A Regénytár bűvös boltja
Érdekes és izgalmas olvasmányok minden mennyiségben

A jövőkutatás esélytelensége

Az idősebbek közül is kevesen emlékeznek már arra, hogy a múlt század közepén, amikor az emberiség még töretlenül hitt a tudomány megváltó erejében, létrejött egy új tudományág, a futurológia. Ez nem téveszthető össze a futurizmus harcosságával, mert az újonnan létrejött filozófiai, világnézeti elv- és eszmerendszer ténylegesen is a jövő felé fordult, mégpedig azzal a magabiztossággal, amely az akkortájt folyami duzzasztógátakat emelő, végeláthatatlan tavakat lecsapoló és ebből adódóan öntelt mérnök- és tudósvilágot jellemezte.

Húsz évvel voltunk túl a második világháborún, és úgy tűnt ez a fajta irracionalizmus többé már nem veszélyezteti az életünket. Való igaz, hogy ekkoriban teljesedett ki a hidegháború, de erről mindenki tudta, hogy sosem melegedhet föl, és szabadulhat ki az atomrakétákkal védett területéről. A kétpólusúság inkább inspirálta, mint gátolta a tudomány fejlődését, így gyorsan kialakult az a versengés, amiről utóbb kiderült, hogy legalább annyira elhibázott volt, mintha közömbösen megültünk volna a fenekünkön.

A futurológia természetes következménye ennek a korszaknak, amelyben szárnyalt a tudományos fantasztikum, a tévé kedvelt magazinja, a Delta pedig nem győzött beszámolni a (szovjet) tudósok újabbnál újabb eredményeiről. Később aztán kiderült, és ezt nem annyira a sci-fi, mint a komoly, tényfeltáró irodalom – azon belül is elsősorban Szolzsenyicin – munkái leplezték le, hogy a szovjet tudomány főként a Gulágon kutatásokra, fejlesztésekre kényszerített szakembergárda révén emelkedett azokba a szédítőnek mondott, ám a valóságban már akkor is átgondolatlan, több kárt, mint hasznot hozó dimenziókba, amelyeknek most isszuk meg a levét.

Az irodalom tehát mindig élen járt, ha a jövőkutatásról volt, szó, így az avantgárd-termékcímke ráaggatása – főként, ha a szocialista értékrend szerint tartós és minőségi szellemi termékről volt szó – teljes egészében indokolt. A tudományos fantasztikum olyan jeles képviselői, mint Stanislaw Lem, vagy a Sztrugackij-fivérek a keleti oldalon mutattak utat a tudósvilágnak, nyugaton pedig Asimov, Arthur Clarke, Ray Bradbury vagy éppenséggel a nagy klasszikus, H. G. Wells képviselte ugyanezt.

A futurológia mégsem lett valódi tudomány. Megmaradt olyan hobbiféleségnek, amelyet a legnagyobb, leghíresebb kutatók azért űztek, hogy kiereszthessék a gőzt. Olyan sporttevékenység volt, mint a golf, amelynek szépségét, testet, lelket építő jellemvonását csak a bennfentesek értik és élik át. Tervszerűen megalapozott és konzekvensen végig vitt fejlesztőmunka ezen a téren nem mutatkozott, de a múlt század hetvenes éveiben rengeteg futurológiai témájú tanulmány és cikk látott napvilágot, főként a nagyközönségnek szánt magazinok hasábjain.

A téma kvázi szakértői már emiatt is inkább csak pedzegették a jövőt, így ezek az írások valójában a korszak tudományos-fantasztikus irodalmának leágazásai voltak. Szükséges megjegyezni, hogy ebben az időszakban a sci-fi sosem az emberiség elkerülhetetlen pusztulását, hanem a látványos felemelkedést hirdette. Blaszfémia lett volna azt mondani, hogy az emberi szervezet alkalmatlan a hosszabb űrbéli tartózkodásra, és hogy azokat az irdatlan távolságokat, amelyek a kozmoszban két csillagrendszer között húzódnak, a fizika törvényei szerint sosem lesznek áthidalhatók. A futurológia ezeket a borúlátásra, és fáradt lemondásra inspiráló hangokat egyszerűen kiszűrte, és azt az adást közvetítette, amelyre a mérnöki leleménytől elkábult emberiség áhítozott.

A fordulat minden bizonnyal Csernobil után következett be. Ekkor derült ki, hogy a tudomány olyan, mint a kegyetlen állatszelídítő: az egyik kezében csábító finomságokat, a másikban korbácsot szorongat. 1986-ban akkora ütést kaptunk a fülünk tövére, hogy még mindig zúg tőle a fejünk. A futurológia ekkor tört darabjaira, és potyogott bele az áltudományok pöcegödrébe, rá az asztrológia és az alkímia maradványaira. Ezzel pedig végképp megszűnt az a kontroll, ami a tudományt eladdig úgy-ahogy kordában tartotta. Már nem az volt a cél, hogy a sci-fi irodalom által megkívánt és megjövendölt fejlesztéseket elérjük, hanem hogy lobogva, szárnyalva minél magasabb fejlettségi szintre emelkedve, ténylegesen is leigázzuk ezt a bolygót, létezésünk egyetlen és kizárólagos területét.

Ma már senki nem vonja kétségbe azt, hogy a jövő titkait nem lehet kifürkészni. Még a legnagyobb elmék sem látták elő például a globális információhálózatot, ami röpke tíz évvel a létrejötte után már olyan szinten a mindennapjaink része lett, hogy elképzelhetetlenné vált nélküle az élet. A klímaváltozásról ennél is kevesebb sejtésünk volt, mert bár a gazdasági fejlődés ezt szinte predesztinálta, húsz éve még álmodni sem mertünk arról, hogy az általunk termelt szén-dioxidba egyszer bele fogunk fulladni.

De a jövőkutatás még így sem adja fel, és bár egyik kudarc a másik után éri – tavaly év végén vajon ki jövendölte volna meg az egész világot padlóra küldő koronavírus-járványt? – nem nyugszik bele a vereségbe. A próbálkozások nem is teljesen alaptalanok, mert a múltba révedve azért megtalálhatók azok a képzeletbeli zsinórok, amelyekkel a jövő, mint valami paprikajancsi megrángatható. Biztosnak látszik például az, hogy a spontán, egyéni fölfedezések kora leáldozott. Nem lesznek többé Nikola Teslák vagy Marie Curie-k, akik az energetika vagy az anyagismeret terén, elszigetelten, egy kis sufniban forradalmian új fölfedezésre jutnak. A tudomány ma már egy olyan piramisra emlékeztet, amelynek megmagasításához az egész alapterületet ki kell szélesíteni, majd egymásra rakott új kockák milliárdjaival eljutni oda, hogy a csúcs egy kockaegységgel magasabbra emelkedjen. Embertelen feladat ez, nem csoda, hogy a fejlesztés egyre inkább az emberi elme mellőzésével, megszámlálhatatlanul sok matematikai művelet villámgyors elvégzésével történik. A tudomány lényegében önmagát gerjeszti, és bár az eredmények a tudósvilág számára hátborzongatóan ígéretesek, mi, a külvilág ebből jószerével semmit nem érzékelünk, vagy csak azt, hogy valami megint félrecsúszott, és nyakunkba szakadt egy újabb fenyegetés.

A jövőkutatás mindennek dacára nem teljesen esélytelen, mert a logika és a racionalitás azért mutat számára egy cérnavékony utat. Kétségtelen például, hogy a gondjaink akkor szűnnének meg, ha le tudnánk vetkőzni magunkról a biológiai szervezetünk jelentette terhet, és egyfajta test nélküli, szabadon áramoltatott információhalmazként utazhatnánk, és létezhetnénk. Ha feltétlenül szükségünk volna rá, mechanikus testet bármikor gyárthatnánk magunknak, de sokkal ígéretesebb az a gondolat, hogy ez a különleges, biológiailag teljesen indifferens életforma, hullám, azaz frekvenciák formájában, bárhová eljuthat és bármilyen hordozófelületben megtelepedhet. Kicsit hasonlíthat ez az elképzelés a Mátrix című film világára, azzal a különbséggel, hogy a rezgéseken alapuló intelligens világban még az emberi létezés illúziójára sem volna szükség. Ha ezt a szintet a tudományunk eléri és megvalósítja, nem kell félni attól, hogy elfogy az oxigén és elpusztul az állat- és a növényvilág. Egész egyszerűen azért, mert nem lesz többé szükség sem az egyikre, sem a másikra.

Nyilván ez is a sci-fi területe, és ha szabad egy személyes kiszólást tennem ebből az okfejtésből, én nagyon nem szeretném, ha ez a forgatókönyv megvalósulna. Sokkal szimpatikusabb volna számomra az, ha a tudomány elengedné végre a fogyasztói társadalom kezét, és nem húzná, vonszolná be olyan helyekre, ahol az általa fölfedezett új eljárások konkrét termékei sorakoznak. Még az is szimpatikus lenne, ha fogná magát és elköltözne, mondjuk a Plútóra, és ott, mint robottársadalom alávetné magát annak az evolúciónak, amelyet a kiváló magyar szerző, Zsoldos Péter a Pont és ellenpont című regényében felvázolt. Ebben a műben a Plútón létező gépi intelligencia olyan világban létezik, amelynek saját történelme is van, ám egy napon valahol mélyen beindul egy rejtett, titkos program, ami arra inspirálja ennek a robotvilágnak a tudósait, hogy induljanak el a Naprendszer belseje felé. Anélkül, hogy tudnák, keresni kezdik az embert, mert a poén az, hogy ezt a kolóniát valaha nagyon, nagyon régen az emberiség telepítette oda, ezzel a kis rejtett programmal, hogy ha kell, ez az egész boldog világ leálljon és minden arra tegyen fel, hogy megkeresse és szolgálja a ki tudja, hányadszor zsákutcába jutott emberiséget.

A sci-fiben mindez szép és izgalmas kihívás, de hogy a tudomány mire jut vele, az nagy kérdés.

This website uses cookies to improve your experience. We'll assume you're ok with this, but you can opt-out if you wish. Accept Read More