A hivatalban a munka kilenckor kezdődik, bár ezt szigorúan senki nem ellenőrzi. Egymás után érkezünk, van, aki már nyolckor, és van, aki csak fél tíz után. A későnjövők kabátja nem fér el a fogason, ami esős időben gondot okoz, mert a nedves dzsekit a széktámlára kell akasztani. De ez nem befolyásolja a viszonyulásunkat a munkához, ami a napok többségében változatlan. Köszönünk a kollégáknak, bekapcsoljuk a gépet, aztán kipakolunk a táskából. Főként a kényelmünket szolgáló eszközöket szedünk elő: fejhallgatót, telefontöltőt, csuklómasszírozót, de az sem ritka, hogy rágcsálnivalót, vagy újságot, netán egy otthonról hozott, barkácsolható készüléket, mert fél ötig hosszú a nap, nem árt alaposan felkészülni.
Azt mondják, aki a hivatalba lépve átesik a felvételi procedúrán, örök időkre mentesül a munkavégzés nyűge alól. A szerződésben erről nincs szó, de ezt mindenki tényként kezeli. Véget ér a szép élet, örökre befellegzik annak a lázas, lüktető loholásnak, ami más munkahelyeken maga alá temeti az embert. Itt nem történik semmi. Masszív a csönd, a levegő nem mozdul, csak a klaviatúrák kopognak szaporán, mert minden kolléga rendelkezik netkapcsolattal, és ez kinyitja előtte a privát szféra ajtaját.
Kívülálló szemmel nézve úgy tűnik, mindenki belehal valamilyen fontos feladatba, mert gondterhelten meredünk a monitorunkra, amelynek képe visszatükröződik a szemüvegünk üvegén, és ahogy az egeret mozgatjuk, úgy villog, váltakozik. Lehet, hogy meg sem nézzük rendesen azt az internetes oldalt, amelyet kinyitottunk, csak ott bambulunk előtte. Szórakozásból rendelünk valamit a Temun, vagy blogot írunk, ezt kívülálló nem tudhatja. Főként úgy, hogy az asztalunkon tornyosuló papírkötegből néha egy-egy lapot fontoskodva beledobunk a székünk mellett álló dróthálós szemétkosárba. Az üres kosár azt mutatja, rosszul végezzük a munkánkat, de ha van benne anyag, nincs ok az aggodalomra.
Az apró irodák egy hosszú folyosóra nyílnak, ami a végtelen párhuzamosába vezet, mint egy szelíd, kivasalt labirintus. A falak között mindig hallani valami halk dorombolást. Az alig észrevehető zümmögés úgy kering a hivatalban, ahogy nyári napokon a hűvöst kereső dongó.
A hely valódi rendeltetése megfejthetetlen rejtély. Általános vélekedés szerint azért hozták létre, hogy fenntartsa önmagát, de vannak, akik nem elégszenek meg ennyivel. A filozófusi adottságokkal rendelkező kollégák kitartanak amellett, hogy az alapítás célja annak biztosítása volt, hogy soha ne történjen semmi. Nevezhetjük ezt akár egyensúlynak is. Mert ha ez megszűnne, vagy jönne egy új igazgató, és bevezetné a teljesítmény szerinti bérezést, olyan események láncolatát indítaná el, amely végső soron a világ megsemmisülését vonná maga után.
A munkaidő kitöltése ilyen körülmények közepette nem tűnik embertelenül nehéznek, ám ez megtévesztő, mert a rutin bizonyos értelemben maga a bravúr. Reggel, amikor a fény beáramlik a reluxák résein, a kollégáim magukra húzzák az észrevétlenség pokrócát és hozzáfognak a semmihez: dossziékat nyitnak ki, papírokra bámulnak, aztán vagy a fiókba, vagy egy másik dossziéba csúsztatják mindet, és közben kopognak, pötyögnek, egeret bűvölnek nagyon szorgalmasan.
Elvétve jelentések is készülnek, amelyek vagy a belső hálózaton, vagy küldöncök útján jutnak el a részlegvezetőkhöz, akik elzárt irodákban rejtőzködnek. Mesélik, hogy azok a nagy, párnázott ajtók egy másik dimenzióba nyílnak, ahol a kis és közepes főnökök fövenyes strandon heverésznek, vagy golfoznak egy lankás dombvidéken, mely fölött mindig süt a nap. Kémkedni utánuk ostobaság volna, mert akkor kijönnének közénk és dühösen számon kérnénk rajtunk a munkát. Az ebből fakadó kínos magyarázkodást, mellébeszélést igyekszik mindenki a lehető legnagyobb ívben elkerülni.
Tudom, sokakban merül fel a kérdés, hogy ha már a semmittevés a fő profilunk, miért nem alszunk a hivatalban nyíltan és egyértelműen? Nos, a válasz röviden az, hogy a látszatra azért ügyelni kell. A nyílt színi alvás nálunk is, mint a világon mindenütt, azt jelenti, hogy szabotálunk, és ez megengedhetetlen. El kell fogadnunk azt, hogy az idő itt eléggé furcsán viselkedik. Aki reggel belép az irodába, nem lehet benne biztos, hogy új nap kezdődött, vagy a régi folytatódott. A percek gyakran megállnak, aztán kicsit előreszaladnak, majd visszaugranak. De ez senkit nem zavar: a hivatal, nem az idő működési területe.
Dél körül, ha az árnyékok megfelelő szögben állnak, a hivatal szünetet tart. Ilyenkor a csendet halk, semmitmondó beszélgetés váltja fel. A papírok nem zörögnek, a gépek nem zúgnak, a monitorok fényét eltakarják a cikázó villámokat mutató képernyővédők. Ez a szünet a legproduktívabb időszak: a kollégák ilyenkor kirajzanak az irodáikból, és levonulnak a földszinti menzára ebédelni. A magára hagyott munkaállomások sokasága ezekben a percekben mély önazonosságában pihen, és hagyja, hogy a semmi szétterjedjen a levegőben, mint valami finom, selymes érintésű por.
A délutáni órákban aztán új iratok érkeznek, amelyekről senki sem tudja, ki írta őket, és milyen utat kell bejárniuk. A legtöbbet rögtön archiváljuk, nehogy bárki is elolvassa, és kérdéseket tegyen fel. Mert a hivatalban nincs helye a kérdéseknek, csak válaszoknak, amelyekre persze senki nem kíváncsi.
A munkanap végén a számítógépes hálózat lelassul, a képernyőkön halványodni kezd a fény, de a semmittevés folyamata ilyenkor sem áll le, csak láthatatlanná válik. Aki késő estig bent marad, hogy a munka elérhetetlen fantomját kergesse, néha hallani véli, ahogy a gépek nagyokat kattannak. Egyesek szerint ez csak egy vírus, mások a hivatal lelkét vélik benne felfedezni.
Néhány régi feljegyzés említést tesz egy irodáról, amely a nyolcadik emelet fölött, a felhőben található. A lift ide nem visz fel, vagyis nem az, amelyiken mi is közlekedünk, mert bár ott van a kilences gomb, ha ezt megnyomjuk, csak egy szűk kamrába jutunk, amelyen nincs kijárat. De aki megpróbálja elérni, más emberként tér vissza, bár az is megesik, hogy örökre ott reked abban a szűk, levegőtlen zugban, mert a felhő tiltott terület, nem földi hivatalnokoknak való.
A kollégáim azt mondják, ez a legfelső iroda csak egy kivetülés, vagy egy hiba a rendszerben, amely valahogy ott felejtődött és állandósult. Nekünk el kell játszanunk, hogy nem vesszük észre, vagy ha mégis, akkor nem szabad miatta csodálkoznunk, és még kevésbé elégedetlenkednünk. Mert a hivatal nem törekszik semmire. Az örök egyensúly állapotában működik, mint egy önmagát forgató szerkezet. A tétlenség itt nem a hiány jelzése, hanem maga az anyag: tömör, súlyos és megingathatatlan.
Éjszaka, amikor a fények kialszanak, a hivatal észrevétlenül újrarendezi önmagát. A bútorok visszamozognak a nap közben elhagyott helyükre, az iratok osztódással megszaporodnak, a régiek pedig önmaguktól belehullanak a szemétgyűjtőbe, és egy pillanatra tökéletessé válik a csönd. Aztán minden újraindul. Amikor másnap reggel az első kolléga megérkezik, a rendszer már készen várja: minden folyamat ugyanott tart, minden irat ugyanott hever, ahol hagyták. És ha egyszer, valamikor, a hivatal megszűnne, talán az értelem is vele együtt. Hiszen valakinek fenn kell tartania a semmit.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
