközben áldozatos felesége „főzött, mosott, takarított.” A nő megunta ezt a szerepet, és fellázadt, „nem fogok mindig érted dolgozni, állj meg a saját lábadon” – zúdította szavait a meglepett hadfira. Összecsomagolt és elment, otthagyta az ezredest. Azóta csak gyenge, komplexusokkal küzdő férfiakkal találkozott, akik úgy érzi, kihasználták őt. Emiatt becsapottnak érzi magát, de nem baj, mert parasztlányként a kemény munkához szokott. Bármikor tud magának önálló egzisztenciát teremteni, már meg is teremtette, egy bank pénzügyi vezetője lett. Ha hazamegy a munkából, akkor is dolgozik még egy kicsit, most épp varrni tanul. Mindig új dolgokkal ismerkedik meg, miközben csodálkozik az anyaországi nőkön, akik sorozatokkal ütik agyon a drága időt. Ő nem nézi ezeket az idióta sorozatokat, inkább hasznosan tölti ki az időt.
Jó egészséget kívántam neki a folyamatos munkához és nyeltem egyet. Csak egyet felejtett el megemlíteni, hogy nem csinos. Ez az erdélyi nő ugyan strapabíró fajta volt, de egyáltalán nem nőies, oszloplábakon álló, vaskos törzse valóban minden terhet elbírt, de legkevésbé sem ébresztett bennem vonzalmat. Ha lett volna türelme egyezkedni, rájöhetett volna, együtt is ugyanolyan sokra vihették volna. Mindenki olyan társsal van együtt, amilyet megérdemel. Hiába kutat már ismeretlenek között. Az ezredes nem csak önmagáért dolgozott, másrész szép fizetést is hozhatott haza – neki. Nem panaszkodhatott amiatt sem, hogy a párja nem elég férfias, én is szolgáltam a hadseregben, és tudom, hogy egy magas rangú tiszt igazán férfias jelenség. Ha az a panasza a mai férfiakkal kapcsolatban, hogy gyengék és túlérzékenyek, ezt egy tisztről nem mondhatja el. Tehát ő lehetne az ő embere. Vagy inkább ne is keressünk ebben logikát? Legyen vezérelvünk a „semmi nem jó” elve? Ha rábírja, hogy mutasson érdeklődést a házimunka iránt, legalábbis bizonyos programpontokat vállaljon át, minden megoldódott volna.
De egyes nők meglepően ötlettelenek. Nem hiszik, hogy csak meg kell mondaniuk, mit akarnak és az rögtön teljesül. Pedig így van, sőt legjobb, ha kívánságaikat pontokba foglalják, mert a férfi racionális és szereti átlátni a dolgokat. A pontokba foglalt ajánlások tökéletesen megfelelnek neki.
Mindezt nem mondtam el, beértem annyival, hogy szolidaritást mutatva nemtársaimmal, védőbeszédet tartottam mellettük:
– Talán azért tűnnek komplexusosnak, mert valódi problémákkal küzdenek. A komplexusok indokoltnak tűnhetnek annak fényében, hányféle elvárásnak kell megfelelnie egy férfinak. Biztonságot kell nyújtania, de közben meg kell értenie a női szív rejtelmeit, érzékeny rezdüléseit. Találékonynak kell lennie, hódítania kell és ki kell találnia, mire vágyik egy nő, de a gyakorlati életben is meg kell állnia a helyét. Ügyesnek kell lennie, hogy meg tudjon szerelni valamit, de a szavakhoz is értenie kell, hogy meg tudja győzni és le tudja nyűgözni a nőt. Gyorsan kell kapcsolnia, ha a nő hangulata hirtelen változik és meg kell találnia – a nő helyett – a megfelelő megoldást, ami egy időre helyrehozhatja a kapcsolatot.
Erre azt válaszolta, a mai férfiak még azt sem veszik észre, mikor jut válságba egy kapcsolat, a végső stádiumban sem újítanak, mert nem ismerik fel. Mire én megjegyeztem, hogy talán a nőnek is lehetnének ötletei. Ő is törhetné az agyát a megoldáson, és kitalálhatna valamit, hogyan kellene feldobni a közös életüket, hogy ne kelljen mindig csak a készet várnia… Ennél többre nem is volt kíváncsi. Még megállapította, hogy a randi során túl sok sört fogyasztottam, túl sokat dohányoztam, és nem beszéltem valami nagy rajongással a munkámról, így hát nem fogom megérteni soha, milyen is ő. Hiába vonzódom az erdélyiekhez, nem illeszkedhetek be közéjük, mert ők mások – fűzte hozzá, majd a beszélgetésnek véget vetettünk, mindenki mehetett a dolgára.
„Szürke minden teória, de zöld az élet fája” – írta Goethe. Szerencsére a zongoratanárnő rabságelmélete mellett módomban állt egy hitelesebb álláspontot is megismerni. Egy elvált apákkal dolgozó szociális munkásét, akire hatással voltak Csernus Imre könyvei. Ez a némileg biológiai-orvosi megközelítés, mely a lelki életet hasonló felépítésűnek tartja, mint a testit, közelebb állt hozzám.
– Tudnunk kell, hogy a válások többségét egy vírus okozza – ismertetett meg tapasztalataival a szocio.
– Egy vírus miatt? – kaptam fel a fejem, hisz eddig ez tűnt a „legtudományosabb” magyarázatnak, ami végre a tárgyilagos vizsgálat esélyét képezhette. Hiszen az európai kultúra alapja mégiscsak a vita, a logikai következtetés, az elemzés, az analizálás, az érvek ütköztetése. Ha van egy olyan probléma, ami mindannyiunkat érint: a családok széthullása, a válások és a kapcsolatok válsága, akkor azt hiszem, méltányos dolog ezt több oldalról megvizsgálni.
– Igen. Az a nő, aki válik, általában utálja az apját. Mivel gyerekkorában eltávolodik tőle, esetleg meggyűlöli, ezt a magatartást viszi magával a házasságába is. A vírus 8-10 év múlva hat újra, a lassú vírus nem azonnal bontja szét az új kapcsolatot, de a minta mindenképpen rögzül. A rossz minta miatt az új házasság sem lehet sikeres.
– Hacsak kegyelem által nem – vetettem közbe.
– Milyen kegyelem által?
– A keresztények szerint nem mindenki a neveltetésének és családi körülményeinek foglya. Egy bűnöző apa vagy egy hisztérikus anya gyermeke nem lesz automatikusan bűnöző vagy hisztérikus, mert Isten kegyelme által felülemelkedik ezen, új utat jár be, átlagos, jóravaló tagja lesz a társadalomnak. Nem emlékszik a „kódra,” nem érvényesül a múltja és teljesen más lesz, mint a szülei. S ehhez még csak hinni sem kell, elegendő, ha jó ember akar maradni.
– Ez inkább teológiai fogalom, és olyan nincs, hogy nem emlékszik a kódra. Legfeljebb eltakarja a lelki szemei elől. A te feleséged szerette az apját?
– Nem mondhatnám – feleltem őszintén. – Nem szerette, mert ivott, sokat járt el vadászni és nem igazán törődött vele. Nem tűrt ellentmondást. Mindkét lánya korán elmenekült otthonról. Az egyik egy házasságba, a másik egyetemre.
– Kitalálom. Egyetemre ment és megtalált téged, méghozzá elég hamar.
– Stimmt.
– Ritka, hogy a vírus ne legyen hatékony.
– Hozzátehetem, mindkét lány, a feleségem és a nővére is elvált az első férjétől.
– Mint ahogy egy alkoholista apa lánya is alkoholistához megy feleségül. Ez ennyire kódolt – vonta le a következtetést ismerősöm. – Én azért kívánok dolgozni, hogy a vírus működésére felhívjam a figyelmet és megszüntessem a vírus romboló munkáját. Először felismeréssel és tudatosítással. Talán az anyákban is tudatosítani lehet egy olyan gondolatot, hogy az egész válási hercehurcát a gyerek sínyli meg. Jól jár az ügyvéd, az ingatlanos, a lélekbúvár, a bútorkereskedő, a költöztető, sőt a vendéglátóipar és az élelmiszeripar is. Mindenki jól jár, csak a gyerek nem. Ő mindenképp vesztesen kerül ki a történetből és megszenvedi a válást.
Vesztesen kerül ki a magyar társadalom is ebből a játszmából. Ha ugyan érdeklünk még valakit mi, ha ugyan gondolkodnak még a sorsunkról az elit tagjai és a politikusaink. A nők jelentős szavazótábort alkotnak és szavazóként sem szeretik a kritikát, tehát ilyen gondolatokkal senkit se engednének a nyilvánosság porondjára, aminőket szociális munkásunk a fejében forgat. Talán késő is lenne felnőtt nőket és felnőtt férfiakat meggyőzni arról, ne legyenek körülményeik, neveltetésük, szokásaik foglyai – gondoltam.
S ekkor, a megvilágosodás erejével hasított belém egy gondolat, miként lehetne mégis erőt venni a balsorsunkon. Nézeteim megosztását fontosnak tartva a Vörös Kolibribe siettem, ahol Robi, a hippipápa ülnökölt minden péntek este. Robi, bármilyen hihetetlen, magyartanárként kereste a kenyerét, sokszor hallgathattam kifakadásait az ifjúság érdektelensége miatt.
– Egyre többen kérdezik tőlem, mire mennek ezekkel a szövegekkel. Zavarja őket, hogy az irodalom csak kitalált dolgokkal foglalkozik, az a világ, amit ábrázol, nem létezik. Csak az érdekli őket, ami megfogható, ami előttük van. „Csak az orruk előtt füstölgő valóságot értik” – ahogy Márai mondja.
– Hát akkor mutassuk meg, hogy ez a világ nagyon is létezik! Vigyük be a párkapcsolati tematikát és a konfliktuskezelést a tantermekbe! Az alapoknál kell kezdeni, legkésőbb a középiskolában, amikor formálódik a személyiség. Nem is kell külön tantárgyként szerepeltetni a „szerelemtant” a tantervben, azt csak nyűgnek tartanák. A magyar irodalom keretén belül kitűnően el lehetne helyezni azt a tudást, amire szükségük van. Úgyis csak ásítoznak Arany János versein, tiltakoznak József Attila vagy Rimbaud ellen, mondván, miért kell pszichés betegeket és kábítószereseket tanítani és állandóan azt kérdezik, mire jó ez az egész. Hát akkor kapjanak valami mást, amit ha nem tanulnak meg, saját bőrüket viszik a vásárra.
– Már így is minimálisra csökkentettük az elméleti követelményeket! – replikázott a hippipápa.
– Nem csökkenteni kell a tananyagot, hanem mást kell tanítani. Például meg kell változtatni a kötelező olvasmányok listáját. Mindig mondod, hogy a mai fiatalok nem szeretnek filozofálni, nem szeretnek a társadalom súlyos kérdésein őrlődni, a szerelem, az élet és a halál problémáin agyalni. Olyasmivel azonban jobban meg lehet fogni őket, amivel biztosan szembesülnek. Azt hiszik, az életben nem találkoznak konfliktusokkal, ezért nem akarnak erkölcsi és egzisztenciális választásokon töprengeni, mint az irodalmi alakok. De nemi életet azért szeretnének élni, ennek pedig általánosan elfogadott kerete mégis csak a monogám párkapcsolat. Ahol azért a fránya konfliktusok is jelen vannak. Ebben segítségükre lehetünk. Mindegy, hogy csak a felszínt kapargatjuk, hisz mindent úgysem érinthetünk. Egyszerűbb, ha csak egy részterületre koncentrálunk. Szerelem, szex, házasság, család: ezek a legfontosabb kérdések.
– Kidobnád a legértékesebb műveket az irodalom hajójából? – rémüldözött Robi.
– Miért, talán hiányoznának valakinek? Te most az ókorra gondolsz – bocsájtottam előre, ismerve Robi ízlését és szakterületét – igen, sajnos Catullus hedonizmusán és a leszboszi szerelmen kívül más nehezen illeszthető a képbe. A középkorral ugyanez a helyzet. Legfeljebb a trubadúrköltészet érdekes nőimádata tehető jogos kritika tárgyává, a „nő túlértékelése,” mint téma érdekes lehet. Beszélhetünk ennek kapcsán a lovag valós életéről is, aki ezen rajongása mellett cselédlányokkal, prostituáltakkal élte ki vágyait, akiket egyáltalán nem eszményített. Boccaccio pajzán reneszánsz történetei önmagukért beszélnek. De igazából a XIX. századdal kezdődik minden. Az Anyegin maradhat, hiszen a beteljesületlen, hiúságból elszalasztott igaz szerelemről beszél. Tolsztojtól a Kreutzer-szonáta az Iván Iljics helyett, mivel egy kiüresedett, tragédiába torkolló házasság tanulságai a legelevenebbek. Anélkül pedig nem szabadna férjhez mennie egy lánynak sem, hogy az Anna Kareninát nem olvasta. Stendhal Vörös és feketéjében a nőalakok zseniálisan meg vannak formálva. Móricz Sáraranya a felszabadult szexuális erő tomboló hatalmát és kihasználatlan lehetőségeit mutatja meg. Kosztolányi Pacsirtájából megértjük, mit érez egy balszerencséjére csúnya lány és mit éreznek a szülei. Márai A gyertyák csonkig égnek című remekműve felhívja a figyelmünket arra, a szerelem mellett milyen fontos az is, hogy jól válasszunk barátot. És így tovább, egészen a maiakig.
– Ez soha nem valósulna meg mai prűd világunkban. Képzelj el egy harminc éve tanító magyartanárnőt, aki vért izzad, hogy megkerülje az olvasmányokban rejlő szexualitást.
– De nem lehet megkerülni. Amikor katasztrófa közeleg, a legerősebb gátat kell megerősíteni. Ennek az országnak a hitét mégis csak az oktatók, és főleg a magyartanárok tudják visszaadni, feltéve, ha van előttük világos program. Velük minden magyar fiatal kapcsolatba kerül, ezért meghatározza a társadalmat, hogy mit mondanak. Gondolj arra, mi megy most, a csökkenő demográfiára, az alacsony házasodási kedvre, a válások magas számára, a szexuális kultúra hiányára, az abortusz…
– De miért gondolod, hogy az irodalmat kell feláldozni mindezek nevében? – vágott közbe Robi.
– Az emberek mindig jobban szeretik, ha közvetett úton jutnak el a szívükhöz. Mindig jobban hat az, ha szépen csomagolják és beburkolják az igazságot, mintha a képükbe vágják. Jézus tanítását is elvetették volna, és senki sem követte volna őt, ha azt mondja, magától jött rá az alapvető igazságokra. Ő azt mondta, magától a Mennyei Atyától kapta ezeket az igaságokat és elhitték neki. Az emberiség kultúrkincse tökéletesen alkalmas arra, hogy radikálisan megváltoztassuk, forradalmasítsuk nő és férfi viszonyát.
Egy pillanatnyi csönd állt be párbeszédünkbe, ami ritka pillanat volt vitáinkban, mivel Robi minden alkalmat megragadott arra, hogy beszéljen. Most azonban ő is érezte, hogy a Fortissimohoz érkeztem.
– Tolsztoj a Kreutzer-szonátában a legfontosabb kérdéseket teszi fel – folytattam – Mi a szerelem? – kérdi, majd válaszolnak, de sokkal fontosabb, amit ezután kérdez: szerelem, de meddig, egy hónapig, egy évig, hét évig? Meddig tart a szerelem? Merthogy örökké biztos nem.
– „Rövid, mint a nő szerelme.” – mondja Shakespeare. – idézte Robi egyik kedvenc citátumát.
– Mindannyian azt kívánjuk, hosszabbodjon meg – így én.
– A szerelem nem örök – vélte Robi – De azt mondják, a szerelem átalakul szeretetté.
– De nem, de nem alakul át! Kiábrándulnak egymásból és ha a nő kiábrándul, előbb-utóbb válik is. Persze az is előfordul, hogy elkeseredésében a férfi keres mellékutakat, talál egy szeretőt és a szerető kényszeríti ki a válást. Akárhogy is, ez a zűrzavar senkinek sem jó. Egyik gyerek ott, másik gyerek ott, energiánk, időnk nagy része arra megy el, hogy egyeztetünk, kétségbeesetten igyekszünk összeilleszteni ezeket a „patchwork-családokat.” A téma mégis tabusítva van. Ilyenkor nem számítanak a gazdasági érdekek.
Más kérdés, hogy amit Tolsztoj ajánl, az önmegtartóztatás, a tisztaság megőrzése radikális túlzás, rossz megoldás. Ám a művészet gyakran túloz, hogy jobban feltárja a bajt. „Mégiscsak úgy van, ha ezt mindenki magára nézve kötelezőnek tartaná, kipusztulna az emberiség” – mondja a Kreutzer-szonáta egyik szereplője. A főszereplő visszakérdez: „Miért lenne baj, ha az emberiség nem folytatódna?” De mi ugye azt akarjuk, hogy az emberiség folytatódjék? Ugye?
Kérdésemre nem vártam választ.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.