Az ima ereje

2016-10-02
668 olvasó

Az idei nyár futó záporai és napokig tartó esőzései többször is gondoskodtak arról, hogy ne merülhessen feledésbe gyerekkorom empirikus tapasztalása az ima erejéről. Minden egyes égi csepp, ami azóta a bőrömön végigfolyt, ezt az emléket csiklandozta vissza.

Nagyszüleim a ház körüli teendőik, a hátsó kert művelése és az állattartással járó munkák mellett – amíg fizikai erejük és egészségük engedte, no meg a szükség noszogatására – a határba is jártak kapálni. Jobbára kukoricát. Mivel rájuk volt bízva a felügyeletem, velük mentem, és kora reggeltől élveztem a csupán szavakból szőtt póráz lazaságát.

Ezeken a határba menős napokon korábban kellett kelni a megszokottnál, hiszen én elvonulhattam az árnyékba, amikor már delelőn járt a nap, de nagyszüleim az ebéd utáni nyúlfarknyi pihenőn kívül nem nagyon élvezhették a mezsgyén trónoló hatalmas diófa adta árnyékot. Tehát a munka dandárját a reggeli-délelőtti órákban el kellett végezni.

Ébredésemkor a vadgalambok már a második strófát burukkolták a villanypózna tetején, az esti légyvadászat szerencsés túlélője is zümmögve ocsúdott. Jót nyújtóztam az illatos szalmával tömött matracon, és még csukott szemmel fordítottam arcomat az ablak felé. Már éreztem a kellemes langyot, de nem nyitottam ki a szememet, vártam a reggeli rítust: nagyanyám csendben belép a szobába, halkan ébresztgetni kezd, és amikor ahhoz a részhez ér, hogy „nem tudom felébreszteni ezt a kislányt, akkor most hozom a jó hideg kútvizet!”, én mégis meghallom a keltegetés neszeit, és hatalmas ugrással, sikítva-ordítva-nevetve hagyom el a pufók dunnafészket.

A reggeli készülődés további részletei már a hétköznapiság határát súrolták.

Azon a napon is tombolt a nyár, a laza kis nyári göncöt hamar magamra kaptam, a nagyszüleim összecsomagolták az aznapi elemózsiát, vizet, nagyapámnak kisfröccsöt.  A papucsot a kezemben vittem, mert imádtam a finom, meleg port túrni a lábammal.

Egy kis csomagot én is kaptam, még kiskapát is vittem magammal.

Énekelve, beszélgetve ballagtunk a földek mellett. Az egyik nagy területet tavaly még a Konrád bácsi művelte, de a betegség ledöntötte a lábáról, azóta ebek harmincadjára került a hatalmas terület. Amott, a fák mögött meg a Juliska néni földjén a vadász két kis rókafit talált. A Gyula bácsi pedig…

Türelmesen és kíváncsian meghallgattam mindenkiről a nem mindig ropogós híreket, de csak mert minden alkalommal kihúztak vagy betoldottak néhány vékonyka szálat a meseszőttesbe, ami így nagyon színesre sikerült.

Kiérve a kukoricaföldre lepakoltunk a hatalmas diófa alá. Engem elláttak jó tanácsokkal, nagyapám meg nagyot köpött a tenyerébe, megmarkolta a kapát, és elszántan a gazok közé csapott vele. Nagyanyám kendőt kötött a fejére, és a szomszédos sorban nagyapám után indult. Én pedig hol ténferegtem a sorok között, hol a fa alatt olvasgattam, rajzolgattam, vagy heverésztem a fűben, és a felhők lassú vonulását figyeltem.

Délig szinte száguldott az idő, nagyszüleim az aznapra tervezett munka javát elvégezték. Nagyanyám megterített a pokrócon, aztán ebéd után megengedtek maguknak félórányi pihenést. Amikor újra beálltak a sorba, a nap bújócskázni kezdett a felhőkkel. Nagyapám hunyorogva nézett a magasba, és ujjával tréfásan megfenyegette az ettől aztán újra teljes fényében ragyogó tűzgömböt.

Hamarosan a szellő is kiszaladt utánunk, és az addig fehér felhők kezdtek szürkés árnyalatot ölteni. „No, ennek fele se tréfa! – mondta nagyapám, és hozzáfogott összekapkodni a holminkat.

A távolból némi morgás is hallatszott már. Én a rajzaimat, a könyvemet markoltam fel, nagyanyám az ebéd maradékát kötötte a pokrócba, és uzsgyi! Szedtük a lábunkat, ahogy csak bírtuk. Erősödött a szél, lógott az eső lába, dörgött, és a távolban már egy-egy villám is végigcikázott az égen.

Nagyanyám futás közben azzal vigasztalt, hogy a Jóisten látja, milyen nyáriasan öltöztünk, és nem fogja addig megnyitni a csapokat, amíg biztonságba nem érünk a kiadósnak ígérkező égszakadás elől. „Imádkozzál, kincsem!” – buzdított nagyanyám a jó viszony ápolására az égiekkel. „Istenem, légy szíves, ne engedd, hogy megázzunk, mert megbetegszünk!” – kérleltem kétségbe esetten. „Istenke, kérlek, legalább addig ne essen, amíg a kapu kilincsét meg nem fogjuk!” – ezt ismételgettem, mint valami mantrát.

Kifulladva értünk a házhoz, nagyapám már a kulcs után kotorászott; én a biztonság érzetével, a fohászkodást befejezve zártam le azt egy ámennel, azzal a jó érzéssel, hogy minden tőlem telhetőt megtettem; nagyanyám a kulcsot elfordítva már nyúlt is a kilincs után… és akkor „locccsssss”! Hatalmas dörrenés kíséretében nyakunkba szakadt az ég. Ugyanott, ahol az imént még száraz lábbal álltunk. Azt gondoltam, ennyi víz nincs is. Sehol sem, nemhogy az égben, azokban a pihe-puha felhőcskékben.

Egy szempillantás alatt bőrig áztunk. A kiskapun belül megálltunk. Már nem volt miért rohanni. Nagyapám nevetve-morgolódva zárta be a kaput, mi pedig nagyanyámmal lépésben cipeltük be a ronggyá ázott holmit a lakásba. Több törölköző is került a kötélre, mire mindhárman leitattuk magunkról a vizet. Szárítkozás közben nagyapám a térdét csapkodta a nevetéstől: „Legalább addig ne essen, amíg a kapu kilincsét meg nem fogjuk…! Kislányom, talán te vagy az egyetlen, akinek a Jóisten szó szerint teljesítette a kérését. De legközelebb imádkozz minket egy ajtóval beljebb!”

Az a gyerekkori zivatar megtanította nekem, imáinkat jól át kell gondolni, mert nem biztos, hogy mindig szerencsés annak szó szerinti teljesülése.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Furján Rita

Szakmaszerető pedagógusból 40 év tanítás után boldog nyugger lettem. Immár nem csak kötelesség van: jut idő festésre, tűzzománcozásra, olvasásra, írásra, semmittevésre. A Regénytáron a kezdetek óta – kisebb-nagyobb szünetekkel – jelen vagyok. A Föld egyik legjobb helye! Az érzések teljes repertoárját megélheti ott az olvasó (és író) ember. Aktív pedagógusként írtam egy rajz tankönyvet alsósoknak. Ezzel együtt is több kézműves munkát tudok felmutatni, mint írásos produktumot. Dolgozom az arány javításán.

1 Comment

  1. Hasonló nosztalgikus emlékeket idézett meg a nagyanyámmal töltött gyerekkorból. ☺

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL