A feltámadás örök dilemmája

Fontos tisztázni, hogy ez csak egy magánvélemény. Nem vagyok feltámadás szakértő, sem teológus, sem kevésbé tudós, aki jártas ebben a témában. A feltámadásról kifejtett véleményem teljes egészében nélkülözi a megélt élmény hitelességét, így az itt felsorolt érvek hipotetikusak. De a következtetések – ha nem is a teljesség igényével – azokra a szélesebb körű észrevételekre támaszkodnak, amelyeket nálam sokkal jelentősebb gondolkodók fogalmaztak meg a feltámadással kapcsolatban.

A közhiedelem szerint az idők végezetén, amikor az ítéletnapi harsonák megszólalnak, alanyi jogon bekövetkezik a feltámadás. A keresztény világ tényként kezeli és fogadja el ezt, nem foglalkozva azzal, milyen gigászi meló lesz újból összerakni minden embert, aki valaha élt a földön, és pedig úgy, hogy egyik füle ne a másikon jelenjen meg, és viszont. Az emberek túlnyomó többsége nem gondolkodik el azon, hogy egy ilyen akció mennyi energiát emésztene fel, és mekkora szervezést igényelne. Úgy vagyunk vele, hogy ha a Teremtő kiadja a parancsot: legyen feltámadás, akkor mi feltámadunk. Kivétel nincs, olyan meg pláne, hogy akar a fene feltámadni, mert ez nem demokrácia kérdése. Előtte nem lesz népszavazás, sem törvény elfogadása a Parlamentben. Ebből pedig az következik, hogy a Teremtő egy diktátor, ami részben érthetővé teszi a liberálisok iránta érzett ellenszenvét. Azzal, hogy megteremtette a világot rendet, kiszámíthatóságot és stabilitást hozott, ami abszolúte klappol a konzervatív beállítottságú kormányok intézkedéseivel, akik ugye, mind diktatúrák. A végítélet ilyen szempontból egy liberális óhaj, mert azzal, hogy eljön, megszűnik a rend, a kiszámíthatóság és a stabilitás minden lehetősége. De sokkal hihetőbb – ha már az okokat keressük – , hogy a Teremtőnek egyszerűen elege lesz és azt mondja: eddig és ne tovább.

Ha ezt a rövid kitérőt feledve visszaértük a kiindulóponthoz, és újból feltesszük a kérdést: lesz feltámadás, vagy nem lesz, muszáj kimondanom hogy szerintem az utóbbi a valószínűbb, éspedig azért, mert a Teremtő minden irracionális döntése ellenére (pl. a gonoszokat általában hosszabb ideig tartja életben, mint a jókat) mégiscsak az észszerűség csapásvonalát követi. Mi értelme volna számára végelszámolást tartani egy olyan ügyben, amelynek részleteivel tökéletesen tisztában van? Mi célból kéne libasorba állítania az eleveneket és a holtakat, ha az utóbbiak felett egyszer már ítélkezett? Az élők meg bár jajveszékelnének, a holtakhoz képest éppen olyan kisebbségben lennének, mint jelen pillanatban a konzervatívok a liberálisokhoz képest.

Az Úr pontosan tudja, hogy ez a macera teljesen fölösleges, főként annak tükrében, hogy a végítélet után nem egy új teremtés, hanem a totális megsemmisülés következik. Ha ez a szándék, mármint, hogy az Úr végleg és visszavonhatatlanul be szeretné fejezni azt, amit a „Legyen világosság”-gal elkezdett, azt e nélkül a cécó nélkül is végre tudná hajtani. Távol álljon tőlem annak a látszata, hogy ötleteket adjak neki, de például azt is mondhatná: „Mostantól ne legyen semmi”. És lőn. Lássuk be tehát, hogy a feltámadásra, sem filozófiailag sem logikailag nincs szükség.

Csak nekünk, embereknek fűződik ahhoz érdekünk, hogy reménykedjünk: a halállal nem ér véget minden, és hogy ha az életünkben valamit elrontottunk, egy ilyen akció után esélyt kapunk annak javítására. Muszáj beérnünk ennyivel, mert csak abban bízhatunk, hogy semmi sem tart az örökké, ha pedig mégis, akkor ott, ahol a párhuzamosok találkoznak, még megcsillanhat egy apró szikra. Egyetlen pillanatig vagy még annál is rövidebb ideig tartó, emberi léptékkel mérhetetlen káprázat, ami tele van titkokkal és rejtelmekkel. Nem tudjuk, nem érzékeljük, milyen szándék rejtőzik mögötte és mi az a cél, ami létrehozta. A Teremtő pedig ott marad a végtelen ürességben egy csodálatosan szép, kitöltésre váró tiszta lappal.