Hogyan viselkedjünk a kivégzőosztag előtt?

Hogyan viselkedjünk a kivégzőosztag előtt?

Gyerekkoromban megesett néha, hogy úrrá lett rajtam valami fékeveszett, öntörvényű rettegés. Ilyenkor elképzeltem, milyen szörnyű, kivédhetetlen tragédiák törhetik derékba ifjú életemet, de mind közül azt találtam a legriasztóbbnak, ha oda kell állni a kivégzőosztag elé. Képzeljük el: teljesen egészségesek, és józan gondolkodásúak vagyunk, mégis pillanatokon belül véget ér az életünk. Méltatlan, elviselhetetlen és dühítő ez a bánásmód, nem is tudtam megbékélni vele. Kedvelt helyemen, a veteményeskertben burjánzó kórók árnyékában azon tűnődtem, én vajon hogy viselkednék, ha ebbe a helyzetbe kényszerülnék. Könnyű volt ez a teher, mert ha elegem lett, egy szempillantással másfelé terelhettem a gondolataimat. Néha viszont egészen mélyre merültem ebbe az érzésbe, és máris ott álltam a kivégzőosztag előtt. Az eljárás igazságtalanságától sírni lett volna kedvem, és abban az alternatív valóságban talán sírtam is, elvégre nem látta senki.

A harcedzett katonák, akik hivatásukból fakadóan naponta többször is farkasszemet néznek a halállal, talán ezt is másképpen viselik, még azt is elhiszem, hogy eszükbe jut az a nap, amikor az apjuk elvitte őket jégnézőbe, de nekem senki és semmi nem adhatott vigaszt. Rövid életemben csak ez a kert jutott nekem, meg az utca, ahol a szomszéd gyerekekkel fociztunk. Iskolába is ugyanazon az útvonalon jártam, az unásig ismerve minden göröngyöt és téglát, ami az utamba került. Ezen kívül biztosan lett volna még fölfedezni való, és nemcsak úgy, ahogy az a könyvekben szerepelt. Járkálni, csavarogni, ismerkedni szerettem volna még, nem itt dideregni a puskacsövek előtt, a bordáim mögött riadt madárként vergődő fiatal életemmel, ami egyáltalán nem azért csapdosott, mert szeretett volna kiszabadulni. Az élet akkor elégedett, ha benne maradhat abban a ketrecben, amit kiválasztott magának. Univerzális igazság ez, mert öregen és betegen ugyanígy éreztem volna, tudván, hogy az élet, ami bennünk fészkel nem öregszik meg. Bent most is fiatal vagyok, pedig hatvanhárom tél sorakozik mögöttem, úgyhogy a kivégzőosztag ebben a pillanatban is egy sokra hivatott, nagy ívű fiatal életet szakítana meg.

Innét kukucskáltam ki tízévesen, a Kőszívű ember fiai után, és ide osontam vissza most is, amikor Danilo Kiš novellája – Mily dicső a hazáért halni* – (Slavno je za otadžbinu mreti) szintúgy benne lapul a tarsolyomban. Ez az írás azt beszéli el, hogy a levert forradalom után halálra ítélt Esterházy grófot a városon át, mintegy közszemlére téve hurcolják a vesztőhelyre. A történet az elítélt számára nem egyértelmű, mert bármely pillanatban megérkezhet a császári kegyelem, amit az édesanyja intézett neki, de mert a börtönbe erről nem küldhetett értesítést, azt üzente a fiának, hogy ha kegyelmet kapott, fehér ruhában áll majd a házuk erkélyén. A vesztőhelyre tartó Esterházy gróf azt látja, hogy az édesanyja talpig fehérben néz le rá, ezért mindvégig abban a meggyőződésben nyugodtan és büszkén viseli a sorsát, hogy mielőtt a sortűz eldördülne, megjön a parancs: a kivégzést visszavonták. Borzongató remekmű ez, de nekem veszélyes méreg: ha mégis kivégzőosztag elé hurcolnának, ennek tudatában nem hinnék semmilyen kegyelmet sejtető ígéretnek.

Maradt tehát a kétségbevonhatatlan bizonyosság: hiába jártam be sok országot, és hiába olvastam össze mindenfélét, az a tapasztalat, ami a kivégzőosztag előtti viselkedést illeti, kimaradt az életemből, de nem mondhatnám, hogy szomorú vagyok emiatt. Még most is túl fiatalnak érzem magam ehhez a tudáshoz, mint mindenki más, aki a puskacsövek elé kényszerül. Azt viszont tökéletes biztonsággal érzem, hogy ez a mai nap nemcsak a kivégzett grófok és tisztek miatt emlékezetes, hanem a közkatonák és az ártatlan civilek miatt is, akik az esztelen megtorlás áldozatául estek. Október hatodika van, az aradi vértanúk és minden ártatlanul elpusztított honfitársunk emléknapja. Az ő sorsuk örökké rejtve maradt tapasztalat arról, hogyan kell viselkedni a kivégzőosztag előtt.

____________________________

*Egy magyar író szó szerint ellopta és beemelte egyik kötetébe, ami miatt a honi kritika még tapsolt is neki.

Szóljon hozzá