Ez a történet a messzi Çömlekliben esett, ami egy poros kisváros Közép-Anatóliában. Mint ezen a vidéken mindenütt, a nap itt is bőséges fényekkel áztatja a vályogfalakat, miközben a mecset minaretje hosszú árnyékot vet a kerámiaműhelyekre. Fontos tudni azt is, hogy a bazár errefelé is a közösségi élet színtere, csakúgy mint a főtéren lévő teázó, ahol Elif asszony már kora reggel kipakolja a karcsú ince belli* poharakat a kék-piros asztalkákra. A városka szamarai, ökrös szekerei és ásítozó fazekasai híven követik ezt az életritmust.
Így volt ez, mióta Allah megteremtette a világot, ám egy napon történt valami rendkívüli.
A gyér forgalmú országúton, amely a városba vezetett, föltűnt egy imbolygó árnyék, amelyről, amikor közelebb ért, kiderült, hogy egy ötven év körüli férfi. Fején laza sarik** tekergett, rojtos szélű kendőből csavarva, amelynek foszladozó két vége úgy lógott az arcába, mintha egy elfuserált bűvésztrükk maradványa lett volna. A vállán egy hosszú bot, amelynek végén kopott bőrönd lógott. Látszatra nem lehetett túlságosan megpakolva, mert a cipelése nem okozott gondot. A férfi lassan közeledett, néha meg is állt, hogy megigazítsa a csarikját***, azt a kopott bőrdarabot, amit csupán vékony zsinórok tartottak a lábán, de végül így is megérkezett a főtérre.
Az első, aki meglátta, Halit mester volt, a fafaragó. Ő a teázó egyik törzsvendége volt, itt várta a megrendelőket, akik persze soha nem érkeztek meg. Miután alaposan szemügyre vette a jövevényt, elkiáltotta magát:
– Nézz oda, Elif! Valami vándorféle jön. Ilyet még nem láttál!
Elif asszony kisandított a teázó pultja mögül, és csak annyit mondott:
– Ha egy újabb kuruzsló, ide ne tegye be a lábát!
A vándor közben megállt a mecset mellett, majd a kabátja alól elővett egy sárgás papírlapot. Bizonytalan kézírással ez állt rajta:
„Ma este fellép a madzagszelídítő. Csak egy előadás lesz. Helyszín a bazárcsarnok. Naplemente után a madzag életre kell.”
Az idegen férfi ezután leült a tér közepét uraló öreg platánfa árnyékába, az emberek pedig nézegetni kezdték a plakátot. Jöttek a kofák, a gyerekek, a hosszú bajszú férfiak és mindenki ugyanazt a kérdést tette föl:
– Életre kel a madzag? Aman ya Rab!**** Miféle ördögi mesterség ez?!
Az árnyékban ücsörgő furcsa figura ezalatt kibontotta a bőröndjét, és elővett belőle egy rövid, alig fél rőf hosszú madzagot, amelyet olyan gyengéden kezdett simogatni, mint más a házi macskáját. És ahogy az egy ilyen elszigetelt helyen gyakran megesik, hirtelen mindenkinek ez lett témája. A gyerekek megpróbálták utánozni az idegent, a piaci kofák meg azon vitatkoztak: vajon az esti mutatvány trükk lesz, vagy valódi varázslat. Halit mester erre csak annyit mondott:
– Egyszer láttam egy kígyóidomárt Adanában. Az se volt normális. De ez talán még nála is rosszabb.
A teaház nem volt nagyobb egy jókora szobánál, de ott minden szónak különös súlya volt. A falakat apró, kézzel festett csempék borították, rajtuk stilizált gránátalmákkal és egyéb gyümölcsökkel, a mennyezetről poros lampionok lógtak, a sarokban álló szenes vízforraló pedig egész nap halkan sustorgott.
Elif asszony valósággal őrt állt a pult mögött, egyik kezében a csészefogóval, a másikban a merőkanállal. Halit mester és Nail, az öreg órás, aki minden nap ugyanazt a zsebórát hozta be, hogy a segítségével megmagyarázza, miért múlik az idő ahelyett, hogy állna, a szokott helyén az ajtó melletti asztalnál üldögélt.
– Tele van a világ szemfényvesztőkkel – legyintett Nail.
– Nézz csak oda! Olyan a szeme, mint a bagolynak! – intett a fejével a platán felé Halit.
– Ti mindent csak kritizáltok! – csattant föl Elif asszonyság. – Miért baj az, ha valaki tud néhány trükköt a madzaggal?
Ebben a pillanatban árnyék borult a teázó ajtajára. Maga a madzagszelídítő állt ott. Nem mondott semmit, csak bólintott, majd odasétált az üres sarokasztalhoz, és leült. Ott elővette a kabátja zsebéből a plakátja másolatát, kisimította, és úgy nézegette, mintha egy kincshez vezető térkép lenne.
Elif néhány másodpercig tétovázott, aztán odament.
– Teát? – kérdezte.
A férfi bólintott. Még csak nem is rendelés volt az, hanem valami formális beleegyezés.
Mire Elif visszatért a pohárral, már az egész teázó őt bámulta.
– És mit fogunk látni ma este, kedves uram? – kérdezte ekkor Nail, aki mindig úgy tett, mintha hivatalos megbízást teljesítene.
A férfi rápillantott a teája fölül.
– A madzag engedelmes lesz – mondta halkan, de úgy, hogy mindenki hallja. – Élni fog. Hallgatni fog rám.
– Ez trükk, ugye? Valamilyen rugó vagy mágnes? – próbálkozott Halit.
A madzagszelídítő elmosolyodott, de nem válaszolt. Ehelyett kihúzott a kabátja zsebéből egy vastagabb, sárgásfehér madzagot, ujjai közt pörgette, majd letette az asztalra, mintha az is egy vendég lenne.
– Ő már sok mindent látott, de a maguk városa tetszik neki. Kedves hely.
– Élőként beszél a madzaghoz – súgta Nail. – Én mondom, ez egy ütődött.
A férfi kortyolt a teájából, majd egyetlen pillantással végigmérte a bentieket.
– Én csak figyelek – mondta végül. – Minden más a madzagon múlik.
Csend lett. Csak a forraló sustorgott, meg egy kutya ugatott fel hirtelen a bazár környékén. És bár ezt senki nem vallotta volna be, az esti előadást most már semmi pénzért nem hagyták volna ki.
Ahogy telt a nap, Çömlekli lassan elvesztette azt a ráérős nyugalmat, ami addig jellemezte. A fazekasműhelyekben félretolták az agyagot, a bazárban nem csomagolták el az ottmaradt gyümölcsöt, a kovács pedig hagyta kihunyni a kemence tüzét. Az öregasszonyok a kútnál, a fiatalok a fűszerbolt előtt, mindenki a rejtélyes férfiról beszélt. Még a mecsetben két ima között is az volt a fő kérdés, hogy „Te mit gondolsz? Trükk lesz vagy varázslat, netán valami szúfi mutatvány?”
Mire a nap a város mögötti dombok rejtekébe ereszkedett, Çömlekli már olyan volt, mint egy zsúfolt galambdúc párzás előtt. Az emberek kettesével, hármasával vonultak a bazárcsarnok felé, ahol Elif asszony a fiúkat arra utasította, hogy hozzanak még székeket a teázóból.
A csarnok boltívei sárgás fényben fürödtek, mert a plafon kampóira, melyek eredetileg a térelválasztók rögzítésére szolgáltak, most díszes lampionokat aggattak. Az első sorban a város tekintélyei ültek: Yusuf polgármester kék brokátkaftánban, mellette felesége, és egy üres szék, amelyet a lányának, Elmasnak tartogatott. Tőle balra a tanács elöljárói ültek, némelyikük szemében kétely, másokéban kíváncsiság csillogott, de hogy közömbös senki sem volt, annak Allah a megmondhatója.
A köznép is szépen gyülekezett. Sebtében összetolt padokon, ládákon ücsörögtek, sőt, volt, aki a kerámiaárus standjáról nézte volna az eseményt, ha Elif asszony le nem parancsolja onnan. A levegőben az izgalom és a fűszerszag keveredett valami megnevezhetetlen elektromos feszültséggel.
És amikor a várakozás a tetőfokára hágott, az este pedig megadta magát az éjszaka szelíd, ám kitartó ostromának, végre megjelent a madzagszelídítő. Lassan jött be a csarnokba, vállán hozva a bőröndjét, mely most is a boton fityegett. Nem mutatkozott be, csak megállt a középen hagyott emelvényen, mely más időkben edények tárolására szolgált, és lepakolta maga mellé a holmiját. A közönség elcsöndesedett.
A férfi ekkor előhúzott a zsebéből egy rövid, alig fél arasznyi madzagot. Két ujja között tartotta, majd elengedte, hagyta lógni, aztán a tenyerébe fektette, lehunyta a szemét, mintha imádkozna, és a madzag lassan, remegve, imbolyogva felegyenesedett. Egyenes, merev pálcikává változott, mintha fából faragták volna.
A tömeg fölmorajlott, és ebben a kiábrándultság is bőven benne volt.
– Ennyi az egész? – kérdezte valaki.
– A zsebéből vette elő – mondta egy másik. – Ki tudja, mi van benne?
A feszültség, amit a várakozás teremtett, fokozatosan átalakult csalódássá. Elif asszony halkan, de határozottan köhécselni kezdett, Nail rosszallóan hümmögött, Halit mester pedig keresztbe tette a karját, mintha magyarázatot várt volna egy sértő megjegyzésre.
A madzagszelídítő ezt nem érzékelte. Meghajolt, végigmérte a közönséget, és a tekintete Halitra tévedt.
– Mester – szólította meg. – Megengedné, hogy kölcsönkérjem a madzagját?
A teremben halk kuncogás támadt, ami villámgyorsan nyílt kacagássá erősödött. Mindenki tudta, hogy Halit nadrágszíj helyett gatyamadzagot használ, azt a régifajta, kemény zsineget, amit Adanában fonnak. Halit elképedve nézett a mutatványosra:
– A madzagomat?! Maga az eszét vesztette, ember!
– Adja csak kölcsön a madzagot, mester – biztatta az idegen. – A többit tartsa meg kézzel.
A tömeg már hahotázott, Halit pedig szitkozódott, de amikor a polgármester is biztatni kezdte, végül, ha dúlva fúlva is, felállt, és kihúzta a gatyájából a madzagot.
– Tessék! De a következményekért nem vállalok felelősséget!
A madzagszelídítő mély meghajlással vette át a zsineget, és úgy tartotta, mintha egy relikvia lett volna. A közönség derültsége nem csillapodott, főleg amikor Halit, kissé görnyedten, a nadrágját fogva, visszaült a helyére.
A férfi pedig megismételte az iménti mozdulatsort. A madzag először csak lógott, ahogy a közönséges zsinór, aztán lassan, mint a szelídítésnek ellenálló, de végül mégis engedelmeskedő csikó, emelkedni kezdett. Végül ott állt a mutatványos tenyerén egyenes, mozdulatlan pálcaként.
A nevetés elakadt. A csend már nem várakozó volt, hanem dermedten kíváncsi. Mindenkit az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi jön majd ezután. Az emberek előrehajoltak, lélegzetvisszafojtva figyeltek, de hiába. Semmi más nem történt. A madzag nem kezdett táncolni, nem repült fel madárként, nem alakult át kígyóvá vagy színes pántlikává, csak állt ott, mereven, mint egy szegényes kis csoda, amelynek az első pillantás után már semmilyen titka nem maradt.
(folytatjuk)
Szerémségi Braniszló fordítása.
___________
*Jellegzetes török teáspohár.
**Török turbán.
***Tipikus török lábbeli.
****„Ó, Uram, kegyelmezz!”, klasszikus anatóliai kifakadás.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- teringette
- raczkornelia
- easy
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
