Tegnap este megvilágosodásom támadt. Nem az a klasszikus eszmélés zúdult rám, amikor egy villanykörte kigyullad az ember feje fölött, de az eredmény ezzel vetekedett: a tévé előtt ülve, valamelyik régi, talán százszor ismételt film közepén – miközben a főhős élet-halál harcot vívott a főgonosszal –, rám tört a fölismerés: megértettem, mire valók a reklámok. Hát nem arra, amire eddig gondoltunk.
Tegye a szívére a kezét mindenki, és vallja be: nem azért ül a kanapén egy üveg ásványvízzel a kezében, hogy egy dezodorreklám láttán fölugorjon és rohanjon a legközelebbi drogériába. Tudományosan úgy is mondhatnánk: a reklámok nem aktiválnak azonnali vásárlási reflexet, inkább a kollektív idegrendszerünket támadják addig, amíg önként és dalolva meg nem adjuk magunkat. Egy emberként utáljuk őket, mert olyan hatást tesznek a nézett filmre, mint amikor a finom, csábító levesbe valaki belehajít egy szarhurkát. Ötpercenként jönnek a reklámszünetek, mintha valaki kocsivezetés közben kilométerenként benyomna egy satuféket, és csak akkor engedne tovább, ha a kocsi működéséhez abszolút lényegtelen extrákkal is foglalkoznánk.
Az ember ilyenkor kénytelen valamilyen elfoglaltságot találni magának. Legtöbbször kimegy a konyhába, kinyitja a hűtőt és bekap pár falatot. Aki gyakorlatiasabb, talán elmosogat, leviszi a szemetet, főz egy teát, vagy expedíciót szervez a Déli-Sarkra, mert erre is van ideje. A másik csatorna választása már jó ideje nem működik, mert a tévétársaságok véd- és dacszövetségbe tömörültek egymással: mindegyik hajszálra ugyanakkor veti be a reklámblokkot, és mindenütt ugyanaz a hamisság tódul. Például makulátlan fogsorú emberek hirdetik az általuk használt fogpaszta előnyeit (másik nagy kedvencem a visszérkenőcs-reklám, amikor egy fiatal, csodás lábikrájú nő bizonygatja, hogy a szer neki milyen hihetetlen mértékben vált a hasznára, de foglalkozhatnánk a hüvelyszárazság elleni krémmel is), ám térjünk vissza arra a bizonyos fölismerésre, amiért ebbe a fejtegetésbe belekezdtem. Büszkén vallom, hogy alighanem én vagyok az első a történelemben, aki rájött: ezeknek a reklámoknak egyáltalán nem az a szerepük, hogy rávegyenek bennünket egy adott termék vagy szolgáltatás megvételére, esetleg használatára. A mechanizmus ennél sokkal ravaszabb módon működik.
Arra jöttem rá – voilá! –, hogy ezek az idegesítő beékelések valójában arra valók, hogy az emberi agyat folyamatosan túlterhelésben tartsák. A blőd és hazug áradat a maga ellenállhatatlan erőfölényével lehetetlenné teszi, hogy mérlegeljünk, majd ennek alapján magunk döntsük el, mit, mikor és miért érdemes megvennünk. Hát persze, hogy nincs szükségünk semmilyen táplálék-kiegészítőre, sem csodás befektetési lehetőségekre, ezért az agyunk ennek ösztönösen ellenáll. És miközben ezt teszi, energiát használ, amivel elveszi más, hasznosabb és praktikusabb feladatoktól az üzemanyagot. Magyarán: a reklámoktól csak a dac, az ellenállás erősödik bennünk, és ez ugyebár komoly küzdelem. Az agy nem kap levegőt. Ott lebeg a nihil állapotában, és mire visszatér a film, már csak a megkönnyebbülés miatti örömöt érzi. És ha ezt elégszer megismétlik, a gondolkodásunk egyszerűen kikapcsol.
A trükk az, hogy amikor később betévedünk egy üzletbe, ahol már csak a termékek sorakoznak, euforikus szabadságérzet rohan meg bennünket. A reklámok által zombiállapotba került agyunk hirtelen mámorossá válik, és azt mondja: „Na majd most én megmutatom, milyen az, amikor valaki presszió nélkül vesz meg minden marhaságot!” És meg is mutatjuk. A kosarunkba kerül a méregdrága tusfürdő, a reklámban mosolygó gyerek által használt gabonapehely, meg még egy különleges ízesítésű csipsz, amiről addig nem is tudtuk, hogy létezik. Nem azért vesszük meg, mert elhittük a reklámot, hanem mert az agyunk pihenni akar. És ha ehhez az kell, hogy polcról polcra vándorolva pakolgasson felesleges dolgokat, ám legyen.
A tévé ennek az egész sátáni rendszernek az alátámasztó gerendája, mert a régi, ezerszer látott filmek és gagyi sorozatok végtelen ismételgetésével keretet biztosít ehhez a súlyos függőséghez. És ezért cserébe semmit sem ad a nézőnek. Nincsenek már valódi élmények, meglepetések, csak a jól ismert klisék, amelyek között a reklámok úgy szaladgálnak, mint a szorgos kis démonok.
A tévé tehát végső soron csak a keretet adja ehhez a nagy, közös túlterhelési kísérlethez. Nem király többé, hanem a reklámok udvari bolondja. A mi eszünk tokja pedig szépen, lassan, kinyílik, és nem a megvilágosodás, hanem a vásárlás fénye előtt.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- Bibabac
