Vizslamese papagájjal, gyerekekkel és két baromi ronda idegennel

275 olvasó

Előszó:

Állítólag az olyan történetek, amelyekben gyerek, kutya és más kisállat szerepel, sokkal könnyebben találnak utat az olvasók szívéhez. Alább egy ilyen kísérlet következik.

 

A békés júliusi vasárnap délelőtt egyik pillanatról a másikra változott Cipó vizsla számára valami egészen elborzasztó rettenetté. Az imént még elégedetten nyújtózkodott a hátán, fél szemével a készülő ebéd figyelemreméltóbb alkotóelemeit vizsgálva, másikkal pedig Rikárdó, a hullámos papagáj bohóckodását tartotta szemmel. Mindeközben hallotta azt is, hogy a gyerekek a kerti faházikóban valami csínytevésre készülnek, mert halkan kacarásznak. Ez utóbbit a szülők persze nem hallhatták, mert sem az óriási fotelben újságot olvasó apának, sem a finom húst szeletelő anyának nincs rendes hallása. Ő azonban tudta, hogy valami készül, amiből büntetésféle lesz, és csak reménykedett benne, hogy a jók azért kapnak néhány falatot az ebédből.

Mindeközben Rikárdó egy pingpong labdát kergetett a szőnyegen, és azt a három szót ismételgette, amit igen szépen ki tudott mondani: „előre!”, „hajrá!”, „Rikike vagyok!”.

Ugyanebben a pillanatban a hétéves Kinga és a tízéves Ábel igen veszélyes tevékenységbe fogott a kerti tárolóban: varázsszert készítettek egy befőttes üvegben egy tölcsér, némi hígító, a fűnyíróba való benzin és frissen szedett pitypangvirág segítségével.

Ebben a pillanatban fordult meg a világ Cipóval, mert a semmiből egyszer csak két óriási valami jelent meg az amerikai konyhában, számos karral hadonásztak és egy szempillantás alatt egy-egy zsákba tömték apát és anyát, majd ahogy megjelentek, úgy el is tűntek. A vizsla azonnal talpra ugrott, vakkantott egyet, majd a szúnyoghálós ajtót orrával kilökve megiramodott a faház felé, menteni a gyerekeket az ismeretlen ellenségtől. Rikárdónak ugyan fogalma sem volt arról, hogy mi történt, de a szabaddá váló úton a nyomába repült, és szokása szerint követte a rohanó kutyát.

 

Ahogy a faházhoz ért, a vizsla felugrott a kilincsre, és azzal a lendülettel be is lökte az ajtót. A papagáj megijedt az öreg nyílászáró nyekergésétől, és felröppent a szomszédos diófa ágára, onnan figyelte kíváncsi szemével, hogy mi történik.

A gyerekek egy pillanatra összerezzentek az ijedségtől, ám amikor látták, hogy csak szeretett Cipójuk látogatta meg őket felnevettek, és megpróbálták agyonsimogatni kedvencüket, ám a vizsla ezúttal nem vetette hanyatt magát, hogy minél több simit gyűjtsön be a mellkasára, hanem izgatottan vakkantott.

– Mi a baj, Cipó? – kérdezte a kisfiú.

– Talán bántotta a szomszéd cicája – vélekedett a kislány. – Nyugodj meg, legyél jó fiú! – szólította fel az izgatottan szaglászó és futkosó kutyát, ám az nem hagyott fel különös viselkedésével, sőt, kisvártatva vészjóslóan morogni kezdett. A gyerekeknek nem maradt ideje gondolkodni furcsa viselkedésén, mert a következő pillanatban két óriási lény materializálódott a faházban. Oly nagyok voltak, hogy fejük az alacsony tetőn kívül szorult, odabent csak fatörzsszerű lábuk és számos hadonászó karjuk keltett borzongató látványt. Cipó a sarokba hátrált a gyerekek mellé, de látszott rajta, hogy kész megvédeni őket.

Közben az egyik idegen gorgófej a másik felé fordult, és saját, gurgulázó nyelvén azt mondta:

– Idióta, rosszul számoltad ki az ugrást!

Odabent csak valami morgásfélét hallottak a gyerekek, és Ábel előbb a gyúanyaggal teli befőttesüvegre pillantott, majd zsebéből előhúzott egy doboz gyufát…

Közben a rettenetes lények arrébb dobták a tetőt, és most hogy fejük kiszabadult a csapdából, csalódottan vizsgálgatták a gyerekeket meg a kutyát.

– Ezek méreten aluliak – dörmögte társának a rondábbik, kicsit magasabb szörny.

– Nem baj, jók lesznek előételnek – felelte a másik –, majd érdeklődését a kisfiú tevékenysége keltette fel, aki meggyújtotta a gyufát, majd beledobta a befőttesüvegbe, és éppen arra készült, hogy lángot fogó folyadékot a rémes idegenekre löttyintse, ám a lény gyorsabbnak bizonyult. Hatalmas kétujjú mancsát a befőttes üveg köré fonta, majd hirtelen felhajtotta a tartalmát, ezek után hatalmasat böfögött, orrlyukain pedig néhány szikra pattant ki.

– Tüzes víz – magyarázta a másiknak. – Az emberi faj egyik legfontosabb találmánya. Régen vágytam megkóstolni.

– Önző vagy! – felelte a másik – Nem is hagytál nekem!

– Bocsáss meg – szabadkozott a nagyobbik rém –, megkaphatod a süteményadagomat kárpótlásul, de most zsákoljuk be ezeket apróságokat, és vigyük azt a kis szőröset is – bökött mindkét ujjával a hevesen morgó vizslára.

Ekkor azonban Rikárdó a papagáj, ki tudja miért, a diófa ágáról a kislány fejére ereszkedett, és vidáman karattyolni kezdett: „Rikike vagyok! Előre! Hajrá! Szarzsák”. Ez utóbbi kifejezést Ábel titokban próbálta neki megtanítani az elmúlt hónapban, és erőfeszítéseit most koronázta először siker.

A lények ijedten hátrahőköltek, mozdulatukkal akaratlanul kidöntötték a faház hátsó falát, majd térdre ereszkedtek, és alázatosan lehajtották a fejüket.

– Az istennő a védelmükbe vette őket! – suttogta társának a tüzes víz elorozója.

– Látom, de mit mondott? Nem értem – súgta vissza a másik.

– Várj, megkérdezem a potykákat, majd lassú, alig érthető szavakkal a gyerekekhez fordult: – Mit mondott az istennő?

Ábel, aki igen éléselméjű és állandóan viccelődő gyerek volt rájött, hogy Rikit valamiféle felsőbb hatalom megtestesülésének nézték, és szinte azonnal megszólalt. Ő is tagoltan, és lassan beszélt: – Azt mondta az istennő, hogy húzzatok innen a pecsába, de úgy, mintha itt se lettetek volna!

– Igenis! – felelte vontatottan a rondábbik lény – Úgy lesz, de mi az a pecsa?

– Erre a papagáj meglebegtette a szárnyát, és rikácsolni kezdett.

– Haragszik ránk – rebegte a kevésbé ronda, de azért rettenetes külsejű idegen, és azonnal hasra vetette magát.

– A pecsa az nagyon messze van – felelte a kisfiú.

Erre a két – a híres költő kifejezésével élve – vérnősző barom felegyenesedett, megfordult és kilépett a faház romjai közül, alighanem azért, hogy biztonságosan teleportálhassanak, ebben a pillanatban azonban Cipó vizsla mozgásba lendült, és beleharapott a nagyobbik lénynek abba a részébe, ahol a tomporának kellett lennie. A két lény eltűnt, ám egy fájdalmas üvöltés még ott visszhangzott pár tizedmásodpercig hűlt helyükön.

A gyerekek és az állatsereglet beviharzott a házba, ahol anya éppen odaégette a zöldséget a serpenyőben, apa pedig a levegőt szimatolta a foteljében, és azt kérdezte: – Drágám, nem ég itt valami?

 

Utószó:

A fenti történet csak részben támaszkodik valós eseményekre. Erősen manipulatív. Valódi célja az olvasók behálózása, és irracionális cselekedetekre való csábítása, mint például az olvasás.

 

Lovas Lajos

Háromszoros Zsoldos Péter díjas író. Első regénye, az Agydobás 2005-ben jelent meg és 2006-ban Zsoldos Péter-díjat nyert. 2007-ben készült el a folytatás Jó reggelt délben címmel. 2010-ben jelent meg N című sci-fi regénye a Metropolis Media gondozásában a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. 2011-ben Minek nevezzelek? című művével – amely a Galaktika 241. számában (2010. április) jelent meg – novella kategóriában Zsoldos Péter-díjat nyert. Törzsszövetség (Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek 2016) – regény kategóriában 2017-ben Zsoldos Péter-díjjal jutalmazták. A Galaktika magazinban számos novellát publikált. 2021-ben folytatásokban jelent meg Visszavágó című regénye, amely jövő év elején kötet formájában is napvilágot lát. Legújabb novellája: Az ugye nekem akarjátok adni a Nobel-díjat, 2021. decemberében a GFK 400. című kötetben látott napvilágot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft