Először csak egy köhintés hangzott a hátsó sorból. Aztán egy kuncogás. Valaki azt súgta a másiknak:
– Csak ennyi? Egy álló madzag?
Az emberek feszengeni kezdtek. Halit, aki még mindig a nadrágját markolta, bosszúsan dünnyögött:
– Ha tudtam volna, hogy ezért adom oda a madzagom, inkább megkötöm dupla csomóra!
Yusuf polgármester a kaftánja szegélyét igazgatta, miközben a felesége szúrós pillantásokat küldözgetett az ismerősök felé. A köznép, amely eddig csak halkan morgolódott, egyre hangosabb lett. Füttyök röppentek fel.
– Mutass valami mást! – kiáltotta egy fiatal fazekaslegény.
– Ezért fizettünk ki két kurust?! – zsörtölődött egy öregasszony.
A madzagszelídítő nem szólt egy szót sem. Úgy állt az emelvényen, mint aki nem hisz a szemének. Halit zsinege közben visszavette az eredeti alakját, és lelógott egészen a földig.
Aztán valaki egy lyukas cipőt hajított a mutatványos felé. Nem találta el, de ezzel végképp elszabadultak az indulatok. Hangos pfujolás, füttykoncert, morajlás söpört végig a csarnokon. Valaki harsányan azt kiáltotta:
– Csaló! Kuruzsló!
Mások nevetve ismételgették:
– Madzagcibáló! Madzagcibáló!
A polgármester úgy döntött, neki ebből ennyi elég, és sietve elhagyta a helyszínt. A felesége bosszúsan követte, és amíg a zsivalygó sokaságon átküzdve magukat, kifelé törekedtek, jó hangosan megjegyezte, a lányuk, Elmas bizony jól tette, hogy otthon maradt. Ez a megjegyzés csak fokozta a felháborodást.
Két köpcös piaci árus ekkor odalépett a madzagszelídítőhöz. Egyikük, egy füstszagú férfi, harsányan a vállára csapott:
– Na, mester, ennyi volt. Húzd el a madzagodat, amíg szépen mondjuk!
A mutatványos lehajtotta a fejét. Halid gatyamadzagát letette a deszkalapra, majd fogta a kofferét meg a botját, és lassú léptekkel elindult kifelé a csarnokból.
A tömeg az öklét rázva becsmérelte, de úgy tűnt, nem fél attól, hogy eltángálják. Méltósággal távozott, mint egy király, akit száműztek a birodalmából.
A csarnok előtt az egyik suhanc még utána kiáltotta:
– A kecskepásztoroknak mutasd ezt, ne nekünk!
Nevetés harsant, és az emberek bosszúsan, csalódottan, de valahol mélyen mégis megkönnyebbülve szétszéledtek. Így volt ez, amióta világ a világ: valakit megszégyeníteni, kitaszítani mindig könnyebb, mint magunkban keresni a hibát.
A madzagszelídítő pedig eltűnt az éjszakában. Csak másnap derült ki, hogy a város szélén húzódó dombok között, a kecskepásztoroknál lelt menedéket. Ömer, az öreg pásztor, aki vagy száz kecskét őrzött, és csak ritkán tért be a városba, nem firtatta, kiféle, miféle, hanem készségesen befogadta.
Çömlekli az új nap reggelén úgy ébredt, mintha az előző esti botrány meg sem történt volna.
A mindig csodálatos anatóliai napfény aranyló páraként vonta be az utcákat, a bazárcsarnokban már sült az első kebabgrill, a pékségből ropogós simit (szezámos kenyérkarika) illata szállt, az árusok pedig vidáman kínálgatták a portékájukat:
– Friss datolya!
– Kézműves fazekak, új égetéssel!
– Mézédes narancs egyenesen Kónyából!
A fiúk, akik előző este még a madzagszelídítőt gúnyolták, most vígan rugdosták a port. Elif asszony a teázó teraszát seperte, és közben magával perlekedett:
– Ezt a bolond népet! Egy madzag miatt veszekedtek!
Az ökrös szekerek közben megindultak a földekre, a nők nevetgélve vitték a vizet a kútról, a kecskék bégetése pedig összekeveredett a müezzin reggeli imára hívó hangjával.
A polgármester háza, Yusuf Yusufoglu nagyhírű rezidenciája, fennen emelkedett a főtér mögötti dombon. A kétemeletes kőház mellé hivalkodó magas tornyot is építtetett, amit a Tisztelet Tornya névvel illetett, noha mindenki csak Yusuf pipájaként emlegette. A torony ablakából a távoli, kopár hegyeket is látni lehetett, talán emiatt lakott ott Yusuf egyetlen leánya, az okos Elmas Yusufoglu, a város egyetlen költőlelkű gyermeke, aki könyvek olvasásával töltötte az idejét.
De ezen a reggelen, amikor Çömlekli még éppen csak ébredezett, hirtelen kiáltás harsant:
– Tűz van! Ég a polgármester háza!
A főtéren járkálók ösztönösen fordultak a domb felé, ahol a jelzett építmény magasodott. Először nem láttak ott semmit, aztán a tetők fölött megjelent egy vékony, bizonytalan füstcsík, ami a tegnapi mutatványhoz hasonló módon lassan kiegyenesedett. Alig múlt el néhány pillanat és ez a keskeny csík máris átalakult hatalmas, fekete gomolyaggá.
Az emberek ekkor már tudták, hogy nagy a baj, és minden eddigi tevékenységüket félbehagyva rohantak tüzet oltani. A piac egy szempillantás alatt kiürült, a gyerekek sírva szaladtak az anyjuk után, mindenki, aki élt a polgármester házához igyekezett.
Yusuf Yusufoglu akkor már kétségbeesetten hadonászott a kertjében, miközben a szolgái vödrökkel próbálták eloltani a lángokat, de hiába. A városka nem rendelkezett komoly tűzoltóeszközzel, a víz pedig Anatóliában kevesebb, mint a friss datolya novemberben.
Ekkor valaki megpillantotta Elmast a torony ablakában. A lány köhécselve, fuldokolva jelezte, hogy alig kap levegőt. Alatta már lángra kapott a lépcső, de nem is a tűz, hanem a fojtogató füst tette lehetetlenné a menekülését.
– Hamar egy létrát! – rendelkezett Yusuf, de mindenki számára világos volt, hogy lehetetlent kér: egész Çömlekliben nincs olyan létra, ami odáig felérne. Ezt az ötletet tehát elvetették. Aztán valaki javasolta, hogy feszítsenek ki egy takarót.
– A pokróc ekkora magasságból már nem képes megtartani egy ember súlyát – mondta egy árus, aki a saját bevallása szerint látott már ilyen módon embert szörnyethalni.
– Itt már csak Allah segíthet! – kiáltott Halit kétségbeesetten.
A tömeg zúgott, jajveszékelt, az ablakban álló lány pedig egyre kisebbnek látszott a magasba törő füstben.
És ekkor, mint egy apró, bizonytalan szikra, valaki szájából felröppent az ötlet:
– A madzagszelídítő talán segíthet!
Az emberek fölkapták a fejüket. Az az ember lenne a megmentő, akit tegnap este elkergettek? Na ne legyünk nevetségesek! A helyzet ennél sokkal komolyabb ennél! Ám egyre többen kezdték mondogatni, hogy igen, a madzagszelídítő talán föl tud emelni odáig egy vékony kötelet, amint Elmas leereszkedhet.
A polgármester úgy kapaszkodott ebbe az ötletbe, hogy szinte térdre rogyva rimánkodott:
– Keressétek meg! Hozzátok ide! Ha megmenti a lányomat, vagyonos emberré teszem!
Az öreg Nail, akinek rozoga automobilja csodaszámba ment a városban, elővezette pöfögő járművét.
– Ez a vén masina még mindig gyorsabb, mint a lábatok! – kiáltotta.
Aztán beült a járműbe, gázt adott, és elszáguldott. Az automobil majdnem akkora füstcsíkot termelt, mint az égő ház, de ez most mellékes volt, mert alig múlt el néhány perc, és Nail máris visszajött a mutatványossal. Ő pedig – feledve a tegnapi megaláztatást – nyugodtan, nem kapkodva, de határozottan cselekedett. A káosszal mit sem törődve fölvette azt a hosszú, vékony kötelet, ami a nemrég befejezett építkezés egyik maradványaként a kertben hevert összetekerve. Alaposan szemügyre vette, majd a tenyere élével végigsimította. A tömeg lélegzetvisszafojtva figyelt.
És megtörtént a csoda: a kötél lassan fölegyenesedett, mint Halit mester gatyamadzagja, és hosszú, vékony pózna lett belőle. Épphogy elérte a torony ablakát, ahol Elmas már minden levegővételét küzdelmet folytatott.
De most lehetőséget kapott a menekülésre. Óvatosan kilépett az ablakból és megragadta póznát, ami meglepetésre olyan szilárnak bizonyult, mint egy földből kinőtt fatörzs. Elmas gond nélkül lecsúszott rajta a földre, amit a város népe hatalmas üdvrivalgással nyugtázott.
A madzagszelídítő félrehúzódva nézte őket, és közben mosolygott a bajusza alatt. A nagy ünneplés közepette, és mert az is eszükbe jutott, hogy most már a tüzet is illene megfékezniük, senki nem törődött vele. Amikor pedig Yusuf végre kapcsolt, hogy tán meg kéne köszönni a segítségét, már nem volt sehol.
A polgármester rögtön futárokat szalasztott a városból kifelé vivő utakra, hogy keressék meg és hozzák vissza, de azok hiába nyomoztak, nem jártak eredménnyel.
A következő napokban sok szó esett a mutatványosról, akivel tán nem bántak olyan módon, ahogy megérdemelte volna, mert biztosan egy dzsinn volt álruhában. Néhányan azért megpróbálták utánozni a trükkjét, de a madzag senkinek sem engedelmeskedett. Mindeközben a kerámiaműhelyekben dolgozó lányok arról suttogtak, hogy az éjjel valaki madzagot kötött a házuk kapujára, bár lehet, hogy ezt csak kitalálták.
Az idő meg csak múlt, és bár a polgármester háza hamar újjáépült, a hivalkodó torony eltűnt róla. Elmas nem sokkal a csodálatos megmenekülése után Kónyába költözött, ahol egyetemista lett, és bár megvolt rá a lehetősége, hogy ezzel a történettel elkápráztassa az évfolyamtársait, ezzel soha nem próbálkozott.
Çömlekli élete pedig visszatért a megszokott medrébe. Az ökrös szekerek ismét a földek felé döcögtek, a bazárban lármásan folyt az alkudozás, és Elif asszony teázójának vendégei ugyanolyan élvezettel kortyolgatták az italukat, mint korábban.
Bár a furcsa tűzvész még sokáig téma maradt, az idő múlásával ez a történet is megkopott. És ahogy az lenni szokott, a valóság és a fantázia határa lassan elmosódott. Egyesek szerint azon a reggelen Yusuf kertjében egy hosszú pózna, mások szerint egy karikába tekeredett kötél hevert a földön. De hogy ebben a tekintetben kinek volt igaza, az teljesen mindegy volt. Ami igazán beszédes, az csupán annyi, hogy Elif asszony átnevezte a teázóját. Mostanában úgy hívják: Teázó az égig érő madzaghoz.
És ez ellen senki nem emel kifogást.
(Vége)
Szerémségi Braniszló fordítása.
Az első rész itt olvasható.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Az alábbi felhasználók adományoztak kávét ehhez a poszthoz:
- teringette
- raczkornelia
- mokusfacan
- sicc
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
