Író-olvasó találkozó

Az öreg író a kézirata felett bóbiskolt. A folytatásos regénye újabb fejezetét már várták a szerkesztőségben, de az egyik karakter az istennek sem akart sikerülni. Pedig ezt az alakot jórészt saját magáról mintázta volna.

− Ennyire nem ismerném magamat? – bosszankodott.

Aztán az ebéd utáni jóllakottság érzése meg a szobában terjengő, kellemes meleg teljesen kikapcsolták a gondolatait, az íróasztalnál ülve elszunyókált.

A kaputelefon hirtelen berregni kezdett. Az öreg író felriadt. Feltápászkodott a székről, az orrára csúszott szemüvege után kapott, ahogy az ajtóhoz ment.

− Ki a jófene az? – mordult a telefonba.

− Én − volt a válasz.

− Na, ebből aztán sokat megtudtam. Nem vagyok én felkészülve holmi vendégfogadásra − dünnyögte, amíg kaput nyitott.

− Visszahoztam a könyvét, tudja, amit a múlt héten kölcsönadott. A véleményemet inkább majd megírom e-mailben… Mert amilyen kolerikus természete van magának… De ne is hívjon be, úgysem mennék. Puszit sem adok. Látja? Ott ül a férjem a kocsiban, még félreértené − mondta a nő, és már el is tűnt a várakozó autóban.

Az öreg csak állt a kapuban a könyvvel a kezében. A nő ismerős volt neki valahonnan, de nem emlékezett rá, mikor és hol találkozhattak. Sokáig nézett utána. Hm. Az anyját…Már nem egészen fiatal ugyan, de úgy mozog, mint a csík. Vagy inkább, mint a kígyó. Az ilyen mindig kisiklik az ember keze közül. Néha bele is mar.

− Nem nyugszom, míg meztelenül nem látom – mondta félhangosan, akárcsak fiatal korában, ha megtetszett neki valaki.

Aztán a fájó, érszűkületes lábával, agyoncigarettázott tüdejével nekiindult az emeletnek. Ahogy a lépcsőfordulónál megpihent egy kicsit, mosolyogni kezdett saját magán. Meg persze azon is, ami közben az eszében járt. Ezt azért még ő sem vehette komolyan.

A szobába érve teljesen felélénkült. Mi lenne, ha erről az oldaláról közelítené meg a figurát a regényben? Egészen életszerűvé válna.

 

[Beküledte: Szilasi Katalin]

Szóljon hozzá