A Regénytár bűvös boltja
Érdekes és izgalmas olvasmányok minden mennyiségben

Farsangi bolondok háza

A szekrényben pihen a jelmezem és csak bevetésre vár. Az idei Nekromantika farsangon félszáz vámpírt számoltam meg, aztán feladtam. Pedig rám várt az a finom kézelőkkel ellátott, fodros ruhám, ami pontos mása a 19. század eleji kreatúráknak. Lord Byronként születek újjá a farsang idején, de vajon tudják-e majd, ki vagyok? Vagy csak egy szegény bolondot látnak bennem, aki valójában vagyok, pontosabban aki lettem.
Minden kor megtermi magának azokat az alakokat, akinek tudománya a bájolgás, a hízelgés és a hazugság. Valmont, Casanova és Lord Byron, és ma kivétel nélkül mindenki, aki papírt fog a kezébe, hogy füstös kocsmák mélyén felolvassa művét, miközben a csaposlányok és a betévedő vendégek szájuk szélén megvető mosollyal kísérik az elhangzottakat. Mi vagyunk az igazi farsangi bolondok, s nem azok a topmenedzserek, akik a céges bulin a sárga földig leisszák magukat.
Mikor nyomták a fejembe a csörgősipkát? Egész biztosan nem tudom, csak azt tudom, kik koronáztak meg. Ők, akik naggyá tették Casanovát, Lord Byront és Valmont. Valamiféle furcsa boldogság ömlött el bennem, azóta, mióta először keveredtem e furcsa lények közé. Vajon sejtettem-e, hogy ők irányítják a mindenséget? Mohó kíváncsisággal lestem minden mozdulatukat, ugortam minden pajkos megjegyzésükre, gunyoros modorban előadott incselkedésükre. Később, jóval tudatosabban rajongtam semmihez sem hasonlítható, átható tisztaságszagú illatukért, rövid szoknyáikért, színes harisnyáikért, melyek formás lábaikon feszültek. Ha nem találták volna fel a fekete, testszínű, tarka és mindenféle mintás harisnyákat, alighanem belőlem sem vált volna lábfétisiszta. De hát a divat is csak arra szolgál, hogy a bolondság még jobban eluralkodjék a bolondokon. Törékeny alakjuk mintázata akkor rögzült a tudatomban, akkor csökevényesedett meg bennem, hogy az igazi nő sápadt, zörgő csontú, légies, szinte alig ad életjeleket, az igazi nő halállal rokon és beteges, az igazi nőt még egy magamfajta éhenkórász is képes összeroppantani szeretkezés közben. Titokzatos vágyak, sejtelmek mozgattak feléjük és mindez párosult egy állandóan gyötrő kínnal és hiánnyal, ha nem voltak velem. Woody Allen pokláig jutottam, aki egyik filmjében utódjának fogalmazza meg a farsangi bolond létének esszenciáját: a Nő az Isten. Mire a kiskamasz visszakérdez: ez azt jelenti, hogy Isten nő? Nem, fiam, ez nem jelenti azt, hogy Isten nő lenne, én nem ezt mondtam, csak azt akartam a lelkedre kötni, a Nőt tekintsd Istennek, ezt hagyom rád örök mottóként, a Nő az Isten, ezt jegyezd meg, fiam.
Ha Isten nő lenne, levonhatnánk a megfelelő következtetést és talán meg sem próbálnánk megérteni a világot.  Meg sem próbálnánk megfejteni, miért olyan kiszámíthatatlan és szeszélyes, miért bukik el olyan érdemtelenül az erény és az érdem, miért pusztul el olyan sok szépséges emberi és közösségi építmény, ha egy erőszakosabb kultúra és ember lerombolja. Talán azért pusztul el az erény és az érdem, mert nincs benne semmi szórakoztató és érdekes, mert nem tud minden nap megújulni, hisz állandó és változatlan. Ha az Isten nő lenne, az mindenesetre magyarázat lenne arra, a világ miért érthetetlen.
Csak farsangi bolondok gondolkodnak ilyenen, rólam már megmondták, hogy az vagyok. Emlékszem, amikor igazi working class heroként nyaranta valamelyik gyáregységben ismerkedtem a szocializmus alaptörvényeivel, az egyszerű munkásemberek fejüket csóválva mondogatták: „Nézd ezt a gyereket, túl sokat járatja az agyát, túl sokat álmodozik, az apja rendes ember, kár, hogy ez a tragédia történt vele, de hát a fia csak mamlasz lett, nem lesz ebből ember sose.” De végül mindig akadt egy szaki, aki megsajnált, a szárnyai alá vett, s akitől örökségül kaptam egy-egy felejthetetlen mondatot.
Pihenőidőben gyakran néztem a takarítónőket, amint az udvart söprik, s ilyenkor Hajdú Pista, címzetes brigádvezető, falnak dőlve szívta gondosan sodrott cigarettáját. „Azt mondd meg nekem, ha olyan okos vagy, azt mondd meg, kölyök – szippantott egyet a mahorkából, miközben szája szélén félmosoly játszott – mi van olyan őrjítő a pinában?” Egy pillanatra megállt bennem a gondolatok láncolata, mintha Hajdú azt kérdezte volna: fiam, mondd meg, miért vagyunk a világon? De voltaképpen ezt is kérdezte.
Mi van olyan őrjítő a pinában? És tényleg, mi? Olyan, mint egy keresztben vágott és rosszul összeforrott seb, amit vadhús nőtt körbe. És mégis. Tudjuk, hisz ezerszer elmondták nálam bölcsebb emberek, hogy birodalmak omlottak össze miatta, kemény harcosok rohantak bele a hideg vasba vagy hajtották fejüket bárd alá, fényes elmék dobták el életüket, mert az őrjítő látomás tulajdonosához nem kerülhettek közel.
Nézz csak a falra, ott virít Henri Rousseau képe, nézz rá, mennyivel változatosabb, színekben gazdagabb és szemre gyönyörködtetőbb, mint egy pina. És mégis. Ez adja a kulcsot a megértéshez. Mert mi az, amire első pillantásod vetül, mi az, ami legjobban vonzza a tekinteted?  A tigris, aki ugrani készül. A tigris, a vadság, a bujaság, a természet könyörtelen törvényeinek szimbóluma.
A tigris és a pina szoros összefüggéseit egy erotikus szaklap világította meg számomra, amely mintegy véletlenül, a sors szeszélye folytán a kezembe került. Az erotikusnak szánt kép egy női nemi szervet ábrázolt, amelynek középpontjába egy tigris fejét montírozták a tréfás kedvű szerkesztők. Fölötte a felirat: „cicaszemű veszedelem.” Barátaim, fogadjátok el, ez egy egészen kifejező abszurd műalkotás, melynek mélységeibe belegondolni sem merünk. Az igazi hős, a mindenkori, átizzadt trikóban, törekedve és fújtatva, bozótvágó késsel töri át a dzsungelt, hogy végül elnyelje, bekebelezze és felfalja egy tigris. Nos, többek közt ezért is vagyunk farsangi bolondok.

This website uses cookies to improve your experience. We'll assume you're ok with this, but you can opt-out if you wish. Accept Read More