Az elmegyógyintézet gumiszobájának gondosan párnázott ajtaja egyszer csak kinyílt, és az odabent kényszerzubbonyban ücsörgő Yayeward Ravalpindi professzor legnagyobb ámulatára maga az intézet igazgatója lépett be rajta.
– Az intézmény vezetője vagyok, doktor Paolo Paparazzini, önök pedig a pacingenseim.
A bangladesi őslénybiológus szeme kikerekedett.
– Honnét ismeri ezt a kifejezést? – kérdezte.
– Melyiket? – kérdezett vissza azzal a szívélyességgel a doktor, ahogy a normális ember az agyalágyultakkal szokott tárgyalni.
– A pacingenst – pontosított a professzor. – Tudtommal ezt csak én használom ebben a történetben.
– Rosszul tudja, kedves barátom – kedélyeskedett a doktor –, mint ahogy minden mást is! De ne ijedjen meg, ez csupán egy kóros elmeállapot, amelyre én szerencsére tudok megoldást.
– Miben mesterkedik, ha szabad érdeklődnöm? – adott hangot a gyanakvásának a professzor.
– Természetesen szabad – kedélyeskedett tovább a doktor. – Mivel ez a beszélgetés, amit most lefolytatunk, az elkövetkező órák súlyos megrázkódtatásai következtében ki fog esni az emlékezetéből, nincs akadálya annak, hogy beavassam a terápia részleteibe.
– Mit akar ezzel mondani? Mármint a megrázkódtatással – fészkelődött a professzor.
– Ezt most nem részletezném, hisz úgysem értené meg. Be van gyógyszerezve.
– Frászt vagyok begyógyszerezve! – vágta rá ingerülten a professzor.
– Úgy tudom, az asszisztensemtől kapott egy nagy adag nyugtatót – vonta fel a szemöldökét a doktor.
– Nem kaptam! – tiltakozott a professzor. – Ahogy dulakodtunk, a karunk egymás mellé került, és mert egyformán szőrösek vagyunk, a nő találomra belebökött az egyikbe. Mivel nem éreztem fájdalmat, arra következtettem, hogy a szúrás nem az én testrészemet érte. Mindezt alátámasztandó a medvehölgy egy kissé felsikoltott, de feltételezem abban bízott, hogy immunis ezekre a szerekre, mert ezt követően gond nélkül letepert, és belekényszerített ebbe az öltözékbe.
A doktor elgondolkodva hallgatta a professzor beszámolóját.
– Tehát ez a magyarázata annak, hogy Tristana jelenleg a szerszámossufniban horkol – jegyezte meg.
– Kétség nem férhet hozzá – mondta a professzor. – De ez az úr itt, mellettem már nem volt ilyen szerencsés. Nem győzök hálát adni az égieknek, hogy mi, bangladesiek szőrösebbek vagyunk a sok évi átlagnál. Ha nem így lenne, most én is úgy hortyognék, ahogy ez a figura itt, mellettem.
– Hortyog vagy nem hortyog, ez most mindegy! – legyintett a professzor. – Legfeljebb majd nem a saját lábán jön a vaporettóhoz.
– Mi célból tenné ezt, ha meg nem sérteném? – érdeklődött a professzor.
– Utazni fogunk, de ne ijedjen meg, nem túl messzire, csak ide a Povegliára.
– Bánom is én, hová, csak szedje le rólam ezt a cuccot!
– Hogyisne! – tiltakozott a doktor. – Maga nem beszámítható.
– Miből gondolja ezt?
– Abból, hogy bangladesinek vallja magát. Csakúgy, mint a mellette szundikáló uraság.
– De én az is vagyok! Bangladesi! A fejem tetejétől a nagy lábam ujjáig! – kiáltott a professzor.
– A külseje alapján inkább mondanám skandinávnak.
– Ők tudtommal magasak és szőkék!
– Az régen volt. A svédek ma már feketék, alacsonyak és sötét hajúak.
– Nem is tudok svédül!
– Ők sem. Legfeljebb annyit, hogy allah akbar. De hagyjuk ezt – zárta le a vitát a doktor. – Önt a modern elmekórtan szerint menthetetlen, de én a Poveglián meg fogom gyógyítani. Ezzel a békésen szundikáló ürgével együtt.
A professzor világosan látta, hogy egy elmeháborodott fogságába került, ami minden esetben bekövetkezik, ha az ember pszichológusoknak teszi ki magát. Ha nem lett volna rajta ez a gúnya, Bruce Lee hagyományait a vele született James Bond képességekkel ötvözve könnyedén leteríthette volna a fogvatartóját, de így, megkötözve nem volt semmi esélye. Arra gondolt, talán a szigeten adódik valami menekülési lehetőség, ezért azt mondta:
– Nem bánom, vigyen el arra a szigetre, de azt nem vállalom, hogy ezt az ájultat is cipeljem.
– Nem lesz szükség erre – nevetett a doktor. – Beadok neki egy ellenszurit, és két perc alatt magához tér.
Azzal kivett a köpenye zsebéből egy szemüvegtokszerűséget, amelyben egy fecskendő lapult.
A professzornak ekkor eszébe jutott, hogy Tavotta kényszerzubbonyán nem sokkal előbb elrágta a pertliket, és ha ezt ez a dilinyós észreveszi, annak beláthatatlan következményei lesznek. Mentő ötlete támadt.
– Inkább adja be nekem az ellenszurit, hogy felvillanyozódva a hátamra vehessem! – mondta.
– Azt akarja, hogy doppingoljam be magát? – nevetett a doktor.
– Hacsak nem szeretné kificamítani a derekát – mondta a professzor.
Paparazzini doktor őrült volt, de nem hülye, így tudta, hogy az elmebaj nem egyszer kreatív meglepetéseket tartogat. Biztosra vette, hogy ez a született svéd is készül valamire, ezért odahajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett. A pillantása azt mondta: nem versz át barátocskám, átlátok rajtad. Azzal a saját meztelen keze szárába nyomva a tűt, beadta magának az injekciót.
*
Amikor Maccarone felügyelő, Celentino tizedes és még vagy egy tucat rendőr megérkezett a Dózse palotába, már alábbhagyott a pánik. Kiderült, hogy a díszes mennyezetnek csak egy alig négyzetméteres darabja hiányzik a szónoki emelvény felett, tehát a sérülés mértéke nem állt arányban azzal a robbanásszerű eseménnyel, amiről a szemtanúk beszámoltak. A felügyelő rögtön tudta, hogy a nagy belmagasság okozta azt az illúziót, hogy az egész plafon leszakadt. Kifejezetten furcsa volt viszont, hogy az omlás egy szabályos négyszög alakban történt, nem pedig, ahogy azt várni lehetett, szabálytalanul. Az őslénybiológiai konferencia résztvevői ahányan voltak, annyiféleképpen mesélték el, mi történt, de abban mindannyian egyetértettek, hogy az előadó, dr. Yayeward Ravalpindi bangladesi illetőségű professzor, a beszéde egy fontos részénél retorikai fordulatot gyakorolva pisztolyt rántott és a levegőbe lőtt.
A felügyelő ezt felettébb meglepőnek vélte, ezért a lármás csődületet a beosztottjaira bízva, bevonult a biztonsági szolgálat fülkéjébe, hogy megnézze a kamerák felvételeit. A videón jól látta, hogy a szónok pisztolyt vesz elő, és hadonászni kezd, de abban már nem volt biztos, hogy lőtt is vele. Mintha a plafon ezt megelőzően, vagy ezzel egyidejűleg szakadt volna le. Újból és újból megnézte a felvételt, de nem lett okosabb. Ekkor viharzott be a szobába Celentino.
– Nézze főnök, mit találtam! – mondta egy pisztolyt lóbálva.
Ahogyan kell, gumikesztyűt viselt, de a felügyelő tudta, hogy a poros fegyveren nem maradhattak ujjlenyomatok.
– Hol fedezte fel ezt a szépséget? – kérdezte.
– A pulpitus mellett, a padlón – mondta Celentino. – Csakis a lövöldöző dobhatta oda.
– Tipikus maffiamódszer – bólintott Maccarone. – Diktálja le a nyilvántartási számát, megnézem az adatbázisban.
Celentini lefújta a port a pisztolyról, és megmondta a felügyelőnek a fegyver számát, aki a telefonján keresztül gond nélkül azonosította a tulajdonosát.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltotta meglepetten. – A pisztoly Brunetti nyomozógyakornoké!!
– Most, hogy így mondja: ez tényleg egy rendőrségi pisztoly! – ráncolta a homlokát a tizedes – De álmomban sem gondoltam, hogy Brunettié. Hogy a csudába kerülhetett ide?
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha magától az illetékestől tudjuk ezt meg – mondta a felügyelő és már hívta is Brunettit.
– Amit most mondok, az nagyobb rejtély számomra, mint az antiküthériai szerkezet* – szólt bele a telefonba a felügyelő. – Itt tartom a kezemben azt a lőfegyvert, amellyel nem sokkal ezelőtt egy őrült bangladesi beledurrantott a Dózse Palota dísztermének plafonjába. A nyilvántartási szám alapján a pisztoly a maga leltári tulajdonában van. Mit szól ehhez gyakornok úr?
Mint jeleztük, a beszélgetés Brunetti és a felügyelő között zajlott, de az olvasó kedvéért most kihangosítjuk, mert ami ennek a párbeszédnek a keretein belül elhangzott, az felettébb érdekes.
A neki szegezett kérdés után Brunetti meg sem tudott szólalni, de mert jól vágott az esze, gyorsan magához tért.
– A rejtélyre van magyarázatom, de ha a pisztoly tényleg az enyém, kizártnak tartom, hogy lőttek is vele. Melyikkel kezdjem?
– Menjünk szépen sorjában! – mondta a felügyelő. – Dalolja el, hogyan kerülhetett ide a fegyvere!
Brunetti nagyot sóhajtott, aztán elmondta a kalandját Serafiniék lakásában a labdával, amelyre mint tudjuk, rálépett, és elvágódva ideiglenesen elveszítette az eszméletét. Kiért arra is, hogy miután magához térve távozott a helyszínről, észrevette, hogy a fegyverét ott felejtette, de a körülmények alakulása miatt nem mehetett érte vissza. Arra is van egy sejtése, hogyan került a bangladesi birtokába.
– Szerintem holtbiztos, hogy az ellopott vaporetto kapitánya és a kormányosa valamilyen módon összejátszik a bangaldesiekkel. Egyértelmű bizonyíték erre az, hogy az ellopott vaporettón több bangladesi is utazott, és ezeknek a személyeknek a nyomuk veszett, miközben a más nációk képviselőit a rabló a legközelebbi kikötőben simán letessékelte a fedélzetről. Ezt a kollégáktól tudom, akikhez nemrégiben futott be az ezzel kapcsolatos jelentés.
Most meg a felügyelő hallgatott el, mert eszébe jutott az az ipse, akit tegnap a csatornából húzott ki egy táskányi készpénzzel együtt. Lehet, hogy hiba volt az ürgét betuszkolni az elmegyógyintézetbe?
– Rendben van Brunetti, elhiszem, hogy a fegyvere elveszítése baleset volt, na de hogy lőttek is vele, az már komolyabb téma!
– Kizárt dolog, hogy az én pisztolyommal lőni tudtak – mondta Brunetti határozottan.
– Mire alapozza ezt?
– A töltények itt vannak a zsebemben.
Maccarone elnémult. Arra gondolt, hogy ez a Brunetti egyszerűen kibírhatatlan. Muszáj lesz a lehető legrövidebb időn belül megszabadul tőle, mondjuk úgy, hogy áthelyezteti Milánóba, mert képtelenség rajta eligazodni.
– Úgy érti: a pisztolya nem volt megtöltve?!
– Nem. Vagyis igen.
– De hát miért?!
– Arra gondoltam, ha nincs megtöltve, kevésbé lesz balesetveszélyes.
– Akkor hogyan magyarázza azt, hogy a plafon egy szabályos négyzet alakú foltja pontosan a beszélő feje fölött leszakadt?!
– Az csak úgy történhetett meg, hogy amikor a bangladesi meghúzta a ravaszt, valaki távirányítással lerobbantotta azt a foltot, hogy úgy tűnjön, az ürge belelőtt. Ez akár egy telefonnal is megoldható.
– Ne vicceljen! A terem majd’ tíz méter magas! Hogyan szerelhet oda fel valaki egy robbanó szerkezetet, észrevétlenül?!
– Csak egy hosszú szelfibot kell hozzá, amivel a plasztikot a megfelelő pontokon hozzáragasztja a plafonhoz. Lentről ez nem is látszik. Ha pedig előzőleg minden robbanóanyagba beledug egy kis adóvevőt, amit szinkronizál, egy telefonhívással bármikor robbanthat.
– Érdekes gondolat, de az ilyesmihez rengeteg idő kell.
– Aki ügyes, az éj leple alatt, amikor a palotában nincs senki, pillantok alatt végezhet a robbanóanyagok felhelyezésével.
– Rendben van, elfogadom az elméletét – adta meg magát a felügyelő. – Főként azért, mert nekem is valószerűtlennek tűnik, hogy egy lövés ekkora kárt okozzon. Viszont megbízom magát egy fontos feladattal.
– Hallgatom főnök! – mondta Brunetti megkönnyebbülve.
– Sürgősen menjen el a Városi Elmegyógyintézetbe, és a Zárt osztályról hozzon ki egy beteget.
– Kit keressek?
– Egy bangladesit. Ma reggel lépett be az intézménybe. Amerikainak néz ki, de bangladesi. Ez a különös ismertetőjele.
– Értettem – mondta Brunetti. – És aztán?
– Hozza ide, a Dózse Palotába! Szeretném kihallgatni. Úgy sejtem, köze van ehhez a történethez.
– Megesz főnök, tíz perc múlva ott vagyunk!
– Azért csak óvatosan – mondta a felügyelő. – Az intézet nehezebb ügy, mint egy szabadulószoba.
– Megoldom.
– Jól van, iparkodjon! – zárta a beszélgetést a felügyelő.
Ekkor lépett oda hozzá Celentino.
– Van itt még valami, főnök – mondta. – Visszább pörgettem a felvételeket és nézze, mit találtam!
A video lejátszón Maccarone azt látta, hogy a sejtelmes éjszakai fénybe borult díszteremben egy apró alak oson keresztül. Egy pillanatra megállt, megfordult, és ekkor a kinti lámpafény rávetült az arcára. A felügyelő majdnem hanyatt esett a meglepetéstől: az a kis pokolfajzat volt a szomszédjából, akit mostanában dekázó bajnokként emlegettek. Ám ebben a pillanatban ismét megszólalt a telefonja. Brunetti hívta vissza.
– Elnézést, hogy megzavarom főnök, de most szóltak ide a Santelena jachtkikötőből.
– Mi ügyben? – kérdezte a felügyelő kelletlenül, hiszen ezzel a Porcelino szállal elveszítette azt a fonalat, amiről úgy érezte, szilárdan tartja a kezében.
– Azt mondák, találtak egy hullát a mólón. Mivel nincs más kéznél, úgy tűnik nekem kell odamennem.
*
Amikor a vőlegény szerepébe avanzsálódott Rotundelli kapitány nagy bőszen kikormányozta a motorcsónakot a Santelena jachtkikötőből, nem jobbra fordult, hogy a Poveglia sziget felé vegye az irányt, mert eszébe jutott, hogy a táska talán még nem sodródott ilyen messzire. Úgy gondolta, előbb egy rövid bal kitérővel átfésüli a Canal Grande kijáratát.
Razvan eközben egy hűtőtáskában talált némi pezsgőt, meg néhány poharat, és mint vérbeli román úriember, azonnal megkínálta az itallal Luciát, aki pedig vérbeli milánói lányként ezt nem utasította vissza. Békésen poharazgattak, iszogattak, egy teljes percen át, amikor Rotundelli hirtelen rátaposott a fékre. Ezt természetesen nem úgy kell érteni, ahogy a szárazföldi járművek esetében. A kapitány mindössze levette a gázt, de azt olyan gyorsan tette, hogy Lucia és Razvan kilöttyintette az italát.
– Ördög és pokol! – dörmögte a kapitány. – Legyek kezdő hajósinas, ha azt a gondolát ott előttünk nem a Serafini kölyke taszigálja!
Razvan fölemelkedett, és belehunyorgott a messzeségbe.
– Valóban, az ott Porcelino – mondta.
Most már Lucia is fölemelkedett.
– A kis dekázóművész, akit a barátnőmmel keresünk? – kérdezte meglepetten.
– Ő bizony – mondta a férj-jelölt. – Ez nagyon furcsa.
Villámgyorsan odakormányozta a csónakot a gondola mellé, és a meglepetése átváltozott döbbenetté: Porcelino nem csak elkötötte ezt az alkalmatosságot – mert az bizony kitellett tőle –, hanem utast is fuvarozott. A gondolában egy tetőtől talpig poros, megszeppent ürge kuporgott, akiről lerítt, hogy nem az idén barnította le a nap.
Amikor a két jármű enyhén összekoccant és Porcelino meg az utas átkászálódott a Zlatan fedélzetére, megtörtént az, amire senki sem számított.
– Szép napot Rotundelli bácsi! – köszönt oda Porcelino udvarisasan, mert észrevette, hogy egy nő is van a társaságban, akit ráadásul nem is ismert. És ekkor bekövetkezett az, amit jobb híján lingvisztikai fenoménnek kell neveznünk. A mi, szittya magyar fülünknek olyan ismerős „bácsi” kifejezés valamilyen módon megmaradt olasz jelentésűnek, ami köztudottan az, hogy csókolsz. Így írják: „baci”. Nos ez a hiba a mátrixban azt eredményezte, hogy a koszos, poros, félig kábult ürge, akit Razvan cigánynak nézett, odahajolt és egy hatalmas csókot nyomott Rotundelli kapitány borostás orcájára.
Velence népe aligha látott ilyet, pedig e helyütt tevékenykedett a híres Casanova is, aki pedig bajnok volt ebben a tekintetben. A csók mindenesetre elcsattant, és ez annyira meglepte a Zalatan szűk fedélzetén tartózkodókat, hogy levegőhöz is alig jutottak. Maradjunk annyiban, hogy ez a furcsa félreértés végre teljesítette regényünkben az Európai Unió ajánlásait az LMBTQ közösségek jogait illetően, így anélkül haladhatunk tovább az események felgöngyölítésében, hogy emiatt marcangolna bennünket a lelkiismeret.
A csók után Rahman Talisman – mert ugye, sejtik, hogy ő volt az utas – lehuppant Lucia mellé, és elvette tőle a pezsgőspoharat.
– Belekeveredtünk egy kisebb balhéba a Dózse palotában – mondta Porcelinó –, attól ilyen zakkant
Közben a pezsgőtől a bangladesi magához tért.
– Jaj de tapintatlan vagyok – mondta, és leverte magáról a port. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Rahman Talisman vagyok, őslénybiológus-asszisztens a messzi Bangladesből, és ezzel a kedves fiatalemberrel – Porceinóra mutatott – egy félresikerült szakmai előadás után most már csak egy vízben sodródó ezüst színű diplomatatáskát próbálunk megkeresni.
A kapitány és a csapos egymásra néztek.
– Azt mondja, az elveszett ezüst színű táska a maga tulajdonát képezi? – vonta fel a dús szemöldökét Rotundelli.
– A táska jogilag a főnököm, dr. Yayeward Ravalpindi tulajdona, de ne bonyolítsuk a dolgot: vegyük úgy, hogy az enyém.
– Mikor és hogyan veszítette el a táskát? – hajolt oda a román maffia stílusát idéző módon Razvan.
– Ő is rajta ült Rotundelli bácsi ellopott vaporettóján – segített a válasszal Porcelino.
– Ez nagyon érdekes – jegyezte meg Lucia. – Mert hogy mi is egy ugyanilyen táskát keresgélünk! Ugye, kedves vőlegényem?
A szóban forgó egyén olyan átható pillantást lövell leendő arájára, mintha már több éves házasság tornyosulna a hátuk mögött. De még mielőtt megszólalt volna, Talisman felkiáltott:
– Ha nem tévedek, ön az a hajóskapitány, aki az ellopott vaporettót parancsnokolta!
– Valahogy így – mondta a kapitány.
– És most elhatározta, hogy segít nekünk megtalálni az ismeretlen helyre sodródott táskánkat! – összegzett a bangladesi.
– Valahogy így! – mondta Lucia.
Rotundelli és Razvan majd keresztülszúrták őt a pillantásukkal, de az őslénybiológus ezt észre sem véve folytatta:
– Nos, örömmel jelentem, hogy az ifjú labdazsonglőr meg én már átvizsgáltuk a kanálist és a táskát nem találtuk meg. Valószínűleg kijjebb sodródott.
A kapitány tekintetét az égre emelve nagyot sóhajtott.
– Akkor nincs más lehetőségünk, mint a Poveglia – mondta.
– Mi az a Poveglia? – kérdezte Talisman meglepetten.
– Egy sziget – mondta a kapitány. – Jóval délebbre van a várostól, de az áramlatok mindent arrafelé sodornak. Nagy eséllyel a táska is ott ért partot.
– Akkor hajrá! Irány a Poveglia! – rikkantott Talisman.
– A gond csak az, hogy a Poveglia eléggé problémás. A középkorban pestises karantén volt, később meg elmegyógyintézet lett, de már jó ideje ezt is bezárták, így teljesen lakatlan. Jelenleg le van zárva a látogatók előtt. Azt mondják, aki eltölt ott egy éjszakát menthetetlenül megbolondul – mondta a kapitány remélve, hogy a bangladesinek elmegy a kedve a kalandtól és kikéredzkedik a partra, de Talisman nem rettent vissza.
– Feltételezem, hogy hatvanezer euró megér egy kis bolondságot – mondta mosolyogva.
– Így igaz! – helyeselt Lucia. – Rajta kedves vőlegényem, tenyereljen rá arra a gázkarra és irány az a félelmetes sziget!
Rotundelli eldörmögött egy ősi etruszk káromkodást, aztán rátenyerelt a gázkarra.
*
Bizton állíthatjuk, hogy hosszú, tartalmas életében az olvasó nem látott még olyan szép kertet, mint amilyennel az elmegyógyintézet rendelkezett. A hely szépségét az a földöntúli elvadultság teremtette meg, amely a maga módján mindig szemet gyönyörködtet. Ha lemondott a majmok biztató jelenlétéről, Tarzan sem érezhette magát vidámabban Kongó dzsungelében, mert azok ugyebár itt nem ugrándoztak. Helyettük III. Napóleon, IV. Béla és XII. Alfonz vívtak ádáz sakkcsatákat, főként, amikor egy delegáció idetévedt, és belefeledkezett ebbe a Velencére egyáltalán nem jellemző rengetegbe.
Máskülönben ez a kert maga volt a csönd és az eseménytelenség. III. Napóleon, IV. Béla és XII. Alfonz sem sakkozott, hanem unottan cigarettázott, miközben az eget nézte. Nagyon restellték ezt a haknit, de vékonypénzű színészek lévén nem válogathattak. Történetünk idején, amikor dr. Paolo Paparazzini, az önmagának beadott injekciótól felajzottan a hátán cipelte a még mindig alélt Francesco Tavottát – miközben Jayeward Ravalpindi professzor a vesztőhelyre kísért elítélt melankóliájával lépdelt előtte –, nos, ebben az ábrándos pillanatban a kert kihaltabb volt, mint az őslények napjainkban. A társaság nehézkesen haladt a keskeny ösvényen, ami ahhoz a vasráccsal lezárt kapuhoz vezetett, amely mögött egy vaporetto ringatózott az ugyancsak keskeny mellékcsatornán.
Ez a jármű ránézésre hasonlított Rotundelli kapitány ellopott vaporettójára, de kisebb és lepusztultabb állapotban leledzett. Mintha maga Poszeidón, a tengerek bősz istene emelte volna ki a mélyből, ahol évtizedeken át szunnyadt a kagylók meg a polipok legnagyobb örömére. Emiatt nevezhetjük akár szellemvaporettónak is, és bizony ez helyes kifejezés, tekintve, hogy ez az ócska teknő egyfajta Kharón-ladikként járt és kelt a fények meg az árnyékok birodalma között.
De térjünk vissza a történetünk sodorvonalába! Ott tartottunk, hogy a doktor a saját hátán cipelte a krumpliszsák üzemmódban szundikáló maffiózót, így nem vette észre, hogy Tavotta hátán valaki elrágta a kényszerzubbony pertlijét. Ha nem így lett volna, ez a kaland egyértelműen tragikus véget ér, bár ez korántsem biztos. A sor elején lépkedő őslénybiológus mindenesetre abban reménykedett, hogy a cipekedés eltereli fogva tartójuk figyelmét az olyan apróságokról, mint amilyen a pertli, és ez így is lett.
A jármű fedélzetére lépve Paparazzini rázuttyantotta Tavottát az egyik ülőhelyre, és utasította a professzort, hogy szintén foglaljon helyet. Talán az élénkítő injekció miatt a doktor elementáris kényszerét érezte annak, hogy a pacingenseit beavassa a rájuk váró kezelés részleteibe.
– Alkonyatig van még időnk, ezért elmondom, mi vár rájuk a Poveglián – mondta.
– Csupa fül vagyok – dörmögte a professzor mérgesen.
– Nos, mint tudjuk, önök súlyos elmebetegek, akik számára a modern orvostudomány nem kínál gyógyulási lehetőséget – körülményeskedett a doktor. – De hála az én zsenialitásomnak, létezik egy terápia, amely helyrebillenti az önmagából kifordult elmét.
– Ha netán arra gondol, hogy drótokat dugdos a fenekünkbe, majd ezekbe áramot vezet, akkor… – háborgott a professzor.
– Szó sincs ennyire durva beavatkozásról! – tiltakozott a professzor. – Csupán el kell tölteniük egy éjszakát a Poveglián, ahogy azt korábban említettem. Még egyszer megismétlem: egy lezárt szigetről van szó, ahol régebben pestises betegeket tartottak karanténban. Az a hely most egy szellemtanya, vagy pontosabban: a borzalmak felfoghatatlan színtere. Kiváltképp éjnek évadján, mert akkor nagyobb stressz éri ott az embert, mintha bezárnák a palermói kapucinusok katakombáiba. Az általam kidolgozott terápia abból áll, hogy elhelyezem magukat a romos épületekben, gondoskodva arról, hogy jó távol kerüljenek egymástól, majd távozom. Reggel, amikor a hajnal első sugaraival visszatérek, önök már józan, kiszámítható emberekként fognak viselkedni, mert érvényesülni fog az a hatás, amit a matematikában a negatív számok szorzataként ismernek. Ez köztudottan pozitív szám. Ha tehát önök, mint elmebetegek, egy minden képzeletet felülmúló módon őrületbe kergető esemény részei lesznek, a mínusz szorozva mínusszal egyenlő plusz hatás következtében normális emberekké válnak.
– Erősen kétlem, hogy ez az elmélet nem egy agyrém – mondta a professzor. – Ha valóban olyan szörnyű az a hely, hogy ép elmével nem lehet ott kibírni, nem a fordítottja remélhető? Mármint, hogy a pancingens még jobban meg fog zavarodni?
– Ha önök csak egy szemernyit is normálisak lennének, ez történne, de hát nem ez a helyzet. Mind a ketten kénszerképzetekkel terhelt, súlyos idegroncsok, akik egyfajta ösztönös védekezési mechanizmust követve tértek be az intézményembe. Tudat alatt várták tőlem a segítséget, amit most meg is kapnak – zárta le a témát a doktor, majd távozott.
A döbbent Ravalpindi professzor hallotta, ahogy a kormányos fülkéjében hosszan matat valamivel, aztán a motor nagy nehezen beindult és pöfögni kezdett.
Ebben a pillanatban megmozdult Tavotta.
– Ho… hol vagyok? – kérdezte álmatagon.
– Pszt! Maradjon csendben, különben ez az őrült úgy megkötöz bennünket, hogy moccanni sem bírunk! Akkor tényleg nem lesz esélyünk a kísértetekkel szemben – súgta oda a professzor.
– Kísértetek? Miféle marhaság ez az egész? – fészkelődött a maffiózó.
– Nem tudom, de majd kiderül – mondta a professzor. – A maga keze már szabad, és ha az enyémet is kiszabadítja, megléphetünk. Ami meg a veszett lelkeket illeti, az én hazámban minden zugba jut belőlük pár tucat. Ha nem lettem volna őslénybiológus, talán szellemirtónak megyek, vagy rontás-leszedőnek. De ennél százszor fontosabb az a küldetés, amit most teljesítenem kell.
A rozoga vaporetto közben megmozdult, és úszni kezdett a csatornán. Néhány kanyar után a járat kiszélesedett, és belecsatlakozott a Canal Grandéba. Amikor a Szent Márk tér előtt pöfögtek, a jármű másik oldalán váratlanul kibukkant egy kéz a víz alól és belekapaszkodott a vaporetto peremébe. Aztán mellécsapódott egy másik kéz is, és rövidesen fölbukkant egy csuromvizes alak.
A professzor nem akart hinni a szemének: Luigi Serafini volt, az ellopott vaporetto kormányosa.
*
Paparazzini professzor! A név felébresztette Ritziában a régóta szunnyadó emlékeket: apja eltűnése után nem múlt el hét anélkül, hogy a dilidoktor föl ne kereste volna őket, és miközben a borukat iszogatta – akkor még nem tört be a piacra a Csemői Lófingató –, azon tűnődött, mi történhetett a legkedvesebb pacingensével. Velence veszélyes terep, könnyű benne eltévedni, bár Enrico Briganti nem volt galambokat etető, bárgyú turista, és amikor nyoma veszett, nem is először járt a professzornál. De az együttérzés vajmi keveset ért: a professzor nem volt nyomozó, ami meg a szakmáját illeti, ott is csak kísérletezett.
Riztia ebben a pillanatban úgy érezte, nagy hiba volt idejönni, hiszen az, hogy a kis dekázóbajnok megtalálásával és behálózásával Zlatan Ibrahimovics közelébe férkőzhetnek, éppen olyan habókos ötlet volt, mintha Paparazzini professzor találta volna ki. Sejtelme sem volt, mi történt Luciával, és hát itt volt még ennek a kedves, segítőkész Francescának az anyja is, aki hatvanezer euróval szívódott fel nyomtalanul. De az ő esetében legalább szerepelt egy kézzel fogható összeg. Luciára, és a folyamatosan anyagi gondokkal küszködő apjára mindez nem volt elmondható.
Ebben a pillanatban megszólalt Francesca mobilja.
– Ez Brunetti! – mondta és a füléhez illesztette a készüléket, de aztán jószerével csak hallgatott. Néha annyit mondott, hogy igen, igen, értem, meg hogy jó, rendben van, megpróbálom, aztán letette.
– Nincsenek biztató híreim – fordult Ritziához. – Brunetti azt mondja, nem jöhet ide, mert a Santelena jachtkikötőben találtak egy hullát, és mivel a többiek éppen a Szent Márk téren vannak elfoglalva, neki kell odamennie helyszínelni.
– Hullát? – kapta fel a fejét Ritzia rosszat sejtve. – Nem mondta, hogy női vagy férfi holttestről van szó?
– Nem mondta, de mivel olaszul beszélünk, nem pedig magyarul, ahol ugyebár nincs a főnévi igenév és melléknév nemi jellegű megkülönböztetése, és az alany, a tárgy és a birtokosrag sem változik a nemnek megfelelően, és nem utolsó sorban, mert Brunetti szó szerint azt mondta: „È stato trovato un cadavere maschile nel porto”*, a vízihulla nyilván egy ipse.
Ritzia megkönnyebbült.
– Hála istennek! – sóhajtott. – Már attól féltem, Lucia lesz az, vagy az édesanyád.
– Ugyan drágám, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni – legyintett Francesca. – Meg fogod látni, ami a barátnőddel történt, az csak egy közönséges, hétköznapi félreértés.
– Ez kedves tőled – mosolyodott el Ritzia. – Viszonzásul azt kívánom, hogy anyukáddal ugyanez legyen a helyzet, vagyis ne az ufók és ne a maffia játsszon szerepet az eltűnésében, hanem az összeg, amit magával cipelt.
Francesca bólintott, már nem egészen értette, mit akar ezzel mondani az újdonsült barátnője.
– Brunetti, azt mondta, gyorsan letudja a rutinmunkát, aztán idejön a szomszédba, mert itt is van egy feladata, és ha vállalkozol arra, hogy egyedül megtegyél másfél utcahosszat, találkozhatsz vele – folytatta a helyzet ismertetését Francesca.
– Ugye, megérted, hogy azok után, ami történt, nem szívesen mászkálok egyedül? – aggályoskodott Ritzia.
– Persze, hogy megértem, de hidd el, ez a séta teljesen veszélytelen. Kilépsz az intézetből, jobbra fordulsz, aztán az első sarkon balra. Annak az utcának a végén lesz a találkozási pont, Brunetti ott fog várni.
– Milyen romantikus! – ábrándozott Ritzia. – Randevú Velencében egy detektívvel, akit ma láttam először, és akkor is Zlatan Ibrahimovicsnak nézett.
– Ami az álmoskönyv szerint kifejezetten jó jel – bólintott Francesca.
– Fogjuk rá. Viszont most jut eszembe, hogy itt akár fel is tölthettem volna a telefonom.
– Sajnos erről már lekéstünk. Ismerve Brunetti módszereit, és a hatékonyságát már valószínűleg el is végezte a papírmunkát, és errefelé igyekszik. Tudod, hogy van ez náluk, nyomozóknál: egy feladat kipipálva, aztán jön a következő.
– Értsem úgy, hogy ha nem érek oda időben, egy percig sem fog várni?
– Valahogy így – mondta Francesca. – Azt monda, az elmegyógyintézetben is történt egy bűneset, azt kell kivizsgálnia.
– Remélem, nem arról az intézetről van szó, ahol a Paparazzini professzor az igazgató.
– De igen, drágám – mondta Francesca olyan hangsúllyal, mintha valakinek a halálhírét jelentette volna be. – Ez a dolog egyetlen szépséghibája, de muszáj lesz odamenned, mert Brunetti ki sem látszik a munkából. Ha kellemetlen lesz belépned az épületbe, a kapu előtt is megvárhatod.
Ritzia elgondolkodott.
– Őszintén szólva, én ott még nem is jártam. Apám mindig kint hagyott, ha bement a professzorhoz, de hazudnék, ha azt mondanám: közömbös vagyok a hely iránt. Tényleg nincs más választásom?
– Attól tartok, nincs – mondta Francesca enyhén grimaszolva. – Meg kell ragadnod ezt a lehetőéget, mert ha valaki, akkor Brunetti biztosan meg fogja találni a barátnődet, és ahogy ismerem a rátermettségét, még az sem kizárt, hogy édesapád eltűnéséről is lesz egy megfontolandó elmélete.
– Reménykedjünk – sóhajtott Ritzia. – De mi lesz az édesanyáddal?
– Ő más eset – mondta Francesca. – Ha ezek az okos férfiak nem jutnak a nyomára, majd felhívom a mobilján. Mert bármilyen váratlanul rabolták is el, azt azért magával vitte.
__________________________
*egy antik számológép, ami naprendszerbeli objektumok pozíciójának megállapítására, holdfogyatkozások kijelzésére alkalmas, tetszőleges dátum beállításával
