Az időutazás irodalmi dilemmái

Az időutazás irodalmi dilemmái

A fellengzős cím ne tévesszem meg senkit: ez nem lesz egy komoly írás. Azon próbálok eltűnődni, miféle evolúciója lehet az időutazásnak azokban az írásművekben, amelyek a fikció eme speciális területét bolygatják. A legáltalánosabb megállapítás az, hogy időutazásos műveikben az írók többnyire fittyet hánynak a fizikára, vagy ha mégis belebonyolódnak, úgy halmozzák egymás tetejére a marhaságokat, hogy az eredmény a bonyolultság és a szakszerűség illúzióját keltse.

Az olvasó legtöbbször be is éri ennyivel, de nem hiszem, hogy időutazás tekintetében mindenki ilyen eszement okfejtésekre és képtelen találmányokra vágyik. Sokkal célravezetőbb, ha az időutazásos téma alapvetése a csavarintásos, fordulatokban bővelkedő történet. Ezt már az időgép atyja, H.G. Wells is pontosan tudta, mert bár alapművében az 1895-ben napvilágot látott Az időgépben csak egy visszacsatolással színesített lineáris sztorit mesél, ez a technika mégis döbbenetesen újszerű információkat hordoz. A jövő a maga lecsupaszított valóságában mostanában már alig érdekel valakit. Inkább félünk tőle, mint keressük a titkait, mert annak fényében, ahogy a közelmúltunk alakult, biztosak lehetünk benne, hogy ami ránk vár, az sem lesz majd diadalmenet.

Az időutazáshoz ennél több kell, olyannyira, hogy az ilyen tárgyú mai regényekben és filmekben ez jobbára csak az írást, alkotást segítő katalizátor. A szerzőnek vagy a film rendezőjének csupán azért van szüksége az időutazásra, hogy ezzel a speciális feltétellel a hagyományos narratívánál nagyobb szabadságot csikarjon ki magának. Ezek a művel már köszönő viszonyban sincsenek a klasszikusok munkáival (hamarjában Asimovtól a Halhatatlanság halála jut eszembe), hiszen nem többek nyakatekert bűnügyi történeteknél. Hagyományos – vagy inkább tudományos – időutazásos regényt írni emiatt csak a dilettánsok vagy az olvasóikat sanyargatni vágyó Tenkes kapitány-mutánsok próbálnak. Az ügyesek inkább elrejtik az időutazás tényét, vagy meglebegtetik, mint Vonnegut Az ötös számú vágóhídban. Elvileg ez a regény is időutazásos sztori, de sokkal inkább egy valós esemény furcsa, szürrealista krónikája.

Mindezt szem előtt tartva, ha egy író manapság azzal jön elő, hogy időutazásos regényt szeretne írni, komoly eséllyel kinevetteti magát. Mindenki arra gondol, a könyvében lesz majd egy őrült tudós, aki véletlenül föltalálja az időgépet, és visszamegy vele a múltba, hogy megfojtsa a saját csecsemőkorban lévő nagyanyját (azért nem a nagyapját, mert annak személye ugyebár a bizonytalansági reláción belülre esik). Józan észjárású olvasó csak legyint erre, mondván, ezeket az őrültségeket nem szabad komolyan venni, mert képzelgésekből amúgy sincs hiány, ez az időutazásos maszlag pedig csak hab a tortán.

De íróilag talán éppen ez az egészben a kihívás. Lehet, hogy nem is időutazásos történetet kell mesélni, hanem olyat, amely az egymással párhuzamos világok közötti közlekedést szorgalmazza. Mert tény, hogy nagyon sok világ van egymás hegyén hátán, és itt nem a sci-fi teremtményeire kell gondolni, hanem arra, ami lehetetlenné teszi az egymástól eltérő érdeklődési körök, szokások, fölfogások közötti átjárást. Nem létezik például a pecások és a balett táncosok világa között átjárást találni. Ugyanígy a galambászok és a mikroprocesszor-készítők vagy a pékek és az mélytengeri rákászok világa között. Az is nehézkes és ritka, amikor az író személyes világa és az olvasó saját univerzuma között föltárul egy kapu, és létrejön valamilyen éteri kapcsolat. Ha innét nézzük a dolgot, akkor már maga az olvasás is sci-fi, ráadásul időutazásos.

Ezzel győzködöm magamat én is a most még nem létező, de a jövőben talán délcegen villódzó időutazásos regényemben, amelynek témáját egyelőre még csak kóstolgatom. Magam is kíváncsi vagyok, mire jutok majd vele.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.