A lápvidéki rokon

Én, Brigid Donnelly, most, hogy az évek lassú sodrása magával ragadta fiatalságom vágyait, kénytelen vagyok papírra vetni azt a történetet, amely évtizedekig árnyékba burkolta a családomat. Nem babonát írok le; sokkal ridegebb és testközelibb élményről van szó, amelynek megértéséhez el kell vezetnem az olvasót mindahhoz, ami egykoron mi voltunk Ballymore-ben, az 1950-es évek Írországának egy apró szegletében, ahol a sós tengeri szél, és kátrány illata volt az egyeduralkodó.

Ballymore csak egy jelentéktelen halászfalu volt a nyugati part kegyetlen, szürke víztükre mellett. A templom tornyát az óceáni szelek folyamatosan tépázták, viharos napokon a harang is csak tompán kongott, vagy mint valami szellem kúszott végig a háztetőkön. A kővel borított főutcán a halszag hömpölygött végig, a pub előtt halmozódó hordók fényesre kopott dongái üveget idéző módon csillogtak, és körülöttük nem volt semmi élet, leszámítva a vasárnapot, mert akkor az asszonyok túlsült kenyeret és tojást kínálgattak megvételre, miközben arról beszélgettek, kinek a fia kelt át Angliába, kinek az apja vagy férfi ismerőse veszett oda a legutóbbi viharban.

A Donnelly-házban hárman laktunk: atyám, Michael, aki a régi időkben szintén halász volt, de mostanában csak a pipa parazsát piszkálgatta, a nagynéném, Margaret, aki hajdan Dublinban szolgált, és az ott tanult rendet nálunk is igyekezett fenntartani, és én, aki akkoriban a templomkórusban énekeltem és hímzést tanultam, hátha jó lesz valamire.

1955-ben Európa már magához tért a háború okozta sokkból, de még mindig a hiány volt az egyetlen, amire biztosan számíthattunk. A villanyt alig éve ismertük, de még most is főként petróleumlámpával világítottunk, mert ami új volt, Kelleher atya szerint csak bajt hozott ránk. Vasárnaponként soha nem mulasztotta el kiprédikálni a motorok és egyéb készülékek által gerjesztett bűnök veszélyességét. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezzel mindnyájan egyetértettünk, de az ő tekintélye garanciát jelentettt arra, hogy jó irányban haladunk.

A biztonságunkról O’Rourke őrmester gondoskodott. Az utóbbi hónapokban ő is egyre gyakrabban fordult meg a kikötőben, mert hallani lehetett, hogy a halászok között vita támadt a tengeri határvonalakról, és a pubot működtető Seamus Doyle nyíltan ki is jelentette, hogy emiatt hamarosan vér fog folyni.

Látva és hallgatva ezeket a vitákat, képtelen voltam megérteni, hogy az emberek miként lehetnek egyszerre szelídek és kemények. Azzal magyaráztam ezt, hogy amit a tenger meghagyott belőlük, azt elvitte a láp. Mert a sziget belseje felől fekete, élő szövetként határolt bennünket a mocsár: kormos hínár, vízbe tűnő ösvények, csöndes, csapdákkal teli táj, amelybe, ha valaki könnyelműen belebonyolódott, akár ösvényen, akár zsombékos talajon tette ezt, szinte biztosan elnyelte a sötét, bugyborékoló mélység.

Egy szeptemberi reggelen, amikor a köd sűrű, fehér fátyolba burkolta a mólót, levelet hozott a postás. Régi divatú, barna boríték volt, és benne a szöveg remegő, darabos, mintha írás közben valaki meglökte volna a tollat tartó kezet. A feladó Patrick Donnelly, atyám öccse volt, akiről csak ritkán hallottam, és akkor sem jót. Atyám szinte nem is beszélt róla, Margaret meg csak annyit mondott, hogy a lápvidéken él, valahol a Shannon közelében.

A levél rövid volt, de határozott: Patrick közölte velünk, hogy látogatóba jön. Nem kérdezte, fogadjuk-e, és azt sem írta meg, mennyi időre, csak azt, hogy hamarosan. Atyám a levél elolvasása után sokáig nézett kifelé az ablakon, bele a nagy, ködös fehérségbe, ami az egész világot eltakarta. De Margaret rögtön nekilátott a vendégszoba előkészítésének: tiszta huzat az ágyra, fölrázott matrac, a komód tetejére keménytett terítő, és a fiókba bekészítve egy fehér zsebkendő. Észrevettem, hogy a huzat vászna megcsikordul az ujjai közt, és láttam a homlokán azt a barázdát, amely csak a rossz hírek hallatán jelent meg rajta.

Atyám később elment a pubba, de hamar vissza is jött. Mint aki nem találja a helyét. Én a magam módján készültem a vendégre: kitakarítottam a konyhát, letöröltem a lépcsőt, tisztára mostam az ablakokat. Aztán a templomban külön imát szenteltem a családi békének.

Patrick a következő hét csütörtökjén érkezett. Úgy lépett ki a buszból, mint egy utazó a másvilágról: magas, csontos férfi, sötét, sáros szegélyű kabátban, melyről csöpögött a nedvesség. A kalapját mélyen a homlokára húzta, a szeme szinte nem is látszott, és az illat, amelyet magával hozott, valami állandóan nedves hely emléke volt: penész és rothadó gyökér édeskés, felfelé törő, felezett szaga.

Atyám megölelte, de nem volt abban az ölelésben semmi melegség. Margaret a konyhában sürgött-forgott, és amikor Patrick belépett, úgy fogta a tányért, mintha abba kapaszkodna. Illedelmesen köszöntem, mire Patrick rám nézett és rám is mosolygott, de csak a szájával, a szeme rideg és átható maradt. Később sokszor eszembe jutott, hogy hányszor nézik egymást így az emberek, miközben azt gondolják, barátságosnak tűnnek.

Az első napokban Patrick keveset beszélt a saját életéről. Kifaggatott bennünket, hogy élünk, mekkora a kikötő forgalma és hány család költözött el az elmúlt télen Liverpoolba vagy Bostonba. Atyám röviden válaszolt, én pedig elmondtam, hogy a kórusban énekelek, és hogy az új boltos, Mr. Pritchard, angol létére korántsem olyan felfuvalkodott, mint gondoltuk. Patrick ezekre a hírekre összehúzta magán a kabátját, mintha fázna. Aztán esténként a tűz mellett végre beszélt a lápvidékről, ahol egészen mostanáig lakott. Elmondta, hogy úgy mozog, mintha lélegezne, az utak meg olyan szövevényesek, mint az erek az emberi testben. Az odatévedő idegen csak akkor jut keresztül rajta, ha a bagoly huhogását követi. Úgy beszélt, mintha egy tudományos leírást adna, de mi mesének hittük.

Már ekkor gyanakodtunk, hogy valami nincs rendben vele. Nem sokkal az érkezése után templomban, úgy ült le a padra, hogy a térdét nem hajlította be, csak enyhén megdőlt, mint aki megkezd egy mozdulatot, de nem fejezi be. Kelleher atya ránézett, majd énrám, és később, amikor az udvaron a miséző asztalra helyezett kendőt hajtogattuk, halkan megkérdezte:

– Egy rokon?

– Atyám öccse – mondtam, és ő bólintott, mint aki nyugtázza, hogy megértette, amit tudnia kell.

A boltban Molloy kisasszony másnap megjegyezte, hogy a rokonunk nem szeret sorban állni, amit Margaret azzal magyarázott, hogy a lápvidéken másképp mennek a dolgok.

Patrick szokásai közül kettő volt bántóan feltűnő. Az egyik, hogy éjszaka, amikor a ház elcsendesedett, kiment az udvarra – abba a pici, sövénnyel kerített kertbe, ahol Margaret konyhakertje és a mosóállvány állt –, és hosszú percekig mozdulatlanul nézte az utcát. A másik: a kabátját nem szerette levenni. Ez eleinte csak különcségnek tűnt, de később már olyan szokás lett, amely a ház rendjét is felborította.

Margaret hamar észrevette, hogy Patrick kabátzsebében újságkivágások, cédulák, hanyagul összegyűrt borítékok lapulnak. Egyik este, amikor Patrick aludni tért, Margaret óvatosan kivett Patrick fogason lógó kabátjából egy összehajtogatott lapot. Másnap, amikor egyedül maradtunk, a konyhaasztalon kisimítottuk, és úgy néztük, mintha tiltott képet nézne két szigorú apáca. Egy helyi lapból kivágott hír volt: egy fiatalember, Thomas O’Shea eltűnt a mocsárban, és csak napok került elő brutális sebekkel a testén. A cikk szerint a halál körülményei nem voltak tisztázottak.

Margaret összehajtotta a papírt, és a fiókba csúsztatta. Aztán úgy tett, mintha ez az epizód meg sem történt volna, pedig nem éppen mindennapi, hogy valaki egy rokon zsebében halálról szóló újságkivágást talál. Én a magam részéről attól a naptól fogva másképp néztem Patrickre: mintha a kabátja alatt nem csak a teste, hanem egy sötét rejtély is szorongott volna.

Ettől eltekintve nem mondhattuk, hogy Patrick jelenléte a terhünkre volt, de amióta megérkezett valami mégis nyomta a ház levegőjét. A tűzhely parazsa nehezebben kapott lángra, a tejeskanna füle a tűzön is hideg maradt, és különös jel volt számomra az is, hogy a kóruspróbákon akadozni kezdett a hangom; mintha a torkom belsejében valami ismeretlen, bog keletkezett volna.

A faluban közben semmi nem változott. A piacon tojást áruló Mrs. Brennan most is minduntalan a húgáról beszélt, aki Galwaybe költözött, de a város zaja miatt nem tud rendesen aludni. Seamus Doyle a pubban új csapot szereltetett a hordóra, aminek kezdetben mindenki örült, de a sör mintha habosabb lett volna, mint korábban. Aztán O’Rourke őrmester az egyik délután a mólón megállt atyám és Patrick mellett. Nem hallottam a beszélgetést, de a mozdulatokból, és az őrmester arckifejezéséből éreztem, hogy nem csak az időjárásól beszélgettek.

Patrick a temető felé szeretett sétálni; ezt onnan tudom, hogy a nadrágja szárán gyakran láttam odatapadt nedves fűszálakat. A kis temető, a domb oldalában, a kőkeresztek csendjével és a szél apró, szabálytalan mozdulataival, sohasem volt félelmetes számomra, de amikor Patrick onnan jött vissza, a cipője talpa úgy csattant a küszöbön, mintha kőből lett volna.

Az idő előrehaladtával Margaret meg én – és ezt nem kis büszkeséggel írom – olyan nyomozásba kezdtünk, amilyet csak nők tudnak folytatni a férfiak háta mögött: figyeltünk, régi papírokat tanulmányoztunk, a fiókok mélyét faggattuk, és olyan apró jeleket raktunk egymás mellé, mint amilyenek a véletlenül megtalált kabátgombok. Margaret a fiók hátuljában rábukkant a régi levelezésének néhány darabjára. Egyik borítékban – dublini bélyegző, a kézírás puha és díszes, a tinta hibátlan – ez a rövid üzenet lapult: „Margaret, kérlek, küldj valamennyit, míg nem helyeznek el rendesen; a fiú jól van”. A levél alján nem volt monogram.

– Mi ez? – kérdeztem.

Margaret nem nézett rám.

– Régi történet – mondta.

A régi történet néha valódibb, mint a jelenkori. Attól az estétől kezdve figyeltem a házban a pénz útját. Atyám spórolt, ahogy mindig is tette, a zsebéből sosem folyt ki a pénz. Margaret egyszer, amikor azt hitte, nem látom, a kredenc tetején lévő cserépedényből egy borítékot húzott elő, és abból pénzt vett ki. Olyan óvatos mozdulattal tette, mintha ez fájdalmat okozna neki, de akkor ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.

Türelem kell, hogy a gyanú beérjen és meghozza a maga gyümölcsét. Mi pedig kivártuk. Közben a falu úgy mozgott, mint a szélben hagyott háló: élőként viselkedve mozgott és lengedezett, de megtartotta a hagyományait. Kelleher atya advent előtt imát mondott a tengeren elveszettekért, és azon a misén mintha valaki a templom hátuljában túl hangosan lélegzett volna. Aztán bekövetkezett az, amire még nem volt példa: O’Rourke őrmester egy este bement a pubba, és csak vizet kért. Seamus nem akart hinni a fülének, de kiszolgálta. Ám a legmeglepőbb az volt számomra, hogy a vásáron Mrs. Ahern, a postás, megkérdezte Margarettől:

– Mondd csak: hazamegy majd karácsonyra?

Nem mondta meg, kire gondol, Margaret pedig úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna, kifejezetten bosszúsan ráncigált el onnét.

Karácsony előtt három nappal aztán váratlan fordulat történt: atyám és Patrick a kikötőnél, a csónakok között beszélgettek, és mert a szél felőlük fújt, néhány mondatfoszlány hozzám is eljutott. Olyan töredékeket hallottam, mint: „ nem tarthatod így, már elég volt, a lányt hagyd ki ebből.” Fáztam, és más dolgom is akadt volna, mégis ott maradtam a sodronykerítés mellett. Patrick hangja kemény volt, atyámé pedig ideges. Aztán csend lett. Nem a beszéd hiánya volt, hanem valami másnak a jelenléte.

Aznap este Patrick úgy ült a konyhaasztalnál, mintha bírói pulpitusról nézne körbe. Margaret a tűzhely mellett állt, atyám a konyhaajtó mellett, háttal a falnak, elfordított fejjel, az egyik sarokba bámulva.

– Margaret – szólalt meg Patrick –, ugye, tudod, hogy közeledik a hónap vége?

Meglepődtem, mert ez volt az, amihez nem fért kétség.

– Miért fontos ez? – kérdeztem, mielőtt Margaret válaszolhatott volna.

– Hagyd csak, nem érdekes – vágta rá Margaret, de Patrick felém fordult, és a szája szélén megvillant valami, amit mosolynak gondolt.

– Majd megtudod – mondta sejtelmesen.

Aznap éjjel nem aludtam. A mennyezetet bámultam és a sarokban fészkelődő árnyakat számolgattam. Figyeltem, ahogy a csend lassan maga alá temeti az házat, aztán, úgy éjfél körül halk nyikorgás, ajtócsukódás, majd az udvaron egy rövid, visszafogott köhintés hallatszott. Fölugrottam és az ablakhoz léptem. Patrick állt kint, kabátban, kalapban, és valakinek a nevét mondogatta. Nem értettem, kit szólítgat, de a névnek ritmusa volt: két rövid és egy hosszabb. Azután elindult a kikötő felé.

Másnap reggel a konyhában észrevettem, hogy valaki az asztalon felejtett egy fényképet. Fiatal nő ült rajta, és a kép Dublinban készülhetett, mert a nő ruhája finomabb volt, mint amit errefelé megszoktunk. A nő ölében egy kisfiút tartott, a gyermek tekintete éles volt, szinte már fürkésző. Megfordítottam a képet, a hátulján grafitceruzával írva egy név volt olvasható: Thomas.

– Ki ez? – kérdeztem magamtól, de Margaret éppen ekkor lépett be, és meghallotta.

– Egy emlék a múltból – mondta, és elvette tőlem a képet.

Aznap délután O’Rourke őrmester meglátogatott bennünket. A sapkáját a kezében tartotta, mintha abba kapaszkodna, de a hangja mégis határozott volt, amikor megkérdezte:

– Ismeri maguk közül valaki Thomas O’Sheát?

Úgy mondta ki a nevet, mintha iszapból húzta volna ki. Atyám szája megrándult, de nem mondott semmit. Patrick a konyha sarkában ült, és csak nézett kifejé az ablakon át, bele a sűrű, átláthatatlan ködbe.

– Dolgozott nálam egy ideig – mondta halkan, amikor az őrmester ráemelte a tekintetét. – Néha kijött hozzám a lápra, erős gyerek, jó kézzel vágta a tőzeget. Aztán egyszer nem jött többet. A láp nem való mindenkinek.

– Ez igaz, de ehhez a lápnak semmi köze – mondta O’Rourke, és ez volt az első alkalom, hogy haragot hallottam a hangjában. – Az emberek tehetnek minden bajról.

Az őrmester ezzel be is fejezte a kérdezősködést, pedig úgy láttam, semmit nem tudott meg. Kiment, az ajtó becsukta maga után, és mi olyan csöndben maradtunk, mint a templom üres belseje, amikor a harangok elhallgatnak. Patrick később azt mondta sétál egyet, de amikor kilépett az ajtón, Margaret letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

Aznap éjjel azt álmodtam, hogy atyám Kelleher atya előtt térdel, és azt mondja: „ Gyónni szeretnék”. Nem tudom, mit jövendölt ez a furcsa álom, de másnap reggel a kikötő felől súlyos lépéseket hallottam, mintha valaki túl nagy csizmában közeledne. Aztán kiderült, hogy csak a szél csapkodta az egyik ablak deszkáját. A köd viszont eltűnt, egészen a horizontig kristálytiszta lett a levevő, úgyhogy a házunktól is láttam, hogy atyám és Patrick a mólón vitatkoznak. És mintha szirének suttogták volna, a beszélgetésük töredékét is hallottam:

– …ez nem mehet tovább… ha te nem teszed meg, majd megteszem én…

Rosszat sejtettem és ez biztosan látszott rajtam, mert aznap délután Margaret leült mellém, és a kezét az enyémre tette – úgy, ahogy a beteg gyermeket szokás nyugtatni – azt mondta:

– El kell mondanom neked valamit.

A története egyszerre volt könnyű és végzetes. Fiatal volt, Dublinban szolgált, megismerkedett egy férfival – a neve nem fontos –, és rövid idő múlva gyermeket várt. A család, a szégyen, a saját félelmei és az a korszellem, mely szerint a nő hibája mindig előbbre való, mint a férfié, mind ráborult. A gyermeket, Thomast, nevelőkhöz adta, és pénzelte őket, ahogy tudta. Évek múltak el így, és a fiú lassan felnőtt. A nevelőszülei nem iskoláztatták, ezért hamar munkát vállalt. Így jutott el a lápra, Patrickhoz. A fényképet Margaret akkor kapta, amikor Thomas először írt neki. Nem anyaként szólította, hanem asszonyomnak. A távolság könnyebb volt neki, mint a közelség, ami ebben az esetben érthető.

– És Patrick? – kérdeztem.

– Minden tudott – mondta Margaret. – De nagyon szegény volt, ezért elvárta, hogy őtet is támogassam. Azt mondta, a fiú bérét is fedeznie kell, úgyhogy fizettem.

A felismerés, hogy Thomas nem idegen volt, hanem a mi családunk tagja, úgy fejbe vágott, hogy megszédültem. Minden részlet a helyére került: Patrick titkokat rejtő kabátja, Margaret elrejtett pénze, atyám hosszú hallgatásai. De a java még hátra volt: aznapi délután beállított hozzánk Kelleher atya. Az arcán az a fáradtság látszott, ami a papoknál nem az álmatlanságból ered, hanem a tehetetlenség gondolatából.

– Michael – mondta atyámnak – végezd el, amire készültél.

Atyám bólintott, és rám nézett, de az a tekintet nem a lányának szólt, hanem egy olyan közösségnek, amelynek immár én is a beavatottja voltam.

Patrick úgy toppant be a házba, mintha a tenger fenekéről érkezett volna: a kabátja csupa víz, a csizmája és a kalapja sáros. A konyhában hárman álltunk vele szemben: atyám, Margaret és én. Nem volt ebben semmi elrendezés, mintha csak a díszletek lennünk volna egy végkifejletéhez közeledő színjátékban.

– Patrick – mondta atyám –, vége van.

– Minek? – kérdezte Patrick közömbösséget színlelve.

– Annak – mondta atyám –, hogy a nővérünket zsarold. Annak, hogy a fiú halálát a lápra fogd. Annak, hogy hazudj.

Patrick leült egy székre, és olyan kényelmesen elhelyezkedett, mintha ez a vád csak egy ruhadarab lenne, amit le lehet venni.

– Thomas lopott tőlem – mondta. – Elkergettem, de megbotlott, és beleesett a mocsárba. Egyszerű baleset volt.

– Te lökted bele – mondta Margaret halk hangon, és abban a hangban volt valami, amit soha nem hallottam tőle: nem könyörgés, nem is vád hanem a bizonyosság.

Patrick felemelte a fejét és ránézett.

– És te ezt honnan tudod? – sziszegte.

– Onnan, hogy azon az estén, amikor megérkeztél – mondta Margaret – láttam a kabátodon a vért. Nem volt sok, de éppen elég, hogy észrevegyem, a sár nem ilyen.

– O’Rourke őrmester sejti az igazságot – szólalt meg atyám. – De mit mondhattam volna? A húgom titka az én titkom is. És te, Patrick, a saját családod ellen fordultál. A pénz miatt.

A hangja nem volt indulatos, de a levegő mégis szinte szikrázott körülöttünk.

– Hát mit tegyek, Michael? – kérdezte Patrick, és a hangjában először volt valami, ami emlékeztetett a kétségbeesésre. – A láp nem ad semmit ingyen. A fiú meglopott, és amikor lelepleztem, azt mondta, elmegy, és mindenkinek elmondja, ki az anyja. Nem akartam nagy ügyet. Rátettem a kezem a vállára, de megütött, aztán meg elfutott. Nem ismerte az utat, rosszul lépett.

Margaret odalépett Patrickhoz, és egészen halkan azt mondta.

– Megölted – mondta. – Nem a láp volt, te tetted.

Ez volt az a pillanat, amikor a történetünk visszafordíthatatlanná vált. Mindenki tudott mindent, és kimondtuk, amit sokkal előbb kellett volna. De Patrick nem kért bocsánatot. Felállt, betette maga mögött az ajtót, és elment.

O’Rourke őrmesternek atyám másnap reggel mindent elmondott, ami elmondható. A vallomása után emberek indultak a lápra, és visszajöttek a bizonyítékkal. Épp annyival, amennyit a mocsár visszaad: egy ruhafoszlány, egy szíj maradványa, egy faragott bot, rajta egy névvel. Félreérthetetlen volt mind, mégis valami hiányzott. Thomas ügye hivatalosan baleset maradt, mert a koronatanú – Patrick – ismeretlen helyre távozott. A hivatalosság egyébként sem ért többet errefelé a tájat szinte állandóan ellepő ködnél.

Ami ezután következett, az már senkinek nem volt érdekes, mégis ez formált át bennünket. Margaret a fényképet a komód fiókjának aljába tette, és onnantól a házunk ettől a papírdarabtól kapta a súlyát. Atyám újból munkába állt a kikötőben és olyan elszántan dolgozott, mintha minden kötéllel a saját múltját vonszolná maga után. Kelleher atya a misén egy alkalommal azokért imádkozott, akik a családjukat elhagyták, és akiket elhagytak. Ebben a fohászban mind a négyen benne voltunk.

Én pedig megtanultam, hogy a közösség, amelynek a rendjét a templom és a pub határozza meg, a hallgatásból ugyanúgy építkezik, ahogy más helyeken az ékes beszédből. Néha a móló szélére ültem, és néztem a vizet. Ahogy emelkedett és süllyedt, úgy csökkent vagy növekedett fölötte az ég magassága. Semmi természetfeletti nem volt ebben, sem a mi történetünkben. Teljesen földhözragadt volt a pénz és szégyen, mert ezek, ha egyszer bejönnek a házba, a ott is maradnak mindörökre.

Évekkel később, amikor, úgy mondják, modern idők jöttek és a villany végleg győzött a petróleum fölött, megkérdezték tőlem: mi lett Patrickkal? Azt feleltem: visszament oda, ahová mindig is tartozott. Lehet, hogy ez kitérő válasz, de megtanultam, hogy nem szabad túl okosnak tűnni, mert az bajt hoz az emberre. Néhányan azt mondták, a lápvidéki rokonunk Amerikába ment, mások a mocsár közelében is látták, de én egyik pletykának sem hiszek.

Ha vasárnaponként megállok a templom előtt, és a szél dél felől hozza a tenger illatát, előfordul, hogy a hátamon végigfut a hideg. Nem a félelem ez, hanem az emlékezet borzongása. Az a régi fénykép is előkerül néha, hogy megfogjam, és újra visszategyem a helyére. Thomas néz róla olyan nyílt tekintettel, amellyel csak azok néznek, akik nem tudják, mi lesz a sorsuk, ha felnőnek. Margaret ilyenkor mellém áll, és együtt hallgatunk. Atyám már régen meghalt; a sírját a domb oldalában a kövek tartják, és a felirat egyszerű: Michael Donnelly, halász. Nem írtuk rá, mit tett, vagy mit titkolt, amíg élt. Nem kell minden igazságot kőbe vésni.

Aki ezek után azt kérdezi, hol van ebben a történetben a borzongás, annak azt felelem: ott, a konyha sarkában, azon a széken, amelyet Patrick húzott a tűzhely mellé, vagy ahogy a kabátja ujján végigfolyt a víz. A borzongás a mozdulatokban lakik, nem kell hozzá árnyék az ablak előtt. Mi megváltoztunk, de móló kövei ugyanolyanok maradtak, a pubban időnként pedig még mindig habos a sör. A postára újabb levelek érkeznek, amelyek címzése kissé elmosódik a nedvességtől, és egy kéz még mindig megremeg, ha leír egy nevet. Ugyanúgy, ahogy az arcom tükörképe, ha túl közel hajolok a vízhez.

(A novellát a mesterséges intelligencia segítségével fordítottuk magyarra)