/

A Shakespeare-rejtély

70 olvasó

Nagyon izgalmas és soha el nem évülő téma, hogy a világirodalom legnagyobb drámaírójának tartott, színészként viszont csak közepes tehetségű, iskolázatlan William Shakespeare miként hozhatta létre azt a hatalmas életművet, amelyet a közvélekedés neki tulajdonít?

A racionális gondolkodás hamar eljut arra a felismerésre, hogy ez a kettő valahogy nem fér össze. Hasonló csoda lenne ez, mintha most, a világjárvány kellős közepén megjelenne egy írni-olvasni alig tudó fölműves, és bemutatná a világnak a saját kezűleg kifejlesztett vírusölő szérumot. Nyilván ilyen véletlenek sem a tudományban, sem a művészetben nem léteznek. Az még elképzelhető, hogy egy pályakezdő író keze véletlenül elsül, és ír egy jó regényt, ám ezt folyamatosan és sorozatban művelni nagyobb fegyvertény lenne, mint egyszerre érni el telitalálatot minden létező szerencsejátékban.

Shakespeare már a maga idejében is gyanús volt, pláne annak tükrében, hogy miután 1611 körül visszavonult Stratfordba, többé már nem írt semmit. A magánélete abszolút fehér terület, azt sem lehet pontosan tudni, hogy a férfiakat vagy a nőket szerette jobban, ráadásul a kézírását csak az aláírásaiból meg egy alig 147 soros jelenetből ismerjük. Furcsa ellentmondás ez annak tükrében, hogy 37 színdarab, 154 szonett 2 elbeszélő költemény és egyéb, különböző műfajú vers kötődik a nevéhez.

Mindez természetesen nem lehet perdöntő, hiszen a 16. században is léteztek olyan bérírnokok, akiknek a mesterek diktálhattak, de az kifejezetten zavarba ejtő, hogy Shakespeare mindenfajta pallérozottság nélkül széles körűen tájékozott volt a történelemben, az irodalomban, a filozófiában, a jogtudományban és az udvari etikettben. Abban a korban ilyesmivel csak az arisztokraták büszkélkedhettek, így nem csoda, hogy sokan pedzegették: a neki tulajdonított munkákat valaki más írhatta. Az egyik „gyanúsított” Sir Francis Bacon, a híres filozófus volt, akiben bezzeg minden jelzett vonás megtestesült. Ha arisztokrataként ezzel a pórias, megvetett műfajjal kacérkodott, teljesen érthető, hogy alteregót keresett magának.

Elképzelhető, hogy Sir Francis Bacon nem értett egyet ezzel a megbélyegzéssel, hiszen képzettebb és műveltebb is volt a bigott szabályok szerint élő rendtársainál, de ha nyíltan előrukkol az elveivel az olyan hatást vált ki, mint amikor egy gyorsvonat nekimegy a tömör betonfalnak. Elemi érdeke fűződött hát ahhoz, hogy a neve semmilyen vonatkozásban ne kötődjön a shakespeare-i életműhöz, ám arra már nem volt befolyása, hogy a választottja miként folytatja a neki szánt szerepet, miután a drámák utánpótlása megszűnik.

A rejtélyt egyébként sokan próbálták már megfejteni, létezik például olyan elképzelés is, hogy az egész életmű egy Erzsébet kori drámaíró, Christopher Marlowe munkája, aki eléggé megosztó személyiség lehetett, mert eretnek nézetei miatt egészen a halálbüntetés árnyékáig vitte. Ha ezzel a priusszal csupán Shakespeare-ként tudott a világot jelentő deszkákon megnyilvánulni, meg kell őt értenünk.

De Marlowe 1593-ban egy kocsmai verekedésben elhunyt, Shakespeare pedig csak 1611-ben költözött vissza Stratfordba, ráadásul Marlowe halála után láttak napvilágot a leghíresebb drámái (Rómeó és Júlia –1599, Hamlet –1599, Macbeth – 1606, Lear király – 1605, hogy csak néhányat említsünk.). A nem hivatalos magyarázat, ami persze csak egy újabb legenda erre az, hogy Marlowe valójában megrendezte a saját halálát, és az áldozat egy külföldi matróz volt. Ő a csatornán túlra menekült és innen küldte Angliába a műveit. Mindez elképzelhető, csak nem hihető, ugyanis ez a konspiráció kizárólag akkor működött, ha többen is segédkeznek benne. Ennek pedig az a buktatója, hogy előbb vagy utóbb valakinek eljár a szája, és akkor bukik minden.

A rejtély megoldása egyértelműen az lenne, ha felnyitnák Shakespeare koporsóját, és meggyőződnének, hogy a maradványok mellett tényleg ott vannak-e az írófejedelem ki nem adott művei. A sírt feltárni talán nem is volna nehéz, ha nem lenne rávésve egy felirat, amely megátkozza mindazokat, akik Shakespeare nyugalmát megbolygatják. Meglehet, ez is csak egy ügyes trükk, talán éppen a másik számításba vehető szerző, Edward de Vere, Oxford grófja ötlötte ki, hogy a legenda sok-sok évszázad múltán is érintetlen maradjon.

Mindez azért érdekes, mert ma, április 23-án Shakespeare születésének és halálának évfordulójára is emlékezünk. Az írófejedelem ugyanis 52 évesen hajszálpontosan azon a naptári napon hunyt el, amelyen megszületett. De talán ez is része a személyéhez fűződő tudatos mítoszépítésnek: április 23-án bekövetkezett halálának dátuma megegyezik Anglia védőszentje, Szent György ünnepének dátumával.

Most már csak annak eldöntése maradt hátra, hogy a valóságban léteznek-e , és ha igen miért nem, ilyen csinos véletlenek.

 

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft