Első CD-m a nemrég elhunyt világhírű flamenco gitáros, Paco de Lucia 1995-ös kiadású Antología című dupla albuma volt. A lemezeket meleg tónusú, absztrakt ábra díszítette, szinte a tökélyre emelve a zene és a vizualitás egyvelegéből képződő esztétikai élményt. Akkori árviszonyok szerint egy egész vagyont költöttem rá, de nem volt miatta lelkifurdalásom, mert mintha azt a bizonyos északnyugati átjárót hozta volna el, amit oly sokan kutattak, olyan hiábavalóan. Az Antología nekem a kapocs volt a bakelitalapú múlt és a lézert szikráztató jövő között.
De nem ezért kötődöm hozzá máig ható, erőteljes spiritualitással. A nevéről mindig egy jóval korábbi, a hetvenes években gyártott, sokkal szerényebb antológia jut eszembe. Ez szigorúan véve csak egy vékony füzet, élénkpiros borítóval, amelyen cirádás népi motívum töri meg az egyhangúságot. Kevesebb nyomot hagyott a világirodalomban, mint egy tollpihe a betonon, de mi, akik létrehoztuk, büszkébbek voltunk rá, mint Gutenberg az első Bibliájára. Nem tudom, az utóbbi mennyi vesződséggel készülhetett el, de hogy ez a mi próbálkozásunk nem ment könnyen, azt tanúsíthatom. Rögtön az elején szembesülnünk kellett azzal a bosszantó körülménnyel, hogy Jugoszláviában élünk, amit bár tőlünk északabbra Kánaánnak tartanak, közelebbről nézvést azért mégiscsak rendőrállam a javából. Irodalmi antológiánk szerkesztésnél így szóba sem jöhettek komoly, társadalmi ügyeket pedzegető témák, de ez olyan nagyon nem is lohasztott le bennünket, mert mindnyájan az avantgárdot nyomtuk.
Ezen belül engem már akkor is a próza izgatott: rövid, poénos karcolatokkal próbálkoztam az ásításukat csak nehezen legyűrő ismerőseim előtt, de egy meggondolatlan ötlettel összehoztam néhány prózaverset is, amelyek létéről az antológia szerkesztését magára vállaló könyvtáros barátom tudomást szerzett. Úgy csapott le rájuk, ahogy a vércse az udvar közepén topogó kiscsibére, és a kiadványszerkesztés nemes lázától hevítve kifejtette, hogy az antológia akkor lesz igazán figyelemkeltő, ha fölrúgjuk benne a konvenciókat. Ennek egyik megnyilvánulása pedig az lehet, ha tőlem, a köztudottan megrögzött prózistától, verseket teszünk közzé!
Ha valamilyen kozmikus erő fölkapcsolja bennem a józanság villanyát, kézzel-lábbal próbálom ezt megakadályozni, de aznap nem volt számottevő a napfolttevékenység. A fölolvasásaim alatt tapasztalt jelenségekre gondolva viszont az a gyanúm támadt, hogy az írásaim tán mégsem annyira kiválóak, hogy új irányt vegyen tőlük a jugoszláviai magyar irodalom, ezért a későbbre tervezett, világmegváltó műveim renoméjának megóvása érdekében ez a verses ökörködés tűnt a kevésbé botrányosnak.
Így történt meg, hogy abban a szerény kivitelű helyi antológiában versnek látszódó képződmények sorakoztak a nevem alatt. De a kiadványt kézbe véve ez már nem tűnt annyira nyerőnek, mint a szerkesztés állapotában. A kész művet nem is mertem apám kezébe adni, mint ahogy tizenvalahány évvel később a Paco de Lucia félét sem, ám azt már az ára miatt. Ezzel is, azzal is szépen rendbe tettem volna a vérnyomását.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Mindettől függetlenül a versekből én szívesen olvasnák párat.