Előszó:
Állítólag az olyan történetek, amelyekben gyerek, kutya és más kisállat szerepel, sokkal könnyebben találnak utat az olvasók szívéhez. Alább egy ilyen kísérlet következik.
A békés júliusi vasárnap délelőtt egyik pillanatról a másikra változott Cipó vizsla számára valami egészen elborzasztó rettenetté. Az imént még elégedetten nyújtózkodott a hátán, fél szemével a készülő ebéd figyelemreméltóbb alkotóelemeit vizsgálva, másikkal pedig Rikárdó, a hullámos papagáj bohóckodását tartotta szemmel. Mindeközben hallotta azt is, hogy a gyerekek a kerti faházikóban valami csínytevésre készülnek, mert halkan kacarásznak. Ez utóbbit a szülők persze nem hallhatták, mert sem az óriási fotelben újságot olvasó apának, sem a finom húst szeletelő anyának nincs rendes hallása. Ő azonban tudta, hogy valami készül, amiből büntetésféle lesz, és csak reménykedett benne, hogy a jók azért kapnak néhány falatot az ebédből.
Mindeközben Rikárdó egy pingpong labdát kergetett a szőnyegen, és azt a három szót ismételgette, amit igen szépen ki tudott mondani: „előre!”, „hajrá!”, „Rikike vagyok!”.
Ugyanebben a pillanatban a hétéves Kinga és a tízéves Ábel igen veszélyes tevékenységbe fogott a kerti tárolóban: varázsszert készítettek egy befőttes üvegben egy tölcsér, némi hígító, a fűnyíróba való benzin és frissen szedett pitypangvirág segítségével.
Ebben a pillanatban fordult meg a világ Cipóval, mert a semmiből egyszer csak két óriási valami jelent meg az amerikai konyhában, számos karral hadonásztak és egy szempillantás alatt egy-egy zsákba tömték apát és anyát, majd ahogy megjelentek, úgy el is tűntek. A vizsla azonnal talpra ugrott, vakkantott egyet, majd a szúnyoghálós ajtót orrával kilökve megiramodott a faház felé, menteni a gyerekeket az ismeretlen ellenségtől. Rikárdónak ugyan fogalma sem volt arról, hogy mi történt, de a szabaddá váló úton a nyomába repült, és szokása szerint követte a rohanó kutyát.
Ahogy a faházhoz ért, a vizsla felugrott a kilincsre, és azzal a lendülettel be is lökte az ajtót. A papagáj megijedt az öreg nyílászáró nyekergésétől, és felröppent a szomszédos diófa ágára, onnan figyelte kíváncsi szemével, hogy mi történik.
A gyerekek egy pillanatra összerezzentek az ijedségtől, ám amikor látták, hogy csak szeretett Cipójuk látogatta meg őket felnevettek, és megpróbálták agyonsimogatni kedvencüket, ám a vizsla ezúttal nem vetette hanyatt magát, hogy minél több simit gyűjtsön be a mellkasára, hanem izgatottan vakkantott.
– Mi a baj, Cipó? – kérdezte a kisfiú.
– Talán bántotta a szomszéd cicája – vélekedett a kislány. – Nyugodj meg, legyél jó fiú! – szólította fel az izgatottan szaglászó és futkosó kutyát, ám az nem hagyott fel különös viselkedésével, sőt, kisvártatva vészjóslóan morogni kezdett. A gyerekeknek nem maradt ideje gondolkodni furcsa viselkedésén, mert a következő pillanatban két óriási lény materializálódott a faházban. Oly nagyok voltak, hogy fejük az alacsony tetőn kívül szorult, odabent csak fatörzsszerű lábuk és számos hadonászó karjuk keltett borzongató látványt. Cipó a sarokba hátrált a gyerekek mellé, de látszott rajta, hogy kész megvédeni őket.
Közben az egyik idegen gorgófej a másik felé fordult, és saját, gurgulázó nyelvén azt mondta:
– Idióta, rosszul számoltad ki az ugrást!
Odabent csak valami morgásfélét hallottak a gyerekek, és Ábel előbb a gyúanyaggal teli befőttesüvegre pillantott, majd zsebéből előhúzott egy doboz gyufát…
Közben a rettenetes lények arrébb dobták a tetőt, és most hogy fejük kiszabadult a csapdából, csalódottan vizsgálgatták a gyerekeket meg a kutyát.
– Ezek méreten aluliak – dörmögte társának a rondábbik, kicsit magasabb szörny.
– Nem baj, jók lesznek előételnek – felelte a másik –, majd érdeklődését a kisfiú tevékenysége keltette fel, aki meggyújtotta a gyufát, majd beledobta a befőttesüvegbe, és éppen arra készült, hogy lángot fogó folyadékot a rémes idegenekre löttyintse, ám a lény gyorsabbnak bizonyult. Hatalmas kétujjú mancsát a befőttes üveg köré fonta, majd hirtelen felhajtotta a tartalmát, ezek után hatalmasat böfögött, orrlyukain pedig néhány szikra pattant ki.
– Tüzes víz – magyarázta a másiknak. – Az emberi faj egyik legfontosabb találmánya. Régen vágytam megkóstolni.
– Önző vagy! – felelte a másik – Nem is hagytál nekem!
– Bocsáss meg – szabadkozott a nagyobbik rém –, megkaphatod a süteményadagomat kárpótlásul, de most zsákoljuk be ezeket apróságokat, és vigyük azt a kis szőröset is – bökött mindkét ujjával a hevesen morgó vizslára.
Ekkor azonban Rikárdó a papagáj, ki tudja miért, a diófa ágáról a kislány fejére ereszkedett, és vidáman karattyolni kezdett: „Rikike vagyok! Előre! Hajrá! Szarzsák”. Ez utóbbi kifejezést Ábel titokban próbálta neki megtanítani az elmúlt hónapban, és erőfeszítéseit most koronázta először siker.
A lények ijedten hátrahőköltek, mozdulatukkal akaratlanul kidöntötték a faház hátsó falát, majd térdre ereszkedtek, és alázatosan lehajtották a fejüket.
– Az istennő a védelmükbe vette őket! – suttogta társának a tüzes víz elorozója.
– Látom, de mit mondott? Nem értem – súgta vissza a másik.
– Várj, megkérdezem a potykákat, majd lassú, alig érthető szavakkal a gyerekekhez fordult: – Mit mondott az istennő?
Ábel, aki igen éléselméjű és állandóan viccelődő gyerek volt rájött, hogy Rikit valamiféle felsőbb hatalom megtestesülésének nézték, és szinte azonnal megszólalt. Ő is tagoltan, és lassan beszélt: – Azt mondta az istennő, hogy húzzatok innen a pecsába, de úgy, mintha itt se lettetek volna!
– Igenis! – felelte vontatottan a rondábbik lény – Úgy lesz, de mi az a pecsa?
– Erre a papagáj meglebegtette a szárnyát, és rikácsolni kezdett.
– Haragszik ránk – rebegte a kevésbé ronda, de azért rettenetes külsejű idegen, és azonnal hasra vetette magát.
– A pecsa az nagyon messze van – felelte a kisfiú.
Erre a két – a híres költő kifejezésével élve – vérnősző barom felegyenesedett, megfordult és kilépett a faház romjai közül, alighanem azért, hogy biztonságosan teleportálhassanak, ebben a pillanatban azonban Cipó vizsla mozgásba lendült, és beleharapott a nagyobbik lénynek abba a részébe, ahol a tomporának kellett lennie. A két lény eltűnt, ám egy fájdalmas üvöltés még ott visszhangzott pár tizedmásodpercig hűlt helyükön.
A gyerekek és az állatsereglet beviharzott a házba, ahol anya éppen odaégette a zöldséget a serpenyőben, apa pedig a levegőt szimatolta a foteljében, és azt kérdezte: – Drágám, nem ég itt valami?
Utószó:
A fenti történet csak részben támaszkodik valós eseményekre. Erősen manipulatív. Valódi célja az olvasók behálózása, és irracionális cselekedetekre való csábítása, mint például az olvasás.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
