A legtöbbet foglalkoztatott szerző

Ma már fingani sem lehet a MI nélkül – mondta egy barátom, és bizony igaza van. Az új technológia az élet minden területére befurakodott, ami nem lenne baj – a fejlődés nem ördögtől való –, de az írók is egyre gyakrabban nyúlnak a ChatGPT-hez, komoly vitákra adva ezzel okot. Van, aki a gépi szöveggyártásban a sátán keze munkáját látja, és van, aki szerint ez a találmány valóságos áldás. A mérleg mindig afelé billen, akit hallgatunk. De egyvalami azért biztos: a ChatGPT napjainkban a legtöbbet foglalkoztatott szerző.

Nem tagadom: én is használom ezt a vívmányt, például ha írás közben egy 17. századi perzsa misztikus nevére van szükségem, nem rohanok a könyvtárba, hogy napokat töltsek el célzott kutatással, mert itt van a MI. Bepötyögöm a parancsot, hogy kérek egy 17. századi perzsa misztikus költőt, és egy pillanat múlva már jön is a válasz, hogy: „Egy jelentős 17. századi perzsa misztikus költő Ṣāʾib-e Tabrīzī (صائب تبریزی, kb. 1601–1677), akit a perzsa irodalomban a ghazal műfaj egyik megújítójaként tartanak számon.”

Csak ülök és bámulok. Nem térek magamhoz, főleg, ha belegondolok, mekkora meló lett volna ezt a Széchenyiben kikurkásznom, de aztán belém nyilall, hogy nekem kell Sahib Tarbizit beillesztenem abba a novellába, ahová ez a karakter kívánkozik. Mert novellát a ChatGPT nem képes írni.

Ennek dacára egyre többen próbálnak MI-vel gyártott szövegeket sajátjukként eladni. A nyomulás főként az értekező próza terén tapasztalható. A gyakorlat általában az, hogy a szerző egy beadott séma szerint megíratja a szöveget, amit aztán egy kicsit átalakít, hogy a túl kacifántos mondatok miatt ne kandikáljon ki alóla a lóláb. A ChatGPT-t nem ismerő olvasó álla nagyot koppanva esik le az így keletkezett teljesítménytől, pedig az árulkodó jelek ott virítanak a szeme előtt: túl szabályos a szerkezet, a szövegnek eleje, közepe, vége van, szinte iskolásan ívelt. Minden bekezdés „le van kerekítve” valamilyen tanulsággal, a végén pedig gyakran jelenik meg egy lelki útravaló vagy pozitív kicsengésű zárógondolat. Feltűnően gyakoriak a kimódolt bölcsességek és az idézhető mondatok is, azok pedig túl szépek ahhoz, hogy hiteles belső vívódásból fakadjanak.

Ami meg a tudományos ismereteket illeti, azok csak annyira vannak belekeverve a szövegbe, hogy hitelesnek tűnjenek. A gép beszúr egy divatos tudományos fogalmat: pl. epigenetika, neuroplaszticitás, kvantummező, stb. és mindezt művies, túlzó metaforákkal nyalábolja át. Nincsenek konkrétumok, részletek. A történetszál is inkább illusztráció, mint valódi élmény. Hiányoznak az igazi nevek, helyek, párbeszédek, érzelmek. Az egész inkább egy elméleti lecke, mint személyes vallomás. Ugyanekkor feltűnően gyakoriak a panelek és az olyan sablonszerű kérdések, mint pl: „Mit tanít nekem ez a pillanat?”, „Mi az, amit most elengedhetek?”, „Mi lenne, ha másképp néznénk rá?” És végül ott ül a túl tökéletes zárómondat, ami a lazasága ellenére idegesítően mesterkélt.

A ChatGPT-vel gyártott írások tehát sterilen kimódoltak, érzelmileg sekélyesek, minden mélységet nélkülöznek. Eltűnik belőlük az eredetiség és a hiteles hang, helyette klisékkel teli, túlságosan bölcselkedő, bullshit mondatok követik egymást, amelyek bármilyen téma esetén csereszabatosak. A szöveg sima felszíne alatt nincsenek valódi kérdések, dilemmák vagy vívódások. Az így készült esszé olyan képet mutat a világról és magáról az írásról is, amelyben az olvasó joggal érezheti magát becsapva, hiszen amit olvas, nem valódi emberi tapasztalat, hanem algoritmusok által kreált imitáció.

De mit mond erről a „főbűnös”, a ChatGPT, mert miután idáig jutottam ebben a jegyzetben, megmutattam neki a szöveget, és arra kértem, vonja le belőle a konzekvenciát. Ezt mondta:

„Végső soron az írás mindig kapcsolat. Kapcsolat önmagunkkal, az olvasóval, a valósággal. A mesterséges intelligencia kiváló asszisztens, de rossz főszereplő. Használjuk nyugodtan arra, hogy elindítson, inspiráljon vagy átlendítsen egy holtponton, de ne hagyjuk, hogy helyettünk beszéljen. Akkor vagyunk etikusak, ha megtartjuk a végső kontrollt, és nem engedjük át a kreatív döntéseket.

Hiszen az írás értelme épp az, hogy emberek vagyunk: hibákkal, kérdésekkel, saját történettel – olyan dolgokkal, amelyek semmilyen algoritmusban nem találhatók meg. Ez a határ pedig nemcsak az etikáé, hanem a valódi művészeté is.”

Hát igen. Pontosan erről beszéltem: csiszoltan fényes mondatok, örök időkre szóló, megcáfolhatatlan bölcsességek. A hideg is kilel tőlük. És lehet, hogy ez nem a legfrappánsabb, legszellemesebb záró mondat, de legalább az enyém.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:

• Cipurka
• easy
• teringette
• mokusfacan
• raczkornelia
• Bibabac