Antianyag és antiirodalom

Antianyag és antiirodalom

A tudomány régóta ismeri az ún. Majoros-féle sejtést, amely a fizikai világból vett analógiát az irodalomra transzponálja. Ha valaki nem tudná, Majoros Edomér a 19. és a 20. század fordulóján élt különc gondolkodó volt, akit sokan az irodalomfizika atyjának tekintenek. Meg nem erősített pletykák szerint honlapunk főszerkesztője, Majoros Sándor is csak az iránta érzett tisztelet jeléül vette fel a nevét, mert eredetileg Kajdács Samunak hívták, de ez éppen úgy lehet kitaláció – hoax – mint igaz valóság.

Ne időzzünk most Majoros Sándornál, akinek ősei apai ágon Kúláról származtak, és az 1800-as évek közepén a kocsmaiparban tevékenykedtek, majd innét nyargaltak át a kereskedelembe. Mondom még egyszer, ne kalandozzunk el ebbe az irányba, mert a következmények beláthatatlanok. A kis Majoros – mármint a mi Sándorunk – gyerek korában minden bizonnyal olvasta Majoros Edomér műveit, mert azokat a morovici közkönyvtárban könnyű volt összetéveszteni Karl May, azaz Marx Károly munkáival. Így ahelyett, hogy Old Firhang kalandjain kupálódott volna, szomjas spongyakánt szívta magába a Majoros-féle sejtést. Sokáig azt is, hitte, ez teljes egészében az ő sejtése, mint ahogy az is, hogy a világ véget ér Pacsérnál, ám ez nem ért föl ahhoz, hogy ha tényleg van irodalom a világon, akkor antiirodalomnak is kell lennie valahol.

A Majoros-féle sejtés mindazonáltal csak vakarózásra adott okot a szakma nagyjainak, mert elkényelmesítették őket a futószalagon érkező írásművek. A kétség senkiben sem merült föl egészen a 20. század utolsó részéig, amikor egyértelművé vált, hogy az irodalomnak is van kimutatható tömege, miáltal a teret és az időt is képes begörbíteni. Az irodalomfizika mégis csak a Nagy Hadron Ütköztető külön erre a célra létrehozott részlegében vált érzékelhető valósággá, mert ott történtek meg azok a kísérletek, amelyek az elméleti számításokat gyakorlati szárításokká alakították.

De térjünk vissza a Majoros-sejtéshez, amely teljesen logikus módon abból a feltételezésből indul ki, hogy ha az irodalom tárgyszerűen része a valóságnak, akkor híven követnie kell a valóságnak mondott tárgyszerűség minden elméleti rezdülését. Arról van szó, hogy az irodalom ugyanúgy építőkövekből tevődik össze, ahogy az anyag, ezek pedig a betűk, pontosabban az írásjelek, amelyek az atomi részecskéket utánozó módon kapcsolódnak és szerveződnek magasabb szintű egységekké. A fizikában viszont már régóta bizonyított és matematikailag kimutatott tényező az antirészecske – amely az anyaggal találkozva azonnal megsemmisül – így joggal várható, hogy az irodalomban is létezik antibetű, amely a rendes betűvel interakcióba lépve hatalmas szellemi energia robbanás kíséretében kioltja az olvasó józan ítélőképességét.

Habár a mai napig nem történtek komolyan vehető kísérletek az antiirodalom meglétének bizonyítására, sokak szerint ez állandó jelenléte a világunknak. Egyesek már olyan tájakra is elmerészkednek az okfejtésben, hogy a valódi, kézzel fogható irodalomnak tekintett művek nagy része antiirodalom, ami abból szűrhető le, hogy a kutya sem érdeklődik irántuk. Mások szerint az antiirodalom azért nem tömörül bonyolultabb formákba, mert már az összeolvadás kezdeti szakaszában, mondhatni, annak csírájában kioltja őt valamilyen irodalomnak mondott képződmény. Az írók sok esetben érzik úgy, hogy egy briliáns ötletük meg fogja váltani a világot, de aztán, amikor kijózanodnak, és elmúlik a másnaposságuk, megértik, hogy iszonyú nagy marhaság volt az egész, még szerencse, hogy nem fogtak hozzá.

Az irodalomfizikusok szerint ez is azt bizonyítja, hogy minden költő és író magában hordozza az antiirodalom töltéseit, ám azok konkrétan sosem érhetők tetten, csak a hatásukban. Ha ugyanis azt érezzük, hogy egy novellaötletünk elvetélt, mert bár nekünk tetszett, a körülöttünk lévők mégis becsmérően szóltak róla, akkor hétszentség, hogy antiirodalom- sugárnyalábnak voltunk kitéve.

A legizgalmasabb kérdés természetesen az, hogy milyen lenne az a regény, novella, vagy köztéri rigmus, ami az utolsó betűig antiirodalomból tevődne össze? Mivel ilyen szörnyszülöttel a maga kézzelfogható valóságában még senki sem találkozott, legfeljebb csak találgathatunk. Egyesek szerint kiolvadna tőle az agyunk, mások szerint egy gigantikus robbanásban megsemmisítené az egész világmindenséget, de olyan vélemények is vannak, hogy csak a kortárs irodalom semmisülne meg. Ha ez a feltételezés igaz, akkor teljesen érthetők a megtalálására tett erőfeszítések, hiszen ezzel a tudással felvértezve a csalódott olvasók olyan fegyver birtokába juthatnának, amely egyszer s mindenkorra megsemmisíthetné az írásbeliséget. Egy ilyen katasztrófa után pedig úgy visszasüllyednénk a neolitikumba, mint a pinty, és kezdődne minden elölről.

Éppen ezért a Majoros-féle sejtés elemzői óva intik az írókat attól, hogy az antiirodalom után vessék magukat. Ha végképp nem férnek a bőrükbe, és mindenáron ragaszkodnak a vetéshez, akkor vessenek magukra, mert azon a területen bőven van még hová fejlődniük.

Szóljon hozzá