Az utolsó pápa (2)

A novella első része itt olvasható.

A bíboros Fra Lucien Vareda kíséretében érkezett a helyszínre, mondhatni a legnagyobb titoktartás közepette. Még a svájci gárdistákat is arra utasította, hogy fönt várakozzanak a bejárat mellett. Láthatóan bosszús volt, mert nem számolt azzal, hogy a lépcső ennyire meredek lesz, és a terhelést nem fogja bírni a térde. Verejtékező homlokkal rogyott le a székbe, de a fájdalom így sem enyhült. A kapuőr közben már elvonult, és minden bizonnyal kinyitott egy szellőztetőt, mert a dohos levegőt lassan felváltotta a Szent Péter teret uraló forróság. Mindez, a térdét szaggató fájdalommal kiegészítve olyan érzést keltett a bíborosban, mintha nem is Rómában lenne, hanem valahol messze délen, ahol a város szélső házai mögött már csak a sivatag húzódik. Egy rövid pillantást vetett a falakon sorakozó, poros rekeszekre, aztán intett, hogy vezessék be az ifjú bíborost.

Nem kellett sokáig várnia. A fölfelé vezető járat irányából hamarosan lépések hangzottak, és megjelent Jacob Anathasius. Az elvárt díszes öltözék helyett közönséges barna köpenyt viselt, ami egy hosszú és talán gyötrelmes utazás nyomait mutatta.

A bíboros hátradőlt a székén, és nyugalmat erőltetett magára. Úgy találta, a kandeláberek egész jól kiemelik a fiatalember vonásait, amelyek egy régi festményt juttattak eszébe. Azon is egy fiatalember állt a vallatója előtt, és hozzá hasonló állhatatossággal várt az ítéletére.

– Ön Jacob Anathasius? – kérdezte Montalto.

– Igen, én vagyok – felelte a fiatalember.

– Tudja, miért hívattam ide?

– Bizonyára azért, mert választ vár néhány kérdésre.

A camerlengo arcán átfutott valami, amit talán mosolynak is lehetett nevezni.

– Jacob Anathasius. Még csak huszonnyolc éves, és máris bíboros – mondta Montalto. – Mivel magyarázza ezt?

– Magam is tudni szeretném, mi okozta ezt a tévedést – válaszolt a fiatalember.

– Akkor már ketten vagyunk – ráncolta a homlokát Montalto. – Mert ez nem tévedés, és nem is adminisztrációs hiba. Magát fiatalember valaki megajándékozta ezzel a címmel, de az sem az eltávozott szentatya, sem én nem voltam. Azt kell hinnem, hogy egy olyan hatalom egyengeti az útját, aki felette áll a mi akaratunknak.

A fiatalember felvonta a szemöldökét. Úgy tűnt, most először hall állásfoglalást erről a rejtélyről.

– Nem tudom, mi ebben az ügyben az igazság, eminenciás uram – mondta. – A szentatya haláláról is csak Alexandriában értesültem. Ott szálltam hajóra, de előtte évekig Etiópiában szolgáltam. Egy iskolában tanítottam, osztogattam a segélyeket, és főztem, ha kellett.

– Nem volt felszentelve, amikor odaérkezett.

– Nem… csak jezsuita testvér voltam.

– De aztán valami történt.

– Semmi lényeges nem történt, eminenciás uram, legfeljebb csak annyi, hogy nem sokkal a szentatya halála előtt ellátogattam egy öreg, elhagyatott templomhoz, ami Axumban, a Sion Szent Mária kápolna közelében állt. Azt mondták, az csak egy régi raktár, de már az is különös volt, hogy az épületet őrizték, holott hivatalosan nem volt sem egyházi használatban, sem turisztikai célpont. A helyiek nem beszéltek róla, csak kerülgették. Azt is suttogták, hogy az a környék szent terület, ahová világi ember nem léphetne be, de engem mégis oda vezetett valami. Mondhatnám, hogy a régisége, de nem így van. Nem tudtam, mit keresek, csak azt, hogy valamiért oda kellett mennem.

– És mit talált?

A fiatalember most már kissé idegesen tördelte a kezét.

– Két fegyverest, akik meglepetésemre félrehúzódtak, amikor megláttak. Úgy gondoltam, ez volt a jelzés, hogy odabent nincs semmi értékes. Hát bevitt a kíváncsiság. A templom valóban régi volt, és teljesen üres. Aztán észrevettem egy hátsó ajtót, ami egy sziklába vájt folyosóra, az pedig egy nagyobb terembe vezetett. Alig láttam valamit, de a folyosó végét mintha fény világította volna be. Arra gondoltam, ezt talán azt jelzi, hogy mégis van itt valami. Így okoskodtam, amikor beléptem a terembe.

Elhallgatott. A hirtelen támadt csöndben csak a kandeláberek sercegtek. Montalto intett, hogy rajta, fejezze be, amit elkezdett, de a fiatalember elbizonytalanodott. Mintha ez lett volna minden, amit közölni akart, vagy olyan akadályhoz ért, amit nem mert átlépni.

– Mire vár? – sürgette meg a bíboros. – Ha ön is, és én is arra szánjuk ezt a napot, hogy kiderítsük, mi, vagy ki tette önt bíborossá, akkor ismernünk kell az ügy minden részletét.

– Ez teljesen jogos, eminenciás uram, csak nehéz arról beszélnem, ami azután történt.

– Ha kívánja, kiküldhetem a titkár urat – ajánlotta a bíboros, és már emelte is a kezét, de a fiatal szerzetes sietve megszólalt.

– Nem szükséges. A magam bizonytalansága miatt vagyok tanácstalan, mert ami ezután következett, azt a mai napig nem értem.

– Beszéljen bátran.

– A terem közepén megpillantottam egy ponyvával borított oltárt. Legalábbis azt hittem, hogy az egy oltár.

– És nem volt az?

– Nem.

– Hogyan győződött meg erről?

– Úgy, hogy fölemeltem a ponyvát, és megnéztem, mi van alatta.

– Mit talált?

– Egy jókora aranykazettát, a tetején angyalszárnyakkal. Ebből sugárzott az a halvány fény, ami odavezetett. Aztán óvatosan megérintettem, hogy meleg-e, ha már sugárzik. Nem volt meleg, de másnap már nem dolgoztam.

– Úgy érti, megbetegedett?

– Ellenkezőleg. Nem tudom, hogyan, és miként, de attól fogva minden bajt meg tudtam gyógyítani. Még a sebeket is, nem beszélve a lázról meg a kiütésekről. A testvérek persze faggattak, hogy mi ez az egész, és amikor elárultam a kalandomat, mindenki ahhoz a templomhoz vonult. Az őröket félrelökték, és beözönlöttek a belső terembe. Bementek, de ki nem jöttek többé.

– Hogy érti ezt?

– Valamilyen erő porrá égetett mindenkit, aki a kazettát megérintette.

Elhallgatott, mintha azt várta volna, mit szól ehhez a kardinális, de Montalto rezzenéstelen arccal meredt maga elé.

– A testvérek azt mondták, ezek után nem maradhatok velük, mert a személyem eggyé vált a kísértéssel – folytatta az emlékezést a fiatalember. – Szó szerint elűztek a misszióból, és amikor megérkeztem Rómába, megtudtam, hogy valami szörnyű félreértés következtében kineveztek bíborosnak. Fogalmam sincs, ki és miért tette ezt velem.

– Nem kérte senkitől, de valaki mégis a konklávé tagjává tette – mondta a kardinális. – Azt mondják, valami nagy dolog történt önnel. Valami, ami egyesek szerint maga a csoda. Mások szerint ön csak egy szélhámos.

– Szó sincs erről, eminenciás uram! – kiáltott a fiatalember szinte rimánkodva. – Tudom, hogy önnek most sajog a térde. De ha úgy akarom, a fájdalom el fog múlni. A többi bíborost ugyanígy gyógyítottam meg. Egy gondolat, egy sóhaj, és a gyötrelem elmúlik. Kinek a köszvénye, kinek a cukorbetegsége, kinek a derékfájása vagy a térde hasogatása tűnt el, éppen úgy, ahogy most az öné.

A bíboros arcán átsuhant valami, amit talán meglepetésnek lehetett nevezni, mert ahogy a fiatalember a mondandója végére ért, a térdében megszűnt a fájdalom. Montalto még soha nem érezte magát ennyire könnyűnek és gondtalannak. Kedve lett volna fölpattanni, de visszafogta magát.

– Az emberek néha tudnak valamit, aztán megfeszítik őket – suttogta szinte csak magának.

A fiatalember ezt nem értette. Ránézett, de nem kérdezett vissza.

– És most mit szándékozik tenni? – kérdezte végül Montalto, nagyon halkan, szinte lemondóan.

– Mire érti ezt, eminenciás uram?

– Milyen intézkedéseket hoz, ha majd megválasztják, mert ezt most már semmilyen földi erő nem fogja megakadályozni.

A fiú még halkabban válaszolt:

– A mi emberi tudásunk véges. Én azt is csak sejtem, hogy Isten nem az, akinek hisszük. Nem személy, nem entitás, hanem egy többdimenziós, rendszerszintű intelligencia, amely időn és téren kívül létezik.

A kandeláberek fénye megremegett. Valahonnan messze harang zúgott, de nem úgy, mint máskor, hanem tompábban, fojtottabban, ahogy a kövek zengik vissza a beléjük zárt érzelmeket.

Amíg Montalto a fiatalembert nézte, ismét egy régi képet látott maga előtt: egy másik fiatalt, egy másik napon, másik városban, másik világban. És a gondolat, amit eddig csak kerülgetett, most már szavakká állt össze benne:

– Ecce homo – suttogta olyan hangon, amelyben több volt a felismerés, mint az ítélet.

Abban a pillanatban nem volt több kérdése sem, csak egy csendes, mély sejtés: hogy az, aki előtte áll, talán nem az, akinek a világ látni akarja, de éppen ezért ő az, akinek lennie kell.

Szvétics Hubenár fordítása