A néni botjára támaszkodva, szakadt szatyorral fonnyadt karján betotyogott a rendelőbe. Odabent megállt egy percre és kiszuszogta magát. A recepciónál arról tájékoztatták, hogy elszálltak a rendszerből az aznapi időpontok, üljön le – talán még ma sorra kerül.
A néni nem szólt, megcélozta a szabad székek egyikét a folyosó végén és letelepedett. Igyekezett a legkényelmesebben elhelyezkedni a csupán ülésre alkalmatlan ülőalkalmatosságon. Végignézett a folyosón. Mindkét oldalon széksorok, egy-két szék kivételével valamennyi foglalt volt. Egy halk sóhajjal adott hangot reménytelenségének. Botját a falnak támasztotta, a szatyrot némi zörgéssel elrendezte az ölében, ujjait összefonva ölelte körül.
Megnézte a várakozókat, és próbálta memorizálni, kik vannak előtte. A negyedik arcnál feladta. Majd szólítják.
Néhány perc múlva egy gipszelt karú, terebélyes nő zöttyent mellé az üres székre. A szék keservesen nyögdécselt, amíg az asszony elhelyezkedett rajta. Zihálva vett elő egy gyűrött újságot, és legyezgetni kezdte magát. Közben fennhangon szidta az időjárást, a technikát, az orvosokat, a tömeget, a nyugatot, a keletet – ami épp az eszébe jutott. Minden mondata végén bökött egyet a könyökével a nénin, és kacarászva kérdezte: „Ugye, kedveském?” A néni felnézett, de nem válaszolt.
A rendelő ajtajának nyitásakor az asszonyság meglepő fürgeséggel pattant oda, ellentmondást nem tűrően hirdette végig a folyosón, hogy ő nem várhat a fájdalmaival. Úgy tolakodott be a rendelőbe, hogy a kifelé igyekvőt szinte visszalökte. A várakozók más esetben talán tiltakoztak volna – most nem tették. Legalább elcsendesedik a folyosó.
Az egyik ajtón kilépett egy orvos. A néni szerette volna megkérdezni, hogy végig kell-e várnia az összes beteget ahhoz, hogy hozzájusson a szívgyógyszere receptjéhez, de mire a botja után nyúlt, az orvos már eltűnt a folyosó végén. Aztán végigfutott rajta a gondolat: azt sem tudja, hogy hívják az orvosát. Talán nem is jó ajtó elé ült le. Felnézett az ajtóra. 14-es. Eddig mindent a szomszédasszonya intézett, de ő két hónapja váratlanul meghalt.
Gondolataiból a rendelő nyíló ajtaján kiszabaduló lárma nyomában kitrappoló nő riasztotta fel. Úgy törtetett végig a folyosón, hogy mindenki ijedten rántotta maga alá a lábait. Amikor végre már csak a rendelőintézet kijárata felől jutott vissza némi hangfoszlány, a folyosóra visszatért a beszélgetve várakozók halk mormogása.
Eleinte lassan cserélődtek a betegek, aztán ahogy forgott az idő kereke, a rendelés tempója is mintha gyorsult volna. A néni megszomjazott, de csapot nem látott. Milyen buta volt, hogy nem hozott magával egy kis vizet. De ki hitte, hogy egy papírdarabra órákat kell várni. Néhány alkalommal, amikor az asszisztens megjelent az ajtóban, és behívta a következő beteget, megpróbálta megszólítani, de az ajtó becsukódott, mire odaért volna. Gyenge hangját pedig senki nem hallotta meg.
A folyosó lassan kiürült, már csak a néni ült a széken, szatyorral az ölében, falnak támasztott botjával. A ki-be szaladgáló dolgozók néha odamosolyogtak – gondolták, vár valakit, hadd ücsörögjön. Ilyen végtelen türelmük is csak az öregeknek van.
Ildi nővér az utolsók közt indult haza. A folyosóra kilépve megállt kezében a kulcs.
A nénit figyelte. Kire vár még? Mindenki elment. Odalépett a mozdulatlanul ücsörgő idős asszonyhoz. Szólongatta, és amikor az nem reagált, megérintette. Az asszony nem mozdult. Ildi nővér pulzust keresett. Sem a csuklóján, sem a nyakán nem tudott lüktető eret tapintani. Nagyot sóhajtott, és elővette a telefonját…
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
