A Buksi csodája

2023-03-29
429 olvasó

Az írókhoz intézett sablonos kérdések közül is kiemelkedik az, amikor a riporter megkérdezi: mi volt az a löket, ami a mestert elindította a pályáján? Embere válogatja, mit válaszol erre, de a legtöbben csak ködösítenek. Jobb esetben megemlítik a szülők, a tanárok szereplét, vagy felidéznek valami vicces epizódot, amivel másfelé terelhetik a beszélgetést. Mert ki emlékszik arra, hogy egy folyamat hol és milyen módon kezdődött? Haladunk valahová, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a lábunk alatt már nem göröngyös az út, hanem sima, és jobban esik rajta a járás. Attól fogva az a korábbi, göröngyös rész mintha nem is létezett volna.

Nekem mindez idáig nem tették fel ezt a kérdést, de most mégis volna rá válaszom. A neten ugyanis véletlenül rábukkantam a briliáns tehetségű képregényrajzoló, Raymond Macherot munkáira és rájöttem, végső soron neki köszönhetek mindent, amit az irodalom terén sikerült elérnem. Hasonlóan ahhoz a felismeréshez, ami a feltalálókat legyinti meg, ha minden különösebb cél nélkül bámészkodva egyszer csak fölfedezik a fizikai eleddig rejtett törvényeit, eszembe jutott egy jó hatvan évvel ezelőtti emlék, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ott, azon a ponton köteleztem el magam az íráshoz, azon belül pedig a történetmeséléshez.

A múlt század hatvanas éveinek elején, nagyjából abban az időszakban, amikor a világ a kubai rakétaválság miatt a pusztulás szélére sodródott, mi, Jugoszláviában idilli nyugalomban, és ennek megfelelő szegénységben éltünk a bácskai Ómoravicán. Apám a malomban cipelte a lisztes zsákokat, anyám meg igyekezett minél jobban beosztani azt a néhány dinárt, amit apám ezzel az embertelen munkával megkeresett, de tudta, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Olyan trükköt talált ki, amire csak az ügyes politikusok képesek: szövetséget kötött a szomszéd Maris nénivel, hogy erőforrásaikat a lehető legjobban hasznosítva, heti két alkalommal – szerdán és vasárnap – megvehessék a Magyar Szót. Egyik héten mi fizettük a szerdait, a másikon meg a vasárnapit. A szüleim ezzel a módszerrel heti két alkalommal olvashatták az újságot úgy, hogy csak egyért fizettek. Más módon, és más dimenziókban, de a politikusok is tanulhatnának tőlük.

A legnagyobb csoda mégis az volt – és itt anyám elsősorban rám gondolt –, hogy kigazdálkodta, kiügyeskedte az akkori, de talán minden idők legjobb gyerekújságjának, a szintén újvidéki kiadású Buksinak az előfizetését. A hozzám hasonló korúak talán még emlékeznek erre a zseniális képregényújságra, ami nem volt több annál, mint amit vállalt: heti rendszerességgel folytatásos képregényeket kínált a jugoszláviai magyar fiatalságnak, különös tekintettel a legkisebbekre. Úgy emlékszem, az volt a szlogenjük, hogy héttől hetvenhét éves korig mindenkihez szólnak, és ez valahol így is volt, mert a legjobb nyugati – elsősorban belga és francia – képregényeket közölték, rendkívüli mértékben fejlesztve ezzel a fantáziánkat, mert ezeket a történeteket tovább lehetett gondolni, és el is lehetett játszani. Határozottan emlékszem például Clifton ezredesre, aki egyfajta vicces antihős volt, a későbbi James Bond filmek rajzolt előképe, de ott volt a korabeli filmes cowboyvilág képviseletében a rettenthetetlen Jerry Spring, vagy éppenséggel Vakarcs és Pöttömke, akik a gonosz fekete patkány, Antracit ellen vívtak vértelen, de izgalmas háborút.

A Buksi akkora luxus volt nálunk, mintha most a Marsról rendelnénk kőzetmintákat, de anyám valahogy megoldotta ezt, mert az értelmi fejlődésem szempontjából fontosnak tartotta. Nem is tudom, honnét szerezte ezt a bölcsességet, de az is lehet, hogy csak ösztönösen érezhette: nem elég, ha este, elalvás előtt meséket olvas, muszáj, hogy vizuálisan is fejlődjek, és ehhez ez az újság a legjobb katalizátor. Gyanítom, hogy ebben a csodában a nagyapám is tevékeny szerepet játszott, mert ő volt abban az időben az újságkihordó. Hatévesen nem fogtam fel, miért éppen ő házal ezzel a portékával, de úgy vártam, mint a messiást. A Buksi megjelenésének napján az ablakban ültem, mint egy kismacska, és lestem, mikor fordul be a nagyapám az utcasarkon. Sok évvel később tudtam meg, hogy az öreg nem jókedvéből lett újságkihordó, hanem mert negyvenötös politikai elítéltként abban a rendszerben nem kaphatott tisztességes munkát. Ezt lökték oda neki egyfajta kegyelemkenyér gyanánt, és talán mert közel volt a tűzhöz, ő gazdálkodta ki azt, hogy a Buksi, ez a munkásember számára megfizethetetlen luxustermék, hozzánk is eljusson.

Még óvodás sem voltam, olvasni nem tudtam, de erre nem is volt szükségem, mert a történet mindig magától összeállt. Hasonló ez ahhoz a jelenséghez, amit a kilencvenes évek elején, a kábeltévé elterjedésekor tapasztalhattunk: a kínálatban fölbukkanó osztrák adókon sugárzott filmek lényegét úgy is megértettük, hogy nem tudunk németül. A Buksiban ez leginkább a Vakarcs és Pöttömke kalandjait illetően mutatkozott meg, mert azt mintha nekem találták volna ki. A mezőn élő kisállatok nyugalmát egyszer csak megbolygatja a fekete patkányok inváziója, amit akarata ellenére hős ellenállót formál a kis mezei egérből, akit a figura megálmodója, a zseniális Raymond Macherot Chlorophylle-nak nevezett, de a fordító szerencsénkre átkeresztelte Vakarcsnak. Egyébiránt muszáj megjegyezni, hogy a jugoszláv képregények magyar fordításai zseniálisak voltak. Chlorophylle et Minimum így lett nekünk Vakarcs és Pöttömke, akik köré olyan figurák csatlakoztak, mint a Vidra, a Süni, a Nyúl, a Varjú és nem utolsó sorban a gonosz Antracit. Engem nemcsak elbűvölt, hanem magába is rántott ez a világ. Úgy éreztem, meg kell ragadnom, hogy átformálhassam és továbbfejleszthessem, mert ez a vágy szinte lüktetett bennem. Ehhez persze briliáns módon kellett volna rajzolnom, ami négy-ötévesen nem lehetséges, de megtehettem azt, hogy az újságot ollóval darabokra vagdaltam és a képeket tologatva létrehoztam a saját történeteimet. Anyám majdnem sírva fakadt, amikor meglátta ezt a pusztítást, részint, mert a papír ilyenkor az egész lakást ellepte, részint, mert nem értette, mi visz rá erre az őrültségre. De ez csak Vakarccsal, meg a Pöttömkével működött, és velük sem mindig. Volt, hogy a történet – például az az epizód, amikor egy arra száguldó teherautóról leesik egy felhúzható játékautó, és ezt a két kisegér mint járművet kezdi használni – az én rásegítésem nélkül is működött. Ilyen esetekben nem volt értelme elővenni az ollót, így az ágy alatt gyűjtögetett Buksik szépen sokasodtak. Ma már óriási összeget érne ez a kollekció, de fájdalom, egy téli estén történt egy olyan tragédia, amelyhez képest az alexandriai könyvtár leégése csupán apró kellemetlenség.

Határozottan emlékszem, hogy szombat este volt, és a szokásos heti fürdéshez készülődtünk: anyám alaposan megrakta a sparhetot, hogy a platniján egy irgalmatlanul nagy fazékban vizet melegítsen. Ezt öntötte bele a fürdésre szolgáló pléhteknőbe, de mert akkor este a víz forróbb volt, mint általában, a dívány szélén ülve vártam, hogy a fürdőm lehüljön. Közben, magam sem értem, miért, a lábamat rátettem a teknő peremére, és egy kis mozgatással is hullámozhattam a vizet. Olyan volt, mint egy parányi tenger, csak a hajók hiányoztak róla. De a teknő azért teknő, mert az alja keskenyebb, mint a pereme. Ennek következtében egy erőteljesebb billentésre az alkalmatosság egyszer csak feldőlt, és a tartalma, mint a bibliai özönvíz elárasztotta a szobát. Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb kárt az ágy alatt tartott Buksik szenvedték el, mert a legfölül lévő néhány számot kivéve mind pacsmaggá ázott.

Tetézte a bajt, hogy ez nagyjából egybevágott azzal az időszakkal, amikor a Buksi kiadása abbamaradt. Ha jól emlékszem, 1962-őt mutatott a naptár. Ott maradtam hát emlékek nélkül egy olyan helyzetben, amikor az olvasást még nem sajátítottam el, de már erőteljesen munkált bennem az igény a történetek iránt. Rajzolni csak pálcikaembereket tudtam, azokat is tintaceruzával a Magyar Szó keskeny fehér margójára, mert más papír nem akadt a lakásban. Arra viszont hamar rájöttem, hogy Vakarcsot és Pöttömként nem szükséges tökéletesen ábrázolni, elég ha jelzésszerűen komponálok meg egy velük kapcsolatos történetet. Azt hiszem, ezt nevezik absztrakt művészetnek.

Évekkel később apám megtalált egy ebből a korból származó Magyar Szót, aminek oldalára, keskeny csíkban felskicceltem egy képregény kezdeményt. Pár vonal, meg néhány ákombákom volt, és az a két szó, amit első osztályosként le tudtam írni: „mentek tovább”. Nem kell hozzá nyomozói képesség, hogy kiderítsük: mindez a képregényekben látott mesélési technikára utal, pontosabban arra, amikor a rajzot egy rövid, nyomatékos szöveg teszi hangsúlyossá. Talán éppen a stilizált Vakarcs és Pöttömke haladt azon a Magyar Szó szegélyen, nem tudhatom, de ez az a pont, ahová mint valami ősrobbanásig vissza tudok térni, és bár arra nem lehetek büszke, hogy csak ennyire futotta, most már hiszem és tudom, hogy Clorophylle és Minimum voltak az ihletőim. Elvégre mindannyian utánozunk valakit, nemde bár?

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL