Végső soron semmi

2015-12-14
590 olvasó

Az ünnepekkel nem tudott mit kezdeni. A hétköznapokat szerette. Amíg a többiek fáradtan/morcosan vagy másnaposságtól meggyötörten ültek a futószalag mellé hétvége vagy a nyári szabadság után, ő boldog megkönnyebbüléssel vetette magát a folyton ismétlődő munkamenet egyhangúságába. Jöttek a kék és piros drótocskák, ő meg egy pöttyintéssel összeforrasztotta a két gallyacskát, és már el is tűntek a szeme elől. Dudorászott, csak úgy magában, és legtöbbször fel se nézett a pihenőt jelző fülsiketítő sziréna hangjáig. Az otthon becsomagolt ennivalót is az üzemi konyha csempézett falú helyiségében kellett megenni, elhúzódott egy sarokasztalig. Egyedül üldögélt, alig hullott ki morzsa a kék-fehér uzsonnakendőből. Ahogy lehetett, sietett vissza a szalaghoz. A hatalmas teremben a halk zeneszót kettészelő kiáltás – ami valamilyen bajt/problémát jelentett – se zökkentette ki a ritmusból. – Igásló – mondta rá egyszer lenézően valamelyik piros körmű, piros szájú, néhány hétig itt tébláboló lány, aki aztán könnyed libbenéssel tűnt tova, hogy izgalmasabb és jobban fizető álláshoz jusson.

Őt ide küldték az intézetből, ahol felnevelték. Elvégezte a nyolc osztályt, aztán néhány hetes tanfolyamon vett részt. Utána felküldték az irodába, ahol mindenféle papírokat töltött ki egy kedves, nagykontyú asszonyka, aki az életéről faggatta, s aranykeretes szemüvege fölött érdeklődve nézte.

Ő megvonta a vállát, és csak annyit mondott, hogy senkit nem ismer a családjából, talált gyerek, a nevét is csak úgy ráaggatták, de megszokta. A nő elkapta róla a pillantását, majd mindenféle színes korongot kellett szétválogatnia, meg összegubancolódott madzagot szedetett vele szét, amit takaros gombolyagba rakott. Nem reszketett a keze, és türelmesen, szó nélkül várakozott a következőre, ha egy feladattal már elkészült. Nem mesélte el, hogy az intézetis években megtanulta, ne hívja fel magára a figyelmet, jobb beleolvadni a tömegbe. Várni is megtanult. Mindig hosszú sor állt a zuhany előtt, az ebédlőben, a ruhák kiosztásánál, az orvosnál. Ha elvitték őket kirándulni, ott sorjáztak a buszoknál, a mozi előtt, a strand medencéjénél. Egyszer cirkuszban is voltak, de ő olyan hátul ült, hogy csak a légtornászokat látta. Féltette őket, aztán ő is félni kezdett, majd olyan sírásra fakadt, hogy egy munkaköpenyes néni kivezette, és hátul a sátor mögött megmutatta neki a legelésző pónilovakat. Az egyiket, egy kis barnát meg is simogathatta. Életében először tudta, mi a boldogság.  Néha úgy érezte, hogy hosszú, araszoló sorban él, olyan mint a többiek, egyforma hangyák,  és valamikor vagy előre kerül, vagy nem. Végül is mindegy volt.

A munkaügyis nő értékelte a teszteket, meg volt vele elégedve, mehetett dolgozni. Itt kezdett a finomszereldében. Az évek meg teltek, semmitmondóan peregtek a napok, hetek, hónapok. Valahogy elment mellette az élet. Szoba-konyhát bérelt közel a gyárhoz egy süket öregasszonynál, akivel nem kellett beszélgetni. Jó is volt így. Mert mit mondott volna? Nem történt ővele semmi érdekes. Halottak napján kiment a temetőbe, bóklászott az ismeretlen sírok között, nézte a neveket a márványlapokon, aztán a magával hozott néhány szál őszirózsát letette egy sírra, csak úgy találomra.

December volt, amikor egy nap megállt mellette a művezető, és azt mondta, hogy bezárják az üzemet. Ő meg csak nézett rá, fakószínű szempillája megrezdült. Nem kérdezett semmit. A szekrényéből összeszedte ami kis holmija volt, és kilépett a gyárkapun.

Nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Szorosabbra kötötte kendőjét, mert alákapott a szél. A sarkon egy sáros teherautóról dobálták le a fenyőfákat. – Nemsokára itt a karácsony – gondolta, és kicsit meggörnyedve elindult, nekifeszülve a szürkeségnek.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL