A város, ahol otthon érzem magam. Talán mert 1992 óta Budapest testvérvárosa (bátyuskája, hiszen a mi fővárosunknál jóval öregebb), nyilván a mindkét városban csilingelő sárga villamosoknak köszönhetően. És Lisszabonnak, úgyanúgy, mint Budapestnek, siklója is van. Libegő nincs, annál több a lihegő. A meredek utcákon felfelé haladva a legtöbb gyalogos ugyancsak liheg. Folyója viszont van, a Tejo. De jó!
Európa szárazföldi területének legnyugatibb fővárosa, Rómához hasonlóan hét dombra épült. S nem csupán a legnyugatibb, de a legöregebb is. Előbb volt, mint Róma, Párizs vagy London. Egy legenda szerint Odüsszeusz alapította, miután elege lett a szirénázásból, amit ő a szirének csábos énekének tudott be. A neolitikum korában ibér törzsek bérelték ki egy időre. Később, amikor több kelta kelt át a Tejo folyón, a keltáknak is kellett. 711-ben jöttek a mórok, akik nálunk valamivel több időt töltöttek a környéken. Nyomaik még ma is megtalálhatók az Alfama negyedben, amely átvészelte még az 1755-ben bekövetkezett földrengést és pusztító tűzvészt.
Lisszabon már csak azért is tetszik, mert van egy gyönyörű liftje, az Elevador de Santa Justa, amely összeköti a Baixa negyedet a hét emeletnyivel magasabban fekvő Carmo térrel. Ez a lift szebb és biztonságosabb, mint az, amelyik a mi házunkban irritálja a lakókat. Sajnos, bánatunkra pont ezen a liften nem utaztunk, mivel túl sok időt töltöttünk el egyéb látnivalók gyönyörködésével. Nehezen ugyan, de megtaláltuk legalább a siklót, amely majdnem kisiklott a kezeink közül. Alsó állomásának bejárata ugyanis egy lakóháznak tetsző épületben van, sikló a lépcsőházból indul, ahol a vezető (aki érkezésünk idején éppen reggelizett) volt a házmester. Kapu és liftpénz helyett a jegyek árát kasszírozta be. A kapu fölött Ascensor da Bica felirat tündökölt, ebből kellett kiderítenünk, mi rejtőzik a kapun túl.
Legtöbbet a Hop-on Hop-off buszról láttunk, így többek között a Jeromosok kolostorát és a Belém tornyot is. A tudat ekkor hasított belém, hogy Lisszabon Belém nevű városnegyedében járunk. Itt található a felfedezők emlékműve is, hiszen annak idején innen indultak a világhódító portugál hajósok, köztük Vasco de Gama, akiről Európa leghosszabb hídját nevezték el. Ez a híd a Tejo folyót íveli át 17.2 kilométer hosszan.
Természetesen felkerestük a város piacát is, mert engem mindig érdekelt, mit vásárolnak a helyiek. Míg nálunk a Lehel-csarnokban tengerit, ott többnyire tengeri herkentyűket. De zöldségeket beszélek, hiszen azok a herkentyűk valójában a tenger gyümölcsei, a portugálok kedvenc eledele, még az almánál meg a körténél is többet fogyasztanak belőle. Amúgy a piac és környéke meglehetősen piszkos volt, ellentétben a színes házak övezte szűk és meredek utcákkal.
Végezetül még csak annyit, hogy Portugália mind területét, mindpedig népességét tekintve nagyon hasonló Magyarországhoz. Ugyanakkor a legrégebbi nemzetállam, határai 1139 óta változatlanok. S hogy a portugálokat nem nyomasztja trianoni békediktátum, amit Lisszabon oldott hangulatában is tapasztalható.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.