A honi kulturális élet jelenleg attól hangos, hogy a Litera nemrégiben meghirdetett kritikapályázatán fölbukkant két olyan munka, amelyet a mesterséges intelligencia állított elő. A zsűri ezt csak a második elbírálási körben vette észre, de akkor teketória nélkül kizárta a robotok által írt műveket, és úgy módosította a pályázati kiírást, hogy ez a blama még egyszer ne fordulhasson elő.
Az eset legfőbb tanulsága egyértelműen az, hogy az értekező, elemző próza napjai meg vannak számlálva. A taplószáraz szövegnek gyártása egyre inkább a MI hatáskörébe fog tartozni, mert bárkinél gyorsabban és gördülékenyebben képes az adatok begyűjtésére és rendszerezésére, sőt, ezt a pokolian gyötrelmes munkát egyetlen zokszó nélkül végzi, ami ugye, nem jellemző ránk, emberekre. Aki írt már szakdogát, pontosan tudja, mire gondolok. Van, ugye a téma, amit először be kell cserkészni, aztán mint egy kirakóst, mindent a helyére kell illeszteni, majd egy vezérelv mentén beterelni a saját koncepciónk kanyargós medrébe. Ez a definíció, amit most erről a műfajról megfogalmaztam az én saját elméletem, tehát erősen szubjektív. Szemben ezzel, ha megkérdeznénk a MI-t, hogy szerinte mi a szakdolgozat, tömör, kérlelhetetlen és tűpontos választ adna. Ebben szinte verhetetlen, de így lényegében el is árulja magát. Mert azzal, hogy én egy kissé döcögve most megpróbálom elmagyarázni az értekező szövegírás lényegét, tanúbizonyságát teszem annak, hogy nem egy gép vagyok, hanem gyarló ember, aki reggel nyolc óra körül, még csipás szemmel ül a gépe előtt, és miközben arról ír jegyzetet, hogy mekkora nagy féreg ez a MI, fél kézzel a kávéját kortyolja.
A természetes személy által létrehozott írás minden jellemzője megvan ebben a jegyzetben. Néha megbillennek benne a mondatok, rossz a szófűzés, betolakszik egy-két furcsa hasonlat és még sorolhatnám. A MI ezeket mind kigyomlálja, aminek eredményeként a szövege annyira steril, mint a puffasztott rizs pogácsa, amit most fogyókúrás szándékkal a kávé mellé próbálok elfogyasztani. A MI az ilyen trükkökre, vagy pontosabban az ilyen, életből vett stiláris elemekre, ábrázolási módszerekre nem képes. Vígan elboldogul a maga közegében, ami nem más, mint az egész világ hálózatba kötött tudásbázisa, mert villámgyorsan kiszed belőle bármit, amelyek megtalálásával mi, a Google előtti időkben heteket töltöttünk volna el. A MI úgy barangol az adatok között, ahogy a mindenevő kecske legelészik. Nem szekálja magát semmivel, mert megvan mindene, sőt több is annál. Kapásból képes szöveget gyártani bármilyen parancsból, és az sem okoz neki gondot, ha arra kérjük, mindezt csomagolja be a tudományos alaposság garabonciás köpenyébe. Hoppá! Ez is egy jelzés: a MI olyan szót soha nem szőne bele egy esszéjébe, hogy garabonciás, tehát megvan a következő lépés a leleplezéséhez: az általa létrehozott szövegnek nincs stílusa. Van kohéziója, logikája és szerkezete, de stílusa egy szál se. Arra a hangra gondolok, ami például Szerb Antal híres irodalomkritikáiból is visszaköszön. A csodálatosan árnyalt egyéni hang miatt azokat nem is kritikaként olvassuk, hanem műalkotásként.
A végkövetkeztetésem tehát az, hogy a MI elsősorban a stílust öli meg, mert az olyan fenomén, amit hál’ istennek, géppel most még lehetetlen létrehozni. Hiába mondjuk azt a programnak, hogy faszikám, írjál kritikát egy minden korábbitól különböző, képtelenül eredeti stílusban, csak nevetséges bárgyúságra lesz képes. De az adatokat viszont megkeresi és magabiztosan, jól sáfárkodva se perc alatt gabalyít belőlük egy veretesnek tűnő szöveget.
Az értekező próza személytelensége és a magyar kritika semmitmondása tükrében egyre inkább úgy fest, nincs is szükségünk sokkal többre.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Cipurka
