Vesztegzár a répaföldön

Vesztegzár a répaföldön

2020-03-12
1.1K olvasó

Amikor Vazul Erik bácsi kora reggel kapálni indult, még nem sejtette, mekkora tortúrának néz elébe. Rozoga kerékpárján békésen végigkarikázott Alsóvekernyés főutcáján, majd megállt az Atomhoz címezett italmérés előtt, hogy a szokásos szíverősítőjét elfogyaszthassa. Finom lélek volt Erik bácsi, mindenkinek mindenben engedett, ha az nem került pénzbe. De mihelyst kiforogta a szó, hogy a szóban forgó témához anyagi természetű kötődése van, olyan rideggé változott a természete, mint az öntöttvas serbli.

Azon a rossz emlékű napon ilyen veszély nem fenyegette. Ilka, a bögyös-faros pincérlány éppen csak kihessegette a teremből a tegnapi ivászat szellemeit, és megetette Pákót, a kocsma girhes macskáját, Erik bácsi máris belibbent az ajtón. Most is mentolos keserűt ivott, ahogy mindig. Kicsit könyökölgetett a pulton, várva, hátha betér valaki, akivel együtt folytathatja az itókázást, ám ez nem következett be. Hétköznap volt, nem pedig vasárnap, amikor az emberiség java része misére igyekezvén behajít a gallérja mögé valami töményet. Az emberiség java része ebben a terminusban a polgármester háza előtt mélyíti az árkot, heveny közmunkában, hogy az őszi csapadékvíz ne öntse el a Tugyenák portát úgy, mint tavaly. Tugyenák Benő, a falu pallosjoggal fölruházott polgármestere érzékenyen ügyelt a műveletre, mert a pincéjében dohányt szárított, ami az általa föltalált dohánytea alapanyaga volt. Igaz, hogy a keveréket most még csak falu szinten, és ott is főként a nyilvános rendezvényeken meg a testületi üléseket reklámozta, de biztosra vette, hogy ez csak átmeneti állapot.

A bajt, ami Vazul Erik bácsit keserves helyzetbe hozta, ez a tevékenység váltotta ki. Tugyenák ugyanis nem találta meg a neten azt a hírt, hogy egy új epidémia van feljövőben, egy minden másnál vészterhesebb kórság, és ez a dohányból növeszti ki magát. A szakzsargon nemes egyszerűséggel dohány mizériának nevezte el ezt a ki tudja, milyen alapú nyavalyát, amely Ázsiából indult és az Antarktiszt megkerülve jutott el Alsóvekernyésbe. Visszaforgatva az idő kerekét és hozzátéve azt, amit senki sem tudott, de mi, e történet bennfentesei igen, hogy Tugyenák Benő kisebbik fia, Pompeiusz nemrég hosszabb időt töltött a Greenpeace egyik motorcsónakján, amikor a déli sarkvidékről levált irdatlan jégtáblát tanulmányozta. A sok gukkerezés és motorröfögtetés közepette csúnyán megfázott, ám ennek köze sincs a küszöbön lévő eseményekhez, annak viszont igen, hogy szuvenír gyanánt hazahozott egy kitömött fókát. Ennek a dísztárgynak afrik helyett dohányzúzalék volt a belsejében, és ez csak azután derült ki, hogy a figurát Pompeiusz unokaöccse, a kétéves Bamóka kibelezte. A fertőzött dohány – mert bizony az volt – telehintette spóráival a polgármester szűztiszta dohányállományát, és megágyazott annak a balvégzetnek, amelyhez képest a Szodomai kénköves eső olcsó vásári mulatság.

Erik bácsi erről mit sem sejtve, fölfedezett az italpulton egy dóznit. Míves munka volt, nem olyan tucatdarab, amit a Vuhanból idetelepült Fing apó vegyesboltjában lehetett kapni. Egy kis hunyorgással Erik bácsi a monogramot is fölfedezte a fedelén, amiből arra következtetett, hogy a műtárgy Tugyenák Benő tulajdona. Ha ebben kételyei támadtak volna, azokat Ilka rögtön eloszlatta, mert odakiabált, hogy a polgármester itt felejtette a dohányos szelencéjét, és mert tudomása szerint a határba indult, ha Erik bácsi lenne olyan kedves és magával vinné, még a délelőtt vissza tudná neki adni.

Az ilyen, kérésnek álcázott parancsok ellen nincs apelláta, ezért Erik bácsi a zsebébe gyömöszölte a dóznit, majd kerékpárnyeregbe kapott, és az út megmaradt részét ugyanabban a tempóban megtéve, ahogy azt tőle az előbb láthattuk, a szeméttelep és a klórmészgyár zagyvaülepítői elhagyásával kiérkezett a síkra, ahol a civilizáció érvényét veszíti. Itt más törvények uralkodtak, mint bent a faluban. Erik bácsi türvényeknek nevezte őket, és mindegyiket ismerte még pendelyes korából. A szélről, az esőről és a napmelegről más és más türvény gondoskodott, a közös bennük pedig az volt, hogy nem lehetett rajtuk eligazodni. Egyvalaki volt csak kivétel: Pákó, a macska. Erik bácsi emiatt nem egyszer magához is édesgette egy darab avas szalonnával, hogy mint valami menyecskét, a vázon utaztatva kivigye a határba. Pákó a farkát marsupilámi módján rá tudta tekerni a vázra, így akkor is stabilan megült, ha döcögött az út. Márpedig az döcögött, mert amióta a szövetkezet megszűnt, nemigen boronálták.

Most már nem tarthatjuk többé titokban, hogy Erik bácsinak komoly érdekeltsége terpeszkedett ezen a síkon. A tulajdonviták következtében ugarban hagyott szövetkezeti tritikáléföld és a kísérleti jelleggel létrehozott sommező közé ékelődve, mondhatni titokban háztartási répát termesztett merkantil célokra. Köztudott, hogy ez a növény öntözés nélkül csak vegetálgat, de ha sok vizet kap, brutális méreteket ölthet. A végeredményt a kapálás is befolyásolta, mert köztudott, hogy az okos földmíves ezzel a módszerrel szabályozhatja a talajban rekedt nedvességet. Ha tehát Pákó a vázon eltüsszentette magát, Erik bácsi biztosra vette, hogy eső lesz, így érdemes kitargatni a répát, de ha a macska kókadtan ült és csak bámult maga elé, akkor a várható szárazság miatt egy kapavágás nem sok, annyit sem szabadott megtennie.

A rossz emlékű napon nem Pákó, hanem Erik bácsi tüsszentette el magát, amin ő maga csodálkozott a legjobban. Macskaszőr allergiára vagy egyéb nyomon követhető és weben kimutatható nyavalyára gyanakodott, ám az első tüsszentést egy másik követte, majd egy harmadik és egy negyedik. Tizenegy óra körül Erik bácsinak már taknya-nyála összefolyt. Mivel ebben az állapotban nem cicerézhette a répáját, gondolta visszamegy a faluba és megiszik valamit az Atomban, amikor egy rendőrautót látott közeledni. A fölkavart portól eleinte nem látszott, de a nyomában ott billegett Tugyenák terepjárója is. Mire Erik bácsi fölocsúdhatott volna, két ismeretlen városi rendőr és a polgármester ott állt előtte, pontosabban a répaföld végét jelentő mezsgyén.

Tugyenák hangosbeszélőt vett elő, azon keresztül kiabált oda az elképedt Erik bácsinak, hogy ezen a területen dohányvész alakult ki, ami emberi közreműködés útján terjed. Az epidémia fő jellegzetessége az, hogy a mutálódott dohányszemcsék elvonnak a környezetükből minden csípős, pikáns fűszeres ízt, ami megfelelő dimenziókba emelkedve brutális következményekkel járhat. Erik bácsi a jobb mutatóujját magasba emelve jelezte, hogy kérdezni kíván, ám Tugyenák erről nem véve tudomást, azt mondta, hogy a vész elindítója az a dózni volt, amit Erik bácsi könnyelműen megragadott, és kíváncsiságra visszavezethető okokból kinyitott. A megoldás tehát az, hogy Erik bácsi a továbbiakig itt marad a répaföldön, mert a járvány terjedését csak így lehet megakadályozni.

Erik bácsi erről természetesen hallani sem akart, és már indult is, hogy biciklire ülve otthagyja ezt az egész habókos társaságot, de a rendőrök megálljt parancsoltak. Megkérezték, hogy kinyitotta-e a dóznit vagy nem, és mert Erik bácsi bizonytalankodott, hazugságvizsgálatot helyzetek kilátásba. Erre bevallotta, hogy kinyitotta. A jövevények ekkor sokat mondóan összenéztek, majd a rendőrautóból kivett vesztegzár-feliratú műanyag szalaggal elhatárolták magukat tőle.

Így és csakis így fordult elő, hogy Erik bácsi ott rekedt a répaföldön. Eleinte kiszolgáltatottnak és számkivetettnek érezte magát, de aztán rájött, hogy ez a hely nem is olyan sivár, mint képzelte. Unalmában megszámolta a répákat – kilencezer-hatszáztizenhét volt belőlük –, aztán nevet adott mindegyiknek, majd osztályozta és rangsorolta őket, hogy ha majd véget ér a karantén, könnyebb legyen a szortírozásuk. Igen ám, de a dohányvészt eközben hátára vette a média, és nemzetközi ügy lett belőle. Egy felelős politikus valahol azt nyilatkozta, hogy ez az állapot még hetekig, sőt hónapokig eltarthat, úgyhogy Erik bácsinak föl kellett készülnie az elhúzódó rabéletre. Tetézte a bajt, hogy a répák tudomást szereztek az őket ért szegregációról, mármint, hogy némelyeket előrébb, másokat hátrébb rangsoroltak, és elégedetlenkedni kezdtek. De vajon miként elégedetlenkedhet egy répa? – kérdezik most önök meglepetten. A válasz tálcán kínálgatja magát: egy répa sehogy, de sok répa könnyen talál magának olyan jogvédő szervezetet, amely bíróság elé viszi az ügyet és ott hatalmas patáliát csapva lehetetlen helyzetbe hozza a diszkriminatív intézkedés felelősét.

Az Erik bácsi kontra répák ügy így vált precedensé, és ha ez nem lett volna elég, a karantén is folytatódott. Még a régi cimbora, Pákó is csak sunyiban járt arra, amikor mezei egérre támadt gusztusa. Ilyenkor úgy tett, mintha a göröngyök között keresgélne, pedig a farka mozgásán látszott, hogy minden rezdülést regisztrál, ami a répaföldön történik.

Erik bácsi megpróbált ugyan néhány öntudatosabb répát maga mellé állítani, ám a többség és az ellenpropaganda olyan hatékonyan munkált ellene, hogy nemsokára csak egy zsebkendőnyi területe maradt, ahol álldogálhatott. Aztán, amikor már minden veszni látszott, egy verőfényes délelőttön ismét megjelent Tugyenák és a vesztegzár-feliratú szalaggal mit sem törődve odament Erik bácsihoz, és egy papírlapot tolt az orra elé. Azt mondta, egy aláírásába kerül, és megszabadul a répák keltette nyavalyától. Hősünk a több hetes nélkülözés és pszichikai nyomás miatt már csillagokat látott, így az elhangzottakból csak annyit értett, hogy megszabadul, ezért azonnal odafirkantotta a nevét a papírra. Tugyenák ekkor elővette a mobilját, és fölhívott egy számot. A poros országúton eztán nemsokára megjelent egy védőruhás brigád, akik gépi markolóval estek neki a répának, és csakhamar el is tüntették az egészet. Lesz belőlük jóféle takarmány kacsintott Erik bácsira Tugyenák, majd elkérte tőle a dózniját, mert az még mindig az öregnél volt.

Az átélt megpróbáltatások miatt erdei remetére hasonlító Erik bácsi ekkor előrángatta bringáját a tarackosból, és mivel azt közlekedésre alkalmatlanná ette a rozsda, rátámaszkodva, dülöngélve indul a falu irányába, hogy az Atomban megigyon valami búfelejtőt. Ha visszanézett volna, talán észreveszi, hogy Tugyenák eközben alamuszi mosollyal, ámde határozottan utat gereblyéz az egykorvolt répaföldre bemasírozó dohánypalánta migránsoknak. Pákó állítólag azt is látta, hogy közben az ominózus szelencéből osztogat nekik afrikai eredetű tubákot, de lehet, hogy ez csak kitaláció. Pákó még ha akart volna sem tudott erről beszámolni az Atom élénk fantáziájú törzsközönségének.

 

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

1 Comment Vélemény, hozzászólás?

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL