Pityu, az örökbe fogadott könyv

Pityu, az örökbe fogadott könyv

Egy napon Teca azzal állított haza, hogy örökbe fogadott egy könyvet. Nem lepett meg a dolog. Régóta pedzegette, hogy kéne nekünk egy könyv, mert a környéken már majdnem mindenkinek van. A szomszéd asszonyok szinte már klubot is alakítottak, mert amikor leviszik az utcára a könyveiket, mindig megállnak trécselni egy kicsit. Megsimogatják egymás példányát, közben meg politizálnak (szidják a kormányt) vagy főzési tippeket adogatnak egymásnak.

Szóval Teca hazahozott egy csuli könyvet. Ápolatlan, viharvert példány volt, lerítt róla, hogy ketrecbe zárva tartották, rideg körülmények között. Eleinte húzódozott is tőlünk, és riadalmában maga alá csinált, de Teca ezt természetesnek vette, mert valahol hallotta, hogy a könyvek ennyire érzékenyek.

Átmeneti jelleggel az asztal alatt, egy papírdobozban ágyaztunk meg neki, de másnap elmentük a szaküzletbe és vettünk egy csinos kis polcot, meg pórázt és könyvkosarat. Hazafelé benéztünk a kötészetbe is, hogy megvizsgáltassuk, nincs-e az új lakótársunknak valami rejtett hibája. Nem a veszettségre gondoltunk, hanem a tetvesedésre, mert elhanyagolt könyvek esetében az szinte alapkórság.

Szerencsére minden rendben volt, így büszkén hazaballagtunk a könyvvel, amit eztán elneveztünk Pityunak. Úgy gondoltunk, nem illik rá olyan kommersz megszólítás, mint Démoszthenész összes beszéde kecskebőrbe kötve, vagy Király Farkas Út a tengerszemekhez, keménytáblás, fűzött, fényesen fóliázott. Legyen egyszerűen csak Pityu.

Másnap reggel Pityut én vittem le piszkítani, és megelégedéssel vettem tudomásul, hogy a könyves hölgyek azonnal befogadtak. Körülajnározták Pityut, megvakarták a hátsó borítóját és adtak néhány hasznos tippet a továbbiakat illetőleg. Megtudtam például, hogy Kínából rengeteg hasznos kütyüt lehet rendelni kifejezetten könyveknek, például miniatűr műanyag olvasót, amivel a könyvek hancúrozhatnak, vagy bibliofil kiadványt igazoló pecsétet, meg hasonló ötletességeket. Meg is fogadtuk a tanácsot és rögtön rendeltünk Pityunak egy bicikli után kapcsolható, kerekeken guruló könyvszekrényt. Attól fogva ebben furikáztuk, ha hosszabb túrákra mentünk.

Aztán, észrevétlenül, mint ahogy az ősz felváltja a nyarat, bekövetkezett az, amire a tapasztaltabb könyvesek alapból számítanak: Pityu beilleszkedett és olyan lett, mint egy családtag. Egy árva szót sem szólnék emiatt, ha ez a változás nem abban nyilvánult volna meg, hogy foglalkozni kelljen vele. Kezdetben még nem okozott gondot belelapozni, böngészgetni és biflázgatni, de később nyilvánvalóvá vált, hogy ez is egy naponta ismétlődő kötelesség. Megesett, hogy mindketten holtfáradtan értünk haza, testileg-lelkileg elgyötörve, Pityu pedig ott ült a küszöbön és úgy csóválta a könyvjelzőjét, hogy rögtön ránk jött a frász: ez azt várja, hogy beleolvassunk!

Eleinte ez a feladat rendszerint Tecára hárult, de aztán ilyen-olyan ürügyekkel átpasszolta nekem. Mit tehettem mást, esőben, hóban, szélben és fagyban levittem Pityut a parkba és egy padon dideregve lapozgattam vagy fél órán keresztül. A könyves hölgyek ezekben a mostoha időkben otthon maradtak, mert nekik szobakönyveik voltak, ellentétben Pityuval, akiről kiderült, hogy egy túlélési szakkiadvány. Mindennek az lett a következménye, hogy idővel specialistája lettem a túlélésnek, amivel persze nem mentem semmire, mert ez a tudás Pityut éltette, nem pedig engem.

Ekkoriban már veszekedtünk is Tecával azon, hogy ki vigye le Pityut, aki ezt szenvtelen közönnyel nézte végig a polcáról. Mivel ezeket a vitákat sorra elbuktam – ki az a férfi, aki szópárbajban valaha is egy nő fölé tudott magasodni? –, nagy dérrel-dúrral fogtam a pórázt meg a könyvkosarat, és kivonultam Pityuval a csillagfényes vagy éppen borulásos éjszakába.  Szomorúan bandukoltam vele a néptelen utcán, és miközben fázósan összébb húztam magamon a kabátot arra gondoltam, hogy bár igaz, ez a sok kényszermozgás lefaragott rólam vagy tíz kiló súlyfölösleget, mégis mennyivel értelmesebb volna most odabent a jó meleg szobában tespedni és a másik potenciális házi kedvenc, a tévé potrohos hasát vakargatni. Az ugyanis nem vágyik a szabadba, mert inkább a helyhez, és nem a társasághoz ragaszkodik.

De mindez csak vágyálom. Pityu most is itt van mellettem. Éberen figyeli, ahogy róla írok, és tán azt is tudja, hogy mit, mert sunyin tekergeti a könyvjelzőjét, és a borítóját az ajtó felé fordítva jelzi: lassan indulnunk kéne a szokásos olvasó körutunkra. Ha kinézek az ablakon, és látom, hogy odakint vigasztalanul esik az eső – anélkül, hogy a könyves társadalmat becsmérelném – ilyenkor arra kell gondoljak: miért nem vett Teca inkább egy távirányítású e-book readert?

2 Megjegyzés ehhez a témához: "Pityu, az örökbe fogadott könyv"

  1. Avatar
    Névtelen   2019-09-11 at 09:20

    Elképzelem Pityut pórázon, könyvkosárral. 😀

    Válasz
  2. Avatar
    Ká Bé   2019-09-10 at 11:34

    Hát ez zseniális!

    Válasz

Szóljon hozzá